A modern Huckleberry Finn, Holden Caulfield
alakjának megteremtője New Yorkban született; jómódú polgári család sarja.
Tizenöt éves korában szülei egy katonaiskolába íratják. Az iskola elvégzése
után édesapjával, aki hússzállítással foglalkozott, Bécsbe, majd Lengyelországba
utazik, hogy maga is beletanuljon – mint egyik ritka önvallomásában írja – a
„lengyel sonkaszállítás” szakmai titkaiba. A húsimport üzleti lehetőségei
azonban nem vonzzák kellően. Már tizenöt éves korában írni kezdett, s
Lengyelországból való hazatérése után beiratkozik a Columbia egyetem irodalom
szakára. 1940-től jelennek meg első elbeszélései, azóta már megszűnt és
elfelejtett kis folyóiratokban. Ezeket a szárnypróbálgatásokat Salinger nem is
tekinti írói oeuvre-je részének, fel sem vette őket későbbi
novellagyűjteményébe. 1942-ben behívják
katonának, részt vesz a normandiai partraszállásban. A háború után visszatér
New Yorkba, majd egy csendes vidéki „búvóhelyet” keres magának, hogy zavartalanul
dolgozhasson. Első híressé vált elbeszélései a New Yorker című folyóiratban
jelentek meg 1848 és 1953 között, regénye, a
Zabhegyező (The Cathcher int he Rye; magyarul: Gyepes Judit fordításában,
1983), amelyen tíz évig dolgozott, 1951-ben
látott napvilágot. A New Yorker-ben megjelent elbeszéléseket végül is Kilenc történet (Nine Stories, 1953; magyarul: Bartos Tibor és mások
fordításában, 1967) címmel egy kötetben egyesítette. Ezt követte egy tervezett
ciklus négy darabja, amelyet két kötetben publikált: Franny és Zooey 1961-ben (Franny and Zooey; magyarul: Elbert János
és Tandori Dezső fordításában, 1986), majd 1963-ban
Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás (Raise High the Roof
Beam, Carpenters; Seymour: An Introduction; magyarul: Lengyel Péter és Tandori
Dezső fordításában, 1986). Azóta Salingernek egyetlen sora sem jelent meg.
Tudatos visszavonultságban élő író, aki már különcségszámba menő
zárkózottságával akaratlanul is legendát teremtett maga körül. Annál is inkább,
mivel elbeszéléseivel, regényével hallatlan népszerűségre tett szert, nemcsak
hazájában, hanem világszerte.
A Zabhegyező-ről
joggal állapította meg a kritika, hogy – Mark Twain Huckleberry Finn-jéhez
hasonlóan – jelentősége túlmutat az irodalmon. A mai Amerika ifjú nemzedékének
regénye lett, központi alakjában, Holden Caulfieldben Salinger olyan mítoszhőst
teremtett, akiben az amerikai fiatalok milliói magukra ismertek.
Holden monológjában, első személyben elmondott
vallomásában – hiszen ez a regény – Salinger művészi rangra emeli a mai
fiatalok nyelvét, beszédstílusát. (A sok vitát kiváltott magyar fordítás
többé-kevésbé érzékeltetni tudja az eredeti szöveg hangvételét, ízeit.) A
Salinger-regény nyelve több rétegből tevődik össze. Kiindulásában az Amerikában
igen népszerű Ring Lardner elbeszéléseinek nyelvét követi, ezt egészítik ki az
amerikai középiskolás diákok és a hipszterek szlengjéből vett szavak,
kifejezések. Holden Caulfield – Salinger – stílusát rendkívüli szenzibilitás,
finomság, ízlés jellemzi, még a diáknyelv durva, obszcén szavai sem hatnak
benne ízléstelenül. A fiú bukott diák volta ellenére sem egy amerikai diák a
sok közül, hanem túlérzékeny lény, aki azért bukott meg, mert megutálta az
iskolát, mint az ostoba, képmutató felnőttek világát megtestesítő intézményt, s
a felnőttek hazug világához hasonló diáktársai közt sem leli a helyét. Őbennük
is ostoba, érzéketlen, lelki finomságot nélkülöző személyeket lát.
A regény a tizenhat éves hős háromnapi
ténfergésének történetét beszéli el, ennyiben Salinger a pikareszk – csavargó –
regények tradícióit követi, csakhogy a Zabhegyező-ben
jóval kevesebb történik, mint Lesage Gil Blas-jában, Fielding Tom Jone-sában,
Mark Twain Huckleberry Finn-jében, a műfaj már ismert klasszikusaiban. De amíg
Gil Blas, Tom Jones emberré érnek a vándorlások során, megtanulják, hogyan kell
férfiként beilleszkedni a felnőttek társadalmába, addig Twain és hőse, Huck,
már nem hiszik, hogy a felnőttek világába való beilleszkedés az ember erkölcsi
kiteljesedését hozná. Salinger regényében a felnőtt világ elutasítása teljesen
egyértelmű. Holden Caulfieldet csavargásának tapasztalatai csak megerősítik
abban, amit eddig is tudott: hogy a felnőttek világa tele van hazugsággal,
képmutatással, s ebből az ellenszenves, barbár és közönséges világból még
kiszökni sem lehet. El lehet szökni az iskolából, el lehet szökni hazulról, de
a világból magából nem lehet kiszökni: Caulfield ezt a tanulságot vonja le
balul sikerült kitörési kísérletéből.
Már a Zabhegyező-ben
megfigyelhető, hogy az írót nem elégíti ki a felnőtt világ negatívumokra
korlátozódó elutasítása, keres valamilyen pozitív eseményt, amely tartalmat,
célt adhat a világ elől egyelőre csak a betegségbe menekülő ifjú hősének. Erre
utal a regény eredeti címe is. A valójában lefordíthatatlan cím Robert Burns
egyik dalára utal, amelyben fiatalok kergetőznek a rozsban, s Caulfield
elmondja, hogy ő ezekre a fiatalokra szeretne vigyázni, nehogy kergetődzés közben
beleessenek a rozsmező szélén tátongó szakadékba, hogy még „elkapja őket a
rozsban”, mielőtt vakon vesztükbe rohannának.
Caulfield még maga is a gyermek- és ifjúkor
ártatlan, bűnbeesés előtti állapotában él, azt keresi, hogyan lehet megmaradni
a tisztaságnak ebben az állapotában, s ugyanebben szeretné megtartani
gyermektársait is. Ehhez keres érveket, eszméket az író a korai kereszténység
és a Zenbuddhizmus tanításaiban. Ennyiben rokona a Holden Caulfielddel egy
időben feltűnt beateknek, hipsztereknek. A keresztény és keleti misztika iránti
vonzódás még fokozottabban érződik Salinger későbbi írásaiban, a hitvitázó,
profetáló szándék helyenként meg is töri ezeknek a regényeknek a művészi
vonalát, hatását.
Talált-e magának valamiféle menedéket Salinger,
amely fölöslegessé teszi számára az írást, vagy annyira kiábrándult mindenből,
hogy már az írás értelmében sem hisz? Vagy talán a remetei magányban még készül
a nagy regény? Salinger nem nyilatkozik, s mi csak remélhetjük, hogy egy sokat
ígérő írói pálya nem fejeződött be ilyen felemás-furcsa módon.
*
ZABHEGYEZŐ
Kicsaptak. Világos volt, hogy karácsony után már
nem megyek vissza Pencybe.
Aki nem tudná, Pencey egy gimi Agerstownban,
Pennsylvaniában. Legalább ezer folyóiratban hirdet: egy tag lovon átugrat
valami akadályt. Lovat persze nem láttam, még a környéken se. Egyébként az
Osenburger-szárnyban laktam, egy tagról nevezték el, aki a Penceybe járt
valamikor, s később marha sok pénzt szerzett a temetkezési irodáival. Fejenként
öt dollárért temette a tagokat. Azt hiszem, zsákban dobálta a hullákat a
tengerbe. Hát ez a tag időnként eljött Penceybe, a kápolnában beszélt, pokoli
dumája volt. Azt mondta, hogy Jézus a mi pajtásunk, ő még vezetés közben is
hozzá imádkozik. Ez fájt! El tudom képzelni azt a gennyes állatot, amint éppen
első sebességre vált a böhöm nagy Cadillacjén, és közben a Jézuskához
fohászkodik még több hulláért.
Minél költségesebb egy iskola, annál több benne
a link. Nem mintha én valami lángész volnék, tudom, hogy elég tetű a
szókincsem, meg aztán néha túl gyerekes vagyok a koromhoz képest. Akkor tizenhat
voltam, most tizenhét vagyok, de néha úgy viselkedem, mintha tizenhárom lennék.
Ez elég hülyén jön ki, mert száznyolcvanhét magas vagyok és őszülök. Tényleg.
Jobboldalt tele vagyok ősz hajjal, már kissrác korom óta.
No, szóval, Pencey meg én éppen karácsony előtt
végeztünk egymással, akár mindjárt haza is utazhattam volna, pár nappal a
vakáció kezdete előtt. De nem akartam elrontani a család ünnepét. Mióta az
öcsém, Allie meghalt, az anyám rém hisztériás, gyengék az idegei, meg minden.
Gondoltam, akármilyen lepra hely ez a Pencey, szombattól szerdáig még kihúzom
valahogy. Aztán hirtelen rám jött a mehetnék. Elhatároztam, hogy kiveszek egy
szobát New Yorkban, valami nagy olcsó szállodában, és szerdáig fütyülök a
világra. Aztán hazamegyek frankón és kipihenve. Szerda vagy csütörtök előtt
úgyse kapják meg a diri levelét, hogy innen kivágtak.
Jelzem, hogy csak Allie miatt akartam ennyire
kímélni a szüleim idegeit. Istenem, milyen szép kis kölyök voltam! Néha úgy
nevetett ebédnél, ha valami eszébe jutott, hogy majdnem lefordult a székről. Én
még csak tizenhárom éves voltam, amikor meghalt, és el akartak vinni
analízisbe, mert betörtem a garázsban az összes ablakot. Ököllel bevertem az
összes ablakot, csak úgy. A kezem néha még most is fáj, mikor esik az eső, és
nem tudom rendesen ökölbe szorítani. Hát nem leszek sebész vagy hegedűművész,
na bumm!
De hát most arról van szó, hogy otthagytam
Penceyt. Gyalog mentem az állomásig, nem hívattam taxit, túl késő volt. Az út
nem volt hosszú, csak pokolian hideg és a hó miatt nehéz, és a két bőrönd meg
folyton nekiütődött a lábamnak. Arra gondoltam, hogy Stradlater, a szobatársam,
aznap Jane Gallagherrel randizott, és ki tudja, mi történt köztük. Nem mondom,
hogy Jane tökéletes szépség, de engem kiborított, az tény. Olyan izgága nagy
szája volt. Úgy értem, ha beszélt, és valamitől izgalomba jött, ötvenfele
rángatta a száját. Ez megőrjített! Rohadt érzés volt arra gondolni, hogy Jane
mással randizott, én meg kutyagolok a hóban, kicsapva, neki a vakvilágnak. Még szerencse, hogy rögtön jött a vonat.
Mikor New Yorkban a Penn Stationnél kiszálltam
először is bementem egy telefonfülkébe. Úgy éreztem, fel kellene hívni valakit,
csak nem tudtam, ki legyen az. D. B., a bátyám? Őt valaha nagyon bírtam, amikor
még rendes író volt, de aztán elkerült Hollywoodba, filmíró lett, és tisztára
elkurvult. Ha van egy dolog a világon, amit utálok, az a mozi. Szóval, D. B.
kiesett. Phoebét, a húgomat szívesen felhívtam volna, de ő csak tízéves, és már
kilenckor lefekszik. Anyám vette volna fel a kagylót, s ha lecsapom is,
megsejtette volna, hogy én tárcsáztam. Nem tudom, miből, de megsejti. Ő már
ilyen. Húsz perci totojáztam a fülkében, aztán kijöttem, taxit fogtam, és
elvitettem magam az Edmont Hotelhoz.
Nagyon ócska szobát adtak, de ez még semmi, mert
ahogy az ablakba könyökölök, mit látok? A túlsó szárny egyik szobájában egy
őszülő, komoly kinézésű férfi mindenféle női holmit húzott elő egy bőröndből,
és magára vette. Nejlonharisnyát, magas sarkú cipőt, melltartót, aztán egy
állati szűk, fekete estélyi ruhát. Bizonyisten! A fölötte levő ablakban meg egy
férfi és egy nő vizet köpködtek egymásra, csak úgy, a szájukból. Valószínűleg
whisky lehetett, nem víz, nem láttam, mi volt a poharukban. Szóval, először a
pali vett a szájába, és lefröcskölte a nőt, aztán a nő a palit. Egészen be
voltak gerjedve, mintha ez lenne a világon a legklasszabb dolog. Undorító, ha
belegondol az ember. Azt hiszem, ha az ember nem szereti a lányt, akkor jobb,
ha egyáltalán nem vacakol vele, viszont ha szereti, akkor biztosan az arcát is
szereti, akkor nem csinál vele ócska dolgokat, például nem köpköd rá vizet. Ezt
az egész szexualitást tulajdonképpen nem értem tökéletesen. Tavaly például
elhatároztam, hogy olyan lányokkal nem foglalkozom, akikben csak valami gennyes
is van. És erre még aznap éjjel órákig smároltam egy állati gennyes lánnyal.
Ezt az egész szexualitást még most sem értem tökéletesen. Esküszöm, nem értem!
Fogtam magam, és lementem a szálloda bárjába. Szerettem volna inni valamit,
mármint szeszt, de a pincér látta, hogy messze vagyok a huszonegytől, az
istennek se hozott mást, mint Coca-Colát. Az egyik asztalnál három nő ült,
harminc év körüliek. Szemeztem velük, aztán mind a hármat felkértem, mert
állati rázhatnékom volt. A szőke nagyon jól táncolt. Nem vicc, néha ezek a buta
libák őrjítők tudnak lenni a parketten. Az egyik barátnőjével is ment a dolog,
hanem a harmadik! Mintha a Szabadság-szobrot vonszoltam volna. Hogy nekem is
legyen valami örömöm, azt mondtam, épp az előbb láttam a bárba Gary Coopert.
Szörnyen izgatott lett a szerencsétlen, úgy forgolódott, nyújtogatta a nyakát,
hogy megsajnáltam. Csúnya volt, sznob volt. Á, vannak emberek, akiket nem
szabad átverni, még akkor se, ha megérdemlik.
Amikor elváltam tőlük, megint csak Jane járt az
eszemben, ahogy egyszer a moziban a tarkómra tette a kezét. Rém furcsa volt,
hiszen Jane egészen fiatal, meg minden, és a legtöbb nő, ha az ember látja,
hogy a kezét valakinek a nyakára teszi, leginkább huszonöt-harminc éves, é azt
a férjének csinálja vagy a gyerekének, én is szoktam például a húgomnak néha,
de ha egy lány még egész fiatal, és ezt csinálja, az olyan isteni, hogy attól a
falra lehet mászni! Csakhogy még ettől a gondolattól se bírtam lefeküdni, nem
voltam álmos. Fölmentem a szobámba, megnéztem, hogy a perverzek működnek-e még,
de már mindenütt leoltották a villanyt. Erre kabátot vettem, lementem, taxiba
ültem, é elvitettem magam az Ernie nevű divatos bárba, Greenwich Villageba,
ahova D.B., a bátyám elég gyakran lejárt, mielőtt Hollywoodba ment és
elkurvult.
A bár zongoristája, egy nagy, kövér néger,
szörnyet tud csak iszonyú sznob, alig beszél az emberhez, hacsak nem valami
nagy fejes vagy híresség az illető. És a játéka olyan jó, hogy már majdnem
rossz, így van. Azt hiszem, azért, mert amikor játszik, időnként hallani is
lehet hogy olyan tag, aki nem beszél az emberrel, hacsak nem valami nagy menő.
Egyébként csupa hülye alak ült körülöttem. Nem
vicc! Ezek az elit kollégista barmok mind egyformák. Az apám elég gazdag –
részvénytársasági ügyész -, hát idővel Yale-ban vagy Princetonba akar küldeni,
de esküszöm, nem megyek azokba az elit kollégiumokba, inkább megdöglök. A
bárban azért mégse volt jó egyedül ücsörögni, kezdtem szörnyű hervadtan érezni
magam. Akkor egyszer csak egy nő jött oda: Holden Caulfield! – A bátyám
hetyegett vele egy időben. A fejem rá, hogy ez a nő nagy dolognak tartotta, ha
valaki Hollywoodban ír. Egy tengerésszel volt, valami Blop kapitánynak hívták
az illetőt. Azok közé az alakok közé tartozott, akik kötelességüknek érzik
összetörni négy-öt ujjadat a kézfogásnál, nehogy buzinak nézd őket. Szóval,
velük még rosszabb lett volna, mint egyedül, mondtam, én megyek is, sietnem
kell valahová. A kapitánnyal biztosítottuk egymást, hogy nagyon örülünk a szerencsének.
Ettől mindig falra mászok! Olyanoknak is illik ezt mondani, akikkel
megismerkedni kész szerencsétlenség. De ha élni akar az ember, ilyen dumákat
kell bevágni.
Gyalog mentem vissza a szállodába; a hall tiszta
üres volt már, de a liftes rám szállt, hogy tudna nekem nőt, egy fuvar öt
dolcsi, nem bánom meg. Elveimmel ellenkezett ugyan, de hát olyan rossz
hangulatban voltam, meg se gondoltam. Szóval ráhagytam.
Az az igazság, hogy én szűz vagyok. Gondoltam,
jó lesz gyakorlatnak, arra az esetre, ha egyszer megnősülök.
A szobámban megmosakodtam, tiszta inget vettem
fel, meg minden. Végül kopogtak az ajtón: kinn állt a kurva. Szőke volt, de
látni lehetett, hogy festett szőke. Viszont nem volt valami hervadt öreglány.
Bejött, rögtön levetette a kabátját és az ágyra dobta. Alatta zöld ruha volt.
Állati fiatal lehetett, körülbelül velem egyidős. Leültem mellé, és
cigarettával kínáltam. Ő erre szó nélkül felállt, és lehúzta a ruháját. Kérte, tegyen
a vállfára, nem szeretné, ha összegyűrődne, mert most hozta el a tisztítóból.
Örültem, hogy végre felállhatok és csinálhatok valamit. Beakasztottam a ruháját
a szekrénybe. Érdekes. Ebben is volt valami szomorú. Arra gondoltam, mikor
bement az áruházba, és megvette a ruhát, és hogy ott senki sem tudta, hogy
kurva. A kiszolgáló biztos azt hitte, hogy rendes lány. Pokolian lehervasztott,
pontosan nem is tudom, miért. A nő volt lehervasztó. Az ölembe ült, de azt
hazudtam, hogy nemrégen operáltak, és pillanatnyilag nem vagyok hangolva. Tudakolta,
hogy mi a fenének hívattam föl. Rém meg volt sértve, de felállt. Én meg
kivettem a tárcámból egy ötdollárost és odaadtam, mire kijelentette, hogy
tízzel tartozom. Ez piszokság volt, nem is hagytam kiszúrni magammal. Nem adtam
több pénzt. Odaadtam a ruháját a szekrényből, ő meg mondott valami sértőt, hogy
még rosszabbul érezzem magam, azzal elment.
Hát tényleg rosszul éreztem magam. Csak ültem a
karosszékben, és cigiztem, odakint már lassan virradt. Nehéz elképzelni, milyen
hervadt voltam én akkor. Elkezdtem Allie-hez beszélni, hangosan. Néha szoktam,
vegye a bringáját, magammal viszem a Sedebego-tóhoz. Ugyanis egyszer,
egyetlenegyszer, nem vittem el. Azt mondtam, hogy ő még kicsi. Mindig elvittem,
de akkor nem. Néha azóta, mikor nagyon lehervadok, azt mondom magamban: „Vedd a
bringád, Allie, Bobbyék háza előtt találkozunk. Siess!” Végül mégis levetkőztem
és lefeküdtem. Imádkozni is megpróbáltam, de én csak Jézust szeretem, a többi bibliai
duma általában hidegen hagy.
Egyszer csak kopognak, jött Maurice, a liftes
meg a kurva, hogy adjak még öt dollárt, vagy összevernek. Nem leszek hosszú:
Maurice a végén csakugyan elkalapált, úgy gyomorszájon vágott, hogy összeestem,
a nő meg kivette a tárcámból az öt dollárt, és elégedetten otthagytak. Most
arra gondoltam, hogy automata pisztoly van a zsebemben, lemegyek, és szitává
lövöm Maurice-t. Erre a hülyeségre gondolva aludtam el. A rohadt filmek!
Tönkreteszik az embert. Nem vicc.
Reggel rögtön Jane jutott eszembe, mégsem őt
hívtam fel, hanem Sally Hayest. Ehhez kevesebb lelkierő kellett. Sallytől régen
azt hittem, egész intelligens, mert színházról, darabokról, irodalomról meg
ilyesmikről elég sokat tudott. Az ilyen lányokról irtó nehéz kideríteni, hogy
buták-e vagy nem. Sally esetében évekig tartott, amíg rájöttem, hogy nem
lángész, sőt. Szóval mégis felhívtam és megbeszéltük, hogy délután színházba
megyünk. A telefonálás után összecsomagoltam, kijelentkeztem a hotelból,
kimentem a Grand Central vasútállomásra, és beadtam a bőröndömet a megőrzőbe.
Utána egy büfében megreggeliztem. Amíg ettem, bejött kélt apáca. Olyan ócska
bőröndjeik voltak, hogy az ember lehervadt tőlük. Kávét meg pirítóst ettek.
Utálom, ha én szalonnát eszem tojással, más meg csak pirítóst és kávét. A végén
olyan szimpatikusak lettek, hogy adtam nekik tíz dollárt jótékony célra. Főként
azért, mert egy szóval se kérdezték, hogy katolikus vagyok-e. Ez volt bennük a legkedvesebb.
A büféből elmentem lődörögni a parkba, ahol a
húgom, Phoebe vasárnaponként görkorcsolyázni szokott. De folyton a két apáca
járt a fejemben. Az az ütött-kopott kosár, amivel gyűjteni járnak. Nehéz volt
elképzelni az anyámat vagy a nagynénémet, hogy áll egy áruház előtt, és pénzt
gyűjt a szegényeknek. Igen, a nagynéném szörnyen jótékonykodó, de közben állati
elegáns, ki van festve, meg minden szar rajta van. Hát még Sally Hayes mamája!
Az egyetlen mód, ahogy elmenne gyűjteni, ha mindenki benyalna neki csontig,
mikor felajánlanak valamit. Ha csak egyszerűen bedobnák a pénzt a kosárba,
rögtön elege lenne, beszüntetné a gyűjtést, aztán elvonulna valami elegáns
helyre vacsorázni.
Délután megnéztem Sallyvel egy színdarabot,
amihez éppen jegyet kaptam. Mit mondjak, ez se volt leprább darab, mint a
többi. Sally persze ájuldozott a gyönyörtől, hogy a híres Luntokat láthatja.
Hát, úgy is játszottak, mint akik tudják magukról, hogy híresek. Akárcsak az
Ernie zongoristája. A darab után elmentünk korcsolyázni, pedig már untam
Sallyt. Ki is pakoltam neki. Megmondtam: utálok New Yorkban élni. Jellemző,
hogy itt a legtöbb ember meg van őrülve a kocsiért. Ha egy kis karcolás van
rajta, már odavan, és folyton arról beszél, mennyi benzint fogyaszt kilométerenként,
és ha vadonatúj kocsija van, akkor is azon töri a fejét, hogy eladja, és vesz
egy még újabbat. Én még az öreg kocsikat is utálom. Sally az egész dumát
személyes sértésnek vette. Az lett a vége, hogy összevesztünk, és otthagyott.
Most aztán tényleg felhívtam Jane-t, de nem jelentkeztek. Erre elmentem moziba.
Olyan lepra film volt, hogy az már művészet. A
mellettem ülő nő mégis végigbőgte az egészet. Azt gondolná az ember, azért bőg,
mert marhára érzékeny a lelke, de én mellette ültem, és esküszöm, hogy
megjátszotta magát. Egy kis krapek volt vele, szegény pokolian unatkozott, és
ki kellett volna neki menni, de a nő nem vitte ki. Egyre csak azt mondogatta,
hogy viselkedjen tisztességesen. Körülbelül annyira volt érzékeny lelkű, mint
egy farkas. Ismerem ezt a típust: vörösre bőgik a szemüket a moziban valami
gennyes marhaságon, és tízből kilenc a szíve mélyén aljas barom. Az se vidított
fel éppen, hogy háborús filmet nézek. A bátyám négy istenverte éven át volt
katona, a háborúban is harcolt. Egyszer azt mondta Allie-nek meg nekem: a mi
hadseregünk éppannyira tele van rohadt állatokkal, mint a náciké. Ami engem
illet, ha még egyszer háború talál lenni, jobb, ha engem rögtön az elején odaállítanak
a kivégzőosztag elé. Egyébként örülök, hogy feltalálták az atombombát. Ha újra
háború lenne, ráülnék egy atombombára. Önként jelentkeznék. Esküszöm,
megtenném.
Mozi után a Wicker nevű rongyrázós bárban
találkoztam egyik hajdani korrepetitorommal. De semmi mást, csak szexuális
beszélgetéseket folytattunk; Luce jól értett az ilyen nemi problémákhoz, főleg
a perverzitásokhoz. Most meg azzal traktált, hogy szerinte az én életemet csak
pszichoanalízissel lehetne rendbe hozni. Ebben maradtunk. Ő elment, én meg
ücsörögtem tovább, és halálra beseggeltem. Végül a Central Park egyik padján
tértem észhez, de addigra úgy összefagytam a hosszú csatangolás közben, hogy
hátul a hajam tele lett kis jégcsapokkal. Ez aggasztott, arra gondoltam, hátha
tüdőgyulladást kapok és meghalok. Elképzeltem, mit érezne Phoebe a temetésemen.
Biztosan piszokul érezné magát. Nem bírtam másra gondolni, ezért aztán végül
elhatároztam legjobb lesz titokban hazamenni és meglátogatni Phoebét. Volt
kulcsom, és már végig is gondoltam, hogy besurranok a lakásba állati csendesen,
és egy kicsit eldumálok Phoebével. Szedtem a pálcákat kifelé a parkból, és
betájoltam magam hazafelé.
A lány miatt nem féltem, mert csak egy
dobhártyája van: a bátyja szalmaszálat dugott a fülébe, még gyerekkorában.
Hanem a szüleim! Olyan fülük van, mint egy rendőrkutyának! Szóval, agyon-nagyon
óvatosan osontam el az ajtajuk előtt. Még a lélegzetem is visszafojtottam. Az anyám
azt is meghallaná a szobájában, ha én Szibériában elköhintem magam. Pokolian
ideges. Fél éjszaka fenn van és cigarettázik.
Phoebe a bátyám szobájában aludt, egy baromi
nagy ágyon. Ha D. B. nincs otthon, mindig ezen a tíz kilométer hosszú és
ugyanolyan széles ágyon alszik. Amikor nagy óvatosan felkeltettem, rögtön átölelt,
meg minden. Rém ragaszkodó. Néha még túl ragaszkodó is. Menten előadta, hogy az
iskolai színielőadáson ő lesz Benedict Arnold, a függetlenségi háború áruló
tábornoka. Nagyon helyes volt a kék pizsamájában, gallérján a kis piros
elefántokkal. Megőrül az elefántokért. Sajnos nagyon éles esze is van, mindjárt
gyanút fogott, hogy miért nem szerdán jöttem haza Penceyből. Egyből rájött,
hogy megint kicsaptak, meg hogy egy rakás tantárgyból megbuktam. Ettől marhára
begerjedt, elkezdte ököllel verni a lábamat, hogy szinte észhez tért,
megkérdezte: mi lesz velem, egyáltalán, mi akarok én leni az életben? Azt
mondtam: zabhegyező. Elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban
játszanak. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt,
csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szakadék szélén, és az volna csak a
dogom, hogy zabot hegyezzek. Aztán a kis krapekok közül egy bele akar szaladni,
ha például szaladgálnak, és nem veszik észre a szakadékot, akkor én letenném a
zabot, amit hegyezek, és megfogom a krapekot. Csak ezt csinálnám egész nap. Én lennék
a zabhegyező. Tudom, hogy ez hülyeség, de ez az egetlen, ami igazán szívesen lennék. Miután elmondtam,
Phoebe soká nem szólt semmit. Aztán, mikor végre megszólalt, csak ennyit
mondott: „Apu megöl!” Mondtam, le van
ejtve, ha megöl, de addig is felhívom Mr. Antolinit, egyik volt angoltanáromat,
és elmegyek hozzá aludni. Körülbelül ő volt a legjobb tanárom, minden
összevetve. Rendes fiatal tag volt, nem sokkal idősebb, mint a bátyám.
Mr. Antolini szívesen fogadott, megetetett,
lefektetett, és rém okos dolgokat mondott. Például, hogy nem én vagyok az első,
akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése.
Nagyon-nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint én.
Épp ezért érdemes összeszedni magam, tanulni, alkotni, tisztába jönni a
szellemi képességeimmel. Mindez rendben lett volna, csakhogy később, elalvás
után, hirtelen arra riadtam fel, hogy az ágyam szélén ül és simogat. Majd
frászt kaptam. Akkorát ugrottam, mint egy bajnok. Baromi kínos volt az egész,
de aztán valahogy uralkodtam magamon, felöltöztem, udvariasan elbúcsúztam tőle,
s virradatkor kint találtam magam az utcán, marha hidegben. Mentem a Fifth
Avenue-n, és egyszer csak valami rém kísérteties dolog történt. Ahányszor egy
sarokra értem, és leléptem a járdáról, az az érzésem támadt, hogy soha nem
jutok át a másik oldalra. Úgy gondoltam, hogy lelépek, aztán csak megyek le,
le, le, és többé senki se lát. Izzadni kezdtem, mint egy őrült, csuromvíz lett
az ingem, a gatyám, meg minden. Aztán valami más kezdődött. Ahányszor sarokra
értem, mindig azt hittem, hogy Allie-vel beszélgetek. Azt mondom neki: „Allie,
ne hagyj eltűnni. Kérlek, Alie.” Végül leültem egy padra. Ott ültem, úgy emlékszem,
legalább egy órát. Végül határoztam. Soha többé nem megyek haza, elindulok
nyugatra, autóstoppal. Talán ott kapok állást egy benzinkútnál. Nem izgatott,
jó hely lesz-e. Csak ne ismerjenek, és ne ismerjenek senkit. Itt New Yorkban
már csak egyetlen dolgom van: elbúcsúzni Phoebétől.
Bevágódtam egy papírüzletbe, füzetet, ceruzát
vettem, írtam a húgomnak, s elvittem az iskolájához, hogy adják át neki. A
levélben csak annyi volt, hogy megyek nyugatra, ha lehet, jöjjön a Művészeti
Múzeumhoz negyed egykor, hogy elbúcsúzzunk.
Phoebe az én egyik régi bőröndömmel jelent meg a
találkán. Majdnem összeestem. Kijelentette, hogy velem jön nyugatra. Azt
hittem, egyből kinyúlok! Elmagyarázta, hogy csak két ruháját, a papucscipőjét,
fehérneműt meg zoknikat hozott a bőröndben, szóval, nem nehéz, emeljem csak
meg.
Először nyers voltam hozzá, így akartam észre
téríteni, de csak azt értem el, hogy megharagudott, lerázni nem tudtam. Mondom,
hogy rém ragaszkodó. Néha túlságosan is az. A világért nem ment volna vissza az
iskolába.
Egy darabig külön bandukoltunk az utcán, kísért,
de csak távolról, s amikor odamentem hozzá, szóba se akart állni velem. Végül
kérlelni kezdtem, ne marháskodjon, inkább én is itthon maradok, most menjünk el
az állatkertbe, úgyis közel van. Eljött velem, de még a fókák medencéjénél se
szólt hozzám. Nagyon undok tud lenni, ha akar. Aztán kimentünk az állatkertből
az egyik olyan kis vécészagú aluljárón át. Ez vezetett a körhintához. Phoebe
még mindig nem szólt hozzám, de már ott jött mellettem. Aztán hirtelen
megfeledkezett arról, hogy haragszik rám. Azt hitte, mondta, hogy télen zárva
tartják a körhintát. Talán a karácsony miatt van nyitva, feleltem. Kértem, hogy
üljön fel a hintára, én leülök egy padra, és nézem. Phoebe beleegyezett,
felszállt az egyik nagy, ütött-kopott ,barna lóra. A Cigarettafüst nevű számot
játszották. Menet közben a gyerekek mind szerették volna elkapni az
aranykarikát, Phoebe is, már attól féltem, leesik arról az átok lóról, de nem
szóltam, és nem is csináltam semmit. Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el
akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni. Ha
leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól. Hirtelen ömleni kezdett
az eső. Mindenki a körhinta eresze alá állt, csak én maradtam még egy jó
darabig a padon. Csuromvizes lettem, de nem izgatott. Hirtelen olyan állati
boldog voltam, ahogy Phoebe ott körbe-körbe forgott. Majdnem üvöltöttem, olyan
állati boldog voltam. Nem tudom, miért. Csak mert olyan állati helyes volt,
ahogy ott körbe-körbe forgott a kék kabátjában, meg minden. Ez az egész, amit
el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor
hazamentem, hogyan betegedtem meg és kerültem ebbe a szanatóriumba, ahol most
vagyok, meg hogy ősszel újra iskolába megyek. nagyon sokan, főleg ez a
pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e majd beleilleszkedni az
ottani rendbe. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember,
mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? Igyekszem majd, de végül, honnan
tudjam? Azt is sajnálom, hogy ezt a történetet annyi embernek elmeséltem.
Hirtelen mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még Stradlater meg az az
átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmesélted,
mindenki hiányozni fog.
Mihályi
Gábor
(Forrás: 111 híres külföldi regény 2. kötet 860-870.
old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése