Néha,
emlékezések óráiban, magános bolyongásaim közepette, vagy amikor egyedül ülök a
szobámban, melyet az alkonyat borít be kedves homályával, csodálatos
elevenséggel támad fel előttem a múltam egy-egy részlete. Először csak valami
jelentéktelen epizód vagy a tárgy a megindítója az emlékezés áradatának, egy
utcarészlet valamelyik vidéki kisvárosból, egy esős délután, egy szoba, egy
kedves csengésű hang, - de e kicsi magból nagy gyorsasággal bontakozik ki az
örökre homályba süllyedt idő minden apró részlete, újra látom az akkori
környezetemet, eszembe jutnak a cselekedeteim, a hevüléseim, a régi vágyaim, az
álmaim és az akkori barátaim.
Mert
nagy barátságot tartó ember voltam. Mindig volt valakim, aki egészen közel
állott a szívemhez, akivel minden szabadidőmet együtt töltöttem, kölcsönösen
feltárva egymásnak a szíveinket, a titkainkat, legbensőbb gondolatainkat. A
férfias, ragaszkodó barátság megható és meleg érzéseivel van tele az egész
múltam.
Hová
tűnt az a nehány derék, jó és lelkes fiú, akiktől – azt hittem – sohasem fogok
elszakadni? Elsodorta őket mellőlem az élet forgataga, olyan szilaj erővel
szórta szét őket a világba, hogy nagy ritkán akadok össze valamelyikkel. S oly
véghetetlenül különösek ezek a találkozások. Az újra elém kerülő emberek már
nem az én régi barátaim többé, külön világban élünk, mások a törekvéseink,
nincs többé egy gondolatunk. Szinte idegenül nézek rájuk – hogy lehetséges az,
hogy az élet ennyire kiforgasson valakit a régi mivoltából -, milyen másoknak
ismertem én ezeket az embereket! Akkor órák hosszáig patakzott belőlünk a
beszéd, most alig tudunk nehány közömbös szót váltani. Megállunk egy percre
egymás mellett és sietünk tovább, nagy csalódás érzetével.
A
minap a vasúti váróteremben akadtam össze egy ilyen régi barátommal. A
kövérkés, pápaszemes emberkében alig ismertem rá az én ifjúkori pajtásomra.
Pedig ez különösen kedves cimborám volt, rajongó, fellegek közt járó, lobogó,
vad és szertelen ifjú – és íme, milyen nyugodt, békés, kövérkés emberré
higgadt.
Persze
tapogatódzva, lassan indult a beszéd, jelenlegi állapotunkról, családi
körülményeinkről esett szó. Megkérdeztem, mit csinál, mivel foglalkozik.
-
Én már tizenöt esztendeje vagyok hivatalban, mindig ugyanazon a helyen – mondta
vidáman.
Megütődve
néztem rá. Sohasem hittem volna, hogy ebből a vándorlási ösztönökkel s örökös
nyughatatlansággal megvert emberből egy helyen ülő, jámbor hivatalnok lehessen.
-
Csodálkozol rajta, ugye – mondta -, néha magam is furcsállom a dolgot, nem így
indultam, de most már egészen rendjén valónak találom az ügyet. Pedig a kezdet
igazán keserves volt.
Nyomorúságos
családi körülményeim kényszerítettek hivatalba lépésre. Az egész nagy családom,
öreg szüleim eltartásáról volt szó, búcsút kellett hát mondanom minden merész,
ifjú álmomnak, a szabad, változatos és küzdelmes életnek, rögtön kellett a
kenyér, hát beléptem a büróba azzal a hátsó gondolattal, hogy a legelső
alkalommal, körülményeim első kedvező alakulásával úgyis otthagyom. Hiszen
tudod, mennyire imádtam mindig a szabadságot és a függetlenséget.
De
ez a kedvező alkalom csak nem akart elérkezni s nekem húzni kellett az igát
szakadatlanul. Barátom, el nem képzelheted, mekkora lelki kínnal volt ez
összekötve. Minden reggel olyan érzéssel léptem át a hivatal küszöbét, mintha a
vágóhídra mennék. S hogy gyűlöltem a dohos hivatali szobákat s mennyire utálom
ott az embereket, különösen a főnökeimet! Kicsinyes és ostoba embereknek
tartottam őket, barmoknak, akik nem emberhez méltó életet élnek, abszolút
érdektelen munkával töltve az idejüket. S amilyen kicsik és ostobák a maguk
emberi mivoltukban, olyan fennhéjázók s parancsolgatni szeretők az
alantasaikkal szemben. Hogy vigyáznak a hivatalos órák pontos betartására s
milyen különös súlyt helyeznek egészen komikus kicsiségekre, az elintézett
akták szakszerű összehajtogatására s más ilyen bolondságra. Akkortájt
minduntalan valami gyerekes komplotton törtem a fejemet. Ha majd elérkezik az
idő, mikor szabadulnom lehet – gondoltam magamban -, bemegyek a főnökömhöz s
arcul vágom, halvány viszonzásául a szekatúráinak. Vagy egy nagyot köpök a szoba
kellő s közepére s gorombán, parasztosan megmondom nekik a véleményemet, -
aztán megyek, megyek vissza az új, a szabad életbe.
Az
idő múlt és én még mindig fogva maradtam. Rabnak éreztem magamat, gályarabnak,
aki oda van láncolva a gályához s húznia kell a gyűlölt igát. Ha egy-egy szabad
percem volt, lopva az ablakhoz mentem s kitekintettem a szabad világba. Aranyos
napsugár ragyogott odakint, szabad és boldog emberek sétálgattak az utcán s
nekem a sírás fojtogatta a torkomat.
Érdemes
ezért élni? – gondoltam keserű kétségbeeséssel -, erre való, ezért rendeltetett
ez a színes, szép és gyönyörű élet, hogy én ilyen rabságban töltsem? S az a
piszok munka, amit végeznem kell, amihez semmi közöm, amit utálok! Nagy
önmegtartóztatásomba került, hogy dühöngésbe ne törjek ki, mert olykor az a
heves vágyam támadt, hogy apró darabokra szakítsak szét minden nevetséges
hivatalos irka-firkát. Azt gondoltam, velem valami szörnyű igazságtalanság
történik, mert más a rendeltetésem s olyan munkától vonnak el, amibe belefektethetném
a lelkem minden érzését.
Később
egy kicsit javult az állapotom. Tudod, a megszokás nagy hatalom, meg azután a
hivatalnoki rangsorban is emelkedtem, nagyobb fizetést kaptam s ez egy kissé
lecsillapított. Legalább megfizetnek a nyomorultak, ha már kiárendálták a
testemet, a lelkemet – gondoltam -, s ebbe egy kicsit megfogódtam. De még
mindig nem volt a munkámmal semmi lelki közösségem.
Aztán
múltak az évek s én mindjobban belenyugodtam a sorsomba. Most már a társaim
kezdtek érdekelni s nagy és meglepő felfedezéseim voltak. Én a külvilágban sok
komiszságot tapasztaltam, a magamfajta szertelen ifjú emberek s a művész
ismerőseim olykor nagy becstelenségeket követtek el velem szemben,
kegyetlenkedéseket és legázolásokat, amikre csak a különben finom lelkű,
szensibilis emberek képesek olyanokkal szemben, akikre valami egészen csekély
okból megharagusznak. S ezzel szemben azt láttam, hogy ott a hivatalban csupa
naiv, jóhiszemű s jóravaló ember ül. Igaz, hogy éppen az együgyűségükből fakad
ez az erényük s a főnökeiktől való örökös rettegés vonta el bennük a
bátorságot, hogy valami hallatlan komiszságot képesek legyenek elkövetni, - de
rájöttem, hogy az együgyűség, gyámoltalanság s félelem a legszebb emberi
érzések között foglalhatnak helyet.
Újabb
stációja volt az életemnek, mikor beláttam, hogy azok a kegyetlenkedő s
kicsinyes főnökök sem olyan borzasztó emberek, mint amilyeneknek én
gyerekésszel képzeltem. A pattogásuk és műharagjuk, meg a mosolyra késztő
tekintélytartási erőlködésük mögött néha jó érzés lappang – rajtam sok nehéz s
keserves helyzetben segítettek, és mikor már kinőttem a gyakornoki s
kishivatalnoki sorból, a velük való érintkezés is átformálódott -, emberibb
lett.
Nem
akarom azt a furcsa és hihetetlen átváltozást, amin keresztülmentem, hosszasabban
ecsetelni, hát csak röviden jelzem, hogy az utolsó stáció az volt, mikor
érdeklődni kezdtem a munkám iránt. Mikor rájöttem, hogy a közönséges és szürke
aktákhoz emberi munka s törekvés ezer finom szála fűződik. És hogy –
eredményeket lehet elérni, sikereket lehet kicsikarni, ha bizonyos munkákat jól
és alaposan végzünk el. Szenvedélyesen kezdtem érdeklődni a munkám iránt s
ekkor felszabadult minden más irányban lekötve tartott energiám, s én vad
vággyal s minden képességemmel rávetettem magam a dologra. Persze, hogy ennek
folytán gyorsan emelkedtem és most már a sorsom meg volt pecsételve, ott
ragadtam örökre a gályán, de legalább mint első kormányos.
Már
három esztendeje nem vettem ki a szabadságomat, az idén végre is szégyellni
kezdtem a dolgot, tudtam, hogy a fiatal hivatalnoki kar a lelke mélyén roppant
megvet azért hallatlan „stréberségért”, hogy minden időmet a hivatalban töltöm,
- hát most végre mégis eljöttem hazulról egy hónapra. Egy hete vagyok Pesten és
látod, nem bírom ki tovább. Nem tudok aludni, izgat, hogy mi történhetik az
irodában s egyes fontosabb ügyek a távollétem alatt milyen stádiumba kerülnek.
Valósággal betege vagyok ennek az izgalomnak, elhatároztam tehát, hogy a még
hátralevő három hetet elengedem s visszatérek a hivatalba. Már alig várom, hogy
ott legyek újból. – De már csengetnek is az induláshoz, - no, az Isten
megáldjon.
Kezet
fogtunk és ő boldog izgalommal rohant a peronra. utána néztem és hirtelen arra
a rabra gondoltam,aki életfogytiglani fogságában pókokat és egereket szelídít,
ebben találja a gyönyörűségét s végül azt hiszi, hogy ez az élete célja. Talán
neki van igaza, - talán nincs is más célja ennek a furcsa és rejtélyes emberi
életnek.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 6. sz. 1912. febr. 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése