Éjszaka, fojtó, fekete.
A csillagok fényleni félnek.
A sápadt hold reszketve rejtezik
Magas és mord felhőfalak mögött.
Jaj, fekete és fénytelen az éj.
Jaj, fekete és fénytelen az út.
A mozdulatlan nagy feketeségben
Csak halavány arcuk fehérlik
S az országút szomjas, szürke pora.
A por, amely ma mindent elborít,
Földet, virágot, emberarcot,
A por, amit most megül a homály,
A por, amit most némán taposunk
Anyám meg én.
Jobbról és balról, hátul és elől,
Összeborul az éjszaka köröttünk.
Ránkmered óriás szeme
És kérdez, hangtalan.
Mi hallgatjuk és hallgatunk.
Mi csak megyünk és hallgatunk.
Zizzenő fűszál, rezzenő levél,
És a fejünk fölött hidegen surranó
Denevére az éjszakának:
Mind kérdez, kérdez és kiált.
S mi hallgatunk
És tapossuk a szürkeporos útat,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.
És halkan szól anyám:
"Ez az országút, ez az életem,
A poros, szürke és ködös.
Így döcögök már ötven éve rajta,
Így döcögök még Isten tudja meddig.
Így nem látom, hogy hova lépek,
Így nem tudom, merre megyek.
Így nem tudom, hogy mérthogy menni kell?
Csak menni kell."
És én tudom, hogy menni kell.
Megfogom némán a kezét,
És úgy járjuk az országútat
És úgy járjuk az életet
Anyám meg én.
És én elgondolom:
"Ez az országút, ez az életem,
Maga fehér fekete éjszakában.
Így nyúlik végig két árok között,
Így nyúlik el a messze végtelenbe,
Nem tudom merre, nem tudom hova.
Így vesz el messze meredekek alján.
Így járok rajta, Isten tudja meddig,
Tán ötven évig, talán reggelig se.
Így járok rajta két feketeség közt
Némán, fehéren, egyedül.
És menni kell."
Egymás kezét szorítva így megyünk egymás mellett
Anyám meg én.
Megyünk és hallgatunk.
Hogy mit gondolunk, egyikünk se tudja.
De én tudom, hogy egyet gondolunk.
Kéz a kézben, így járjuk a port,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése