(Izidóra emlékkönyvébe)
Innen még egyszer visszanézek,
Valami úgy hiv, ugy maraszt!
Elbűvölő, csodás igézet,
Mely költi s menti a panaszt…
S panasszal nézek vissza ismét,
Nem sorsom ellen – hasztalan!
Csak vágynám sirni, hogyha birnék,
Hogy megsirassam enmagam.
Két jó anyát hagyok mögöttem:
Egyik bölcsömet ringatá,
Másik – ha tán majd visszajöttem,
Nyugodni hív a hant alá…
A ritkuló fehér hajával
Aggódva küld sohajt felém;
Ezt hótakart bércz-homlokával
Örök-aggódva nézem én!
Azt ott hagyom ágyában nyögve,
Ezt ott hagyom mély gyászolón,
Vajh! elröpült-e már örökre
A jobb idő, vigasztalóm?
Egy van csupán mi biztatást ád:
A dal enyhitő vigasza, -
Jól ismered te is varázsát,
S benned e bérczes, szép haza.
- Előttem gond, mögöttem kétely,
Körültem hűs szél lengedez –
Úgy enyhit langy lehelletével…
- Tán lelked biztatása ez?
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 5. sz. Pest, 1864. július 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése