Korunk egyik legkiemelkedőbb francia filozófusa,
írója és kritikusa 1905-ben született Párizsban. Anyai ágon az ismert nevű
német Schweitzer család közeli leszármazottja. Apja tengerésztiszt. A kis
Jean-Paul még kétéves sem volt, amikor apja belehalt keleti útjain szerzett
betegségébe. A kisfiúról és anyjáról ezután a Schweitzer nagyapa gondoskodik.
Iskoláit Párizsban végzi, 1929-ben tanári képesítést szerez filozófiából. Előbb
vidéken, később Párizsban vállal tanári állást.
A háború alatt hadba vonul, fogságba esik,
1941-ben szabadul, majd ismét elfoglalja középiskolai tanári katedráját.
Első jelentős filozófiai műve 1936-ban jelenik
meg. A második világháború után az egzisztencializmus vezéregyénisége. 1938-ban Az undor (La nausée; magyarul: Réz Pál fordításában, 1981) című
regényével aratja első irodalmi sikerét, amely az egzisztencialista
filozófiában gyökerezik.
1946-ban Maurice
Merleau-Pontyval és Simone de Beauvoirral, későbbi feleségével megalapítja a ma
is megjelenő les Temps Modernes (Modern
Idők) című folyóiratot.
1939-ben jelenik meg A fal (Le mur; magyarul: Justus Pál
fordításában, 1982) című novelláskötete, amelyben a szabadság, a felelősség és
a választás problematikáját veti föl. Ezt követi ugyanebben az évben az Egy vezér gyermekkora (L’enfance d’un
chef; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című kisregénye, amelynek
főszereplője egy önmagát kereső, önmaga megismerésére törekvő kamasz fiú. A
felnőtté váláshoz vezető útja lelki válságokon, vad érzelmi kilengéseken, az
önmaga és a külvilág közti egyensúly keresésén át a fasizmusba torkollik.
Sartre jelentős közéleti tevékenységet folytat,
részt vesz a békemozgalomba. 1945 után sokat utazik, bejárja a Szovjetuniót, az
Egyesült Államokat és Afrikát eljut a Távol-Keletre és Kubába.
Irodalmi munkásságának leggyümölcsözőbb területe
a dráma. A fasizmus ideológiája elleni vádirat A legyek (Les mouches, 1943;
magyarul: Hubay Miklós fordításában, 1975) című színdarabja. Zárt tárgyalás (Hius clos, 1944; magyarul: Hegedűs Zoltán
fordításában, 1975) című darabjában az ember kiúttalan magányát tárgyalja. A Temetetlen holtak (Les morts sans
sépulture, 1946; magyarul: Rónay
György fordításában, 1975) az ellenállásból, A tisztességtudó utcalány (La putain respectueuse, 1946; magyarul: Benedek András
fordításában, 1975) az amerikai négerüldözésből meríti témáját.
1964-ben jelenik meg A szavak (Les mots; magyarul Justus Pál fordításában, 1982) című prózai alkotása, amelyben
saját gyermekkorát vizsgálva arra a kérdésre keres választ, hogyan lesz
valakiből adott történelmi és társadalmi viszonyok között művész.
1960-ban adja közre egyik
legkiemelkedőbb filozófiai művét Critique de la raison dialectique (A dialektikus ész kritikája) címen,
amelyben újra a szerző egzisztencialista nézetei fogalmazódnak meg, de
kiolvasható belőle a marxizmus hatása is.
Utolsó, többkötetes Flaubert-monográfiájában, a
L’Idiot de la famille (1971-1972; A család félkegyelműje) címűben
kísérletet tesz az egzisztencializmus, a marxizmus és a freudizmus
összekapcsolására.
*
EGY VEZÉR GYERMEKKORA
Lucien gyönyörű kisfiú volt, ám titkos félelmek
gyötörték. Mi lesz, ha egyszer a felnőttek elhatározzák, hogy ezentúl ne fiú,
hanem lány legyen? Vajon az édesanyja valóban az ő édesanyja? Aztán egy idő
után a kisfiú játszani kezdett: hol árva gyereknek képzelte magát, hol pedig
Luciennek. Eljött az az idő, amikor a kisfiúból valóságos Rontó Pál lett,
mindent tönkretett, ami csak a keze ügyébe került, s ráadásul mintha örömét
lelte volna a rongálásban, mások gyötrésében.
Kitört az első világháború, Lucien apját is
kivitték a frontra, de hamar le is szerelték, mert Fleurier úr gyáros volt, és
sokkal nagyobb szükség volt rá a gyárban, mint a lövészárokban. Lucien sokszor
szemtanúja volt, milyen tisztességtudóan, alázatosan beszélnek a munkások a
papájával Aztán egyszer az apja elmagyarázta Luciennek, mi is az a „vezér”. Az
apja egyetértően bólogatott és azt mondta hogy ez csak természetes, hiszen
ezért hozták a világra, az ő halála után majd Lucien fogja kommandírozni az
egész gyárat.
A háború befejeződött, és 1919 őszén Lucient
beíratták a Szent József iskolába bejáró növendéknek. A szülei azt várták, hogy
a környezetváltozás jót tesz majd a fiúnak, Lucien azonban mélységes közönnyel
viseltetett minden iránt. Ráadásul a pajtásai égimeszelőnek csúfolták, mert ő
volt a legnagyobb köztük. Nem tudott mit kezdeni magával, bármit csinált, úgy
érezte, hogy tagjai nem engedelmeskednek akaratának.
Szívesen eljátszott azzal a gondolattal, hogy
láthatatlan, és rászokott arra is, hogy a kulcslyukon leselkedjen. Ezt
bosszúnak szánta a környezetével szemben, no meg kíváncsi is volt, milyenek a
többiek, ha azt hiszik, hogy nem látják őket. Megleste például az anyját
mosakodás közben, a bidén ülve, de megleste Germaine-t is, a szolgálót.
Aztán megint új szokást vett föl: folyton
elaludt. Ugyanakkor ő volt az osztály legjobb tanulója.
Amikor Párizsba költöztek, egyszeriben felébredt
az álmatad fiú, és kezdetben nem tudott betelni a nyüzsgő városi élettel.
Lucien lassan fiatalemberré cseperedett, hosszúnadrágot viselt, és jó
eredménnyel letette az érettségi vizsga első részét, ezért jutalomképpen az
apja nyáron Londonba küldte.
Egy ideig az a filozifikus gondolat
foglalkoztatta, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik. Ebből aztán olyan
képtelen ötletek is születtek, hogy mi lenne, ha végezne magával. Aztán ez az
időszak is elmúlt, Lucien leérettségizett, s beíratták a műegyetemre előkészítő
Szent Lajos líceumba. Közben az apja kitartott abbéli elhatározása mellett,
hogy Lucienből csakis vezér, jó vezér lesz.
Az iskolában barátságot kötött az osztály
legkülönösebb tanulójával, Berliackal, aki a legújabb divat szerint
öltözködött, nőügyeivel dicsekedett, és Lucienről azt tartotta, hogy ő a „gazdag
papa gyereke”. Berliac szemernyi érdeklődést sem tanúsított az iskolai
tantárgyak iránt, mert folyton verset írt, hiszen írónak készült. Egész lénye
nagyon imponált Luciennek.
Ráadásul Berliac olvasta Greudot, tudta, mi az a
pszichoanalízis. Így aztán Lucien is falni kezdte Freud műveit, s a két fiú
lelkesen magyarázta álmait, kereste magában a komplexusokat, igyekezett
fölfejteni énjének rejtélyét. Lucien is elkezdett verseket írni, Berliac
szerint nem is rosszakat, s a két fiú minden szabad percét együtt töltötte, és
hódolt a lélekbúvárkodásnak. Közben ópiumos cigarettát szívtak, bárokba jártak,
és Berliac Ödipusz-komplexumát elemezték.
Egyik délután Berliac bemutatta Lucient egy
szürrealista költőnek és lélekbúvárnak, Bergére-nek, akire mindketten csodálattal
néztek föl. Lucien őszitén föltárta előtte a lelkét, Bergére pedig kitüntette a
fiút a figyelmével. Ahogy erősödött a barátsága Bergére-rel, úgy hidegedett el
Berliactól. Szinte mindennapos vendég volt a költő házában, aki előtt
szégyenkezés nélkül föltárhatta lelke legmélyebb zugát, aki megértette őt, s
aki igyekezett megértetni vele, hogy a dolgokat természetes valóságukban kell
elfogadni. Ő ismertette meg Luciennel Rimbaud költészetét, s ő magyarázta meg
neki, hogy a társadalom által fölállított normáktól eltérő jelenségek nem
feltétlenül beteges, bűnös dolgok, pusztán mert mások a megszokottnál. Aztán
Bergére kidobta Berliacot, hogy figyelmét egyedül csak Luciennek szentelhesse,
aki nem vette észre, mert nem akarta észrevenni, hogy a férfi mennyire magához
láncolta. Lucien számára Bergére volt az egyetlen megértő barát, atya, a
példakép, akit tetőtől talpig csodált.
A Fleurier szülők vacsorára hívták Bergére-t,
mert szerették volna megismerni fiuk barátját. Ők is elbűvölőnek találták
sziporkázó szellemét, kellemes modorát, ráadásul kiderült, hogy Lucien apja jól
ismerte a költő nagybátyját, Nizan tábornokot. Nem lehetett tehát semmi
ellenvetésük a művész és Lucien barátságával szemben.
Pünkösdkor Bergére kirándulásra hívta Lucient.
Amikor azonban kiderült, hogy egy ágyas szobát rendelt kettőjüknek, Lucienben
azonnal fölvillant a felismerés, amit már régóta sejtett, csak mindig
elhessegette a gyanút, mert nem akart megfutamodni Bergére elől: a férfi
nemcsak a lelkét, hanem a testét is birtokolni akarja. Legszívesebben elszaladt
volna, de nem tette, mert nem akart gyávának föltűnni Berére előtt. Este aztán
megtörtént, amitől Lucien rettegett.
A fiút napokon át rettenetes szégyen gyötörte,
amiért belement Bergére játékába. Rettegett attól, hogy környezete megtudja
bűnös viszonyát, vagy a külsejéről leolvashatja, hogy ferde hajlamú, s az
emberek elfordulnak majd tőle. Lucien szinte tetszelegve vázolta föl önmagának
a reá váró borzalmas jövőt. Látta magát harmincöt éves korában mint negédes,
festett arcú férfit, vagy ahogy apja munkásai kiröhögik majd, ha valamilyen
utasítást ad nekik. Elhatározta hát, hogy azonnal pszichoanalízisbe megy, keres
egy szeretőt magának, s olyan ember lesz, mint a többiek. Elhatározta, hogy
többé nem keresi föl Bergére-t. Hála istennek, a férfi sem kereste őt. Lucien
lassan kezdett megnyugodni. Egyre szívesebben töltötte az időt otthon a szülei
társaságában, apját egyre határozottabb rokonszenvvel figyelte.
A nyarat vidéki otthonukban töltötték, ahol apja
elmagyarázta Luciennek az üzem felépítését, működését, mert mint mondta, halála
után a fiúnak kell átvennie az egész üzem irányítását, jó lesz tehát, ha
idejében megismerkedik a főnök kötelességeivel. Mert Fleurier szerint a
tulajdon elsősorban nem jogot jelent, hanem kötelességet.
Pár nap elteltével azonban Lucien visszazökkent
korábbi mélabús, bizonytalan lelkiállapotába, amelyet igyekezett palástolni
környezete előtt. Újra csak azt a talányt próbálta megfejteni, ki is ő
voltaképpen.
Germainnek, a cselédnek fivére betegsége miatt
el kellett utaznia, fölvették hát helyette az üzem egyik munkásának a leányát,
a tizenhét éves Berthe-et. Lucien egyfolytában kacérkodott a gondolattal, hogy
lefekszik a lánnyal, de végül nem volt bátorsága hozzá, mert ha a lány
véletlenül teherbe esik, az rendkívül kellemetlen lenne az apjának, sőt később
az ő tekintélyét is csökkenthetné a munkások szemében.
Újra eljött az ősz, elkezdődött az iskola.
Berliacnak nyoma veszett. Guigard, Lucien osztálytársa és új barátja
rendszeresen járt lányokkal szórakozni. Egyszer meghívta Lucient is, még
partnerről is gondoskodott a számára. Luciennek végre sikerült kiharcolnia,
hogy ezentúl szombatonként este elmehessen otthonról. Így ismerkedett meg
Mauddal, egy kézilánnyal. Találkoztak, táncoltak, csókolóztak, de a lány nem
akart ennél többet.
Lucien közben összebarátkozott egy másik
osztálytársával is, Lemordantnal, aki tagja volt egy nacionalista, antiszemita
diákokból álló társaságnak, a „királyrikkancsok” szervezetének. Lucien is
eljárt a találkozóikra és nagyon jól érezte magát közöttük. Kártyáztak,
biliárdoztak és politizáltak. Anyja óva intette a fiát, ne lépjen be a
szervezetbe, mert könnyen baja eshet vagy a rendőrségen köthet ki. Apja azonban
azon a véleményen volt, hogy hagyni kell a fiút, hadd menjen a saját feje után,
ilyen tapasztalatokra is szüksége van.
Lucien imponálni akart a fiúknak, ezért aztán
ontotta magából a zsidóellenes történeteket. Büszke volt rá, hogy ő ismeri föl
a legbiztosabban a zsidókat.
Egy alkalommal éppen politikai gyűlésről jöttek
a fiúk, amikor az utcán belekötöttek egy békés járókelőbe, akinek barnás volt a
bőre színe. Kitépték kezéből az újságot, s amikor a férfi mérgében a franciákat
kezdte szidni, a fiúk nekiestek, és agyba-főbe verték. A férfi még ekkor sem
hagyta abba a szitkozódást, s ekkor Lucienből előbújt az oroszlán, és egyetlen ütéssel
leütötte a szerencsétlent, aztán mind elmenekültek a helyszínről.
Lucien eldöntötte, hogy belép a csapatba,
vásárolt is rögtön egy vastag bambusznád sétapálcát.
Végre sikerült a dolog Mauddal is, Lucien
elvesztette a szüzességét.
Aztán Guigard nővérét, Pierrette-et kezdte egyre
gyakrabban látogatni. Pierrette tizennyolcadik születésnapján házi
táncmulatságot rendeztek, amelyre Lucien is hivatalos volt. Guigard sorra
bemutatta neki a vendégeket, a barátait, köztük egy Weill nevű, vörös hajú, fehér
bőrű kereskedelmi főiskolás fiút, akiről Lucien azonnal megállapította, hogy
zsidó. Nem tudott uralkodni ostoba gyűlöletén, nem fogott kezet Weill-lel,
hanem szó nékül sarkon fordult és elment.
Másnap aztán szorongott a Guigard-ral való
találkozástól, de nyomban óriási kő esett le a szívéről, amikor a barátja
elnézést kért tőle, amiért figyelmetlen volt. Hiszen – mint mondta – tudhatta
volna, hogy Lucien meggyőződésből utálja a zsidókat, s nem lett volna szabad
kitennie őt ilyen kellemetlenségnek.
Luciennek dagadt a melle, nagyon élvezte a
„meggyőződés” szót. Aztán valami különös rajongó izgalom kerítette hatalmába.
Olyan érzése támadt, mintha már nem is az lenne, aki tegnap volt. Tegnap még
olyan volt, mint valami óriási, felfújt rovar, most viszont olyan tisztának és
pontosnak érezte magát, akár egy óra. Betért egy kávéházba, ahol csak úgy
nyüzsögtek a külföldiek és a zsidók. Ebben a zúgó, barna bőrű embe4rtömegben
Lucien különlegesnek, sőt fenyegetőnek érezte magát. Aztán képzeletben
fölülemelkedett a tömegen, agyában furcsa képek, jelenetek váltották egymást.
Látta Pierrette-et és Guigard-t, amint a meghívandók listáját tanulmányozzák,
egy névre mutatnak, és egyetértően kihúzzák, hiszen mit szólna hozzá Lucien,
aki ki nem állhatja a zsidókat… Majd látta önmagát megdicsőült, öntudatos
arccal. Büszke volt magára, mert úgy érezte, antiszemitizmusa túlnőtt rajta, s
ez az érzelem fegyverként feszül mások mellének, ugyanakkor őt magát
sebezhetetlenné teszi. Rádöbbent, hogy az embernek saját magát nem önmaga bensejében,
hanem mások szemében kell keresnie, Pierrette és Guigard rémült
engedelmességében, azoknak az embereknek a reményteli várakozásában, akik majd
az ő munkásai lesznek, akiknek egy szép napon majd ő, Lucien a polgármesterük
lesz. Ez a roppant várakozás, ez mind ő, Lucien. S hirtelen szinte ijesztőnek
találta saját nagyságát, annyi ember figyelt rá önfeledt tisztelettel. A fiú
abban a pillanatban rádöbbent, mit jelent az a szó: vezér. Ha munkások
nemzedékei teljesíti majd a parancsait, akkor sem merítik ki soha a
parancsoláshoz való jogát. Mert az ő helye a világban kijelöltetett, mielőtt
még megszületett volna, s tulajdonképpen csak azért jött a világra, hogy ezt a
küldetést elvégezze. Felvillant előtte dicsőséges pályája: elvégzi a
műegyetemet, otthagyja Maudot, aki méltatlan őhozzá, s talál majd egy ártatlan
hajadont, aki testének és lelkének egészét az ő számára tartogatja, akit
kizárólag ő, Lucien birtokol, sok gyereke lesz, és átveszi a gyár irányítását.
Lucien fölállt, a nagy átalakulás végbement. Egy
órával korábban egy bizonytalan fiú lépett a kávéházba, s aki most kiment, az
férfi volt s hivatott vezér a franciák között.
Dornbach
Mária
(Forrás: 111 híres külföldi regény 2. kötet 753-758. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése