- Móricz Pál
elbeszélései a hajdúföldről –
Pusztuló
világnak nevezi Móricz Pál a maga legújabb kötetét, pedig amiről szól: a magyar
népélet, amit elmond: magyar adoma és tréfa, amit elbeszél: a tősgyökeres
magyar nyelv, a népi előadásmód, nem fog soha elpusztulni, de nem is szabad
elpusztulnia.
Móricz
Pál szívből szereti szülőföldjét, a Hajdúságot, de talán még jobban szereti a
hajdúvárosokkal ölelkező Hortobágyot, a legnagyobb magyar pusztát. Ez a
szeretet ömlik végig a kötet minden darabján. Jól ismeri a maga fajtáját, a
nánási, böszörményi, dorogi hajdúkat, de éppen jól ismeri a Hortobágy népét, a
csikósokat, gulyásokat, juhászokat, csárdásokat, pandúrokat, akik nagyrészt Debrecen
őslakosságából valók, de akik közé sokan verődnek a szomszéd határokról, sőt
messzibb tájékról is. Így került oda állatorvosnak Dely Simon mátyás uram, aki
több mint egy emberöltőig tartotta orvossággal a debreceni cívisek jószágait és
tréfával a Hortobágy állandó lakóit, véletlen látogatóit. Ennek a változatos
életpályát megfutott, már többször holt hírbe keveredett, de máig is élő
matuzsálemi korú embernek az alakja nagyon megragadta az író képzeletét,
valóságos adomakört teremt körülötte, több elbeszélésének a hősévé teszi, afféle
parlagi mindentudóvá, pusztai bölccsé, amilyennek a Jókai regényeiben
találkozunk. Kár, hogy a szétszórt vonásokból egységesebben és világosabban nem
domborodik ki előttünk Dely Mátyás uram személye.
Különben
Jókai emlékezete máskor is föl-fölvetődik lelkünkben a Móricz Pál könyve
olvasása közben. Nemcsak azért, mert mióta Jókai megírta a Sárga rózsát, a Hortobágynak ezt a klasszikus naiv-époszát, azóta
Jókai szelleme ott kísért a Hortobágyról szóló minden költői műben, hanem
azért, mert Móricz Pálnak is legfőbb gyönyörűsége olyan bravúros dolgokat,
virtuskodó tetteket, adomaszerű eseményeket tollára venni, amilyeneknek
elbeszélésében Jókai volt és maradt az utolérhetetlen nagy mester. Mikor
például Sós Pista, a hortobágyi szegény legény a mezőkeresztesi bíró képében
megvendégeli Debrecen városának szenátorát és komiszárosát, vagy mikor Gombos
János juhász-számadó azt fogadja maga mellé bojtárnak, aki a kampós bottal
léket tud ütni az ő vaskemény koponyáján, aztán, hogy a pápista Csontos János,
a hortobágyi szent, annyira haragszik
a káromkodásért, hogy juhászpajtásait egy-egy szedte-vedtéért nehány juh
ellopásával bünteti: mindezek mintha csak a Népvilág-ot
folytatnák, mintha csak a Magyar nábob-ból
kiszakított fejezetek volnának. De Móricz
Pálnak elég érdeme, hogy Jókai és Mikszáth után is talál új anyagot és azt
a maga módján adja elő.
Ezt
az előadásmódot szükséges közelebbről megvizsgálni,mert tulajdonképp így fogjuk
megtalálni Móricz Pálnak írói egyéniségét. Nem kell nagyon mélyre hatolnunk és
azonnal észrevesszük, hogy Móricz Pál, aki a régi idők, a pusztító világ
epikusának akarja magát feltüntetni, valójában lírikus, egy természeti
leírásokban gyönyörködő lélek, egy érzelmi olvadozásokra hamar kész bús magyar.
Valóban
akár a tavasz pompájában tündöklő legelőt írja le, akár a hóviharos szélvészt
zúgatja a puszta fölött, mindannyiszor eleven képeket fest, amelyekbe
beleolvasztja változó érzelmeit. Még inkább kitárja szívét, mikor elmereng
egy-egy kivesző népszokáson vagy együtt búsul a mai világba beilleszkedni nem
tudó földijével, például az ég most is nemes levelében bízó Máró Miklóssal.
Éppen
azért Móricz Pál inkább meghat,megindít,néha el is érzékenyít, mint vidámságra
derít, vagy jó kedvre hangol. Jobban sikerülnek azok az elbeszélései és rajzai,
amelyek fölött a pusztulás gyászfátyola leng, mint amelyekbe a tréfa és
nevetség tarka pántlikái vannak beleszőve. Az adomázáshoz nem elég fordulatos a
szelleme, nem elég könnyed a stílusa.
Általában
előadásában is változik a fény és árnyék; nyelve nem egyöntetű, stílusa nem
zavartalan. Meglátszik, hogy Móricz Pál nagy darab földet bejárt a Hajdúságon
túl is és hogy sok ideig lét a fővárosnak újságíró világában, ebben a legnemzetközibb
társaságban. Nemcsak a Debrecen-vidéki nyelvjárást tűzdeli meg szegedi és
máshonnan került tájszavakkal (elkövetkezik:
eljön), hanem a legtősgyökeresebb nép beszédet is összezavarja irodalmi
szavakkal, újságbeli kifejezésekkel. Nánási paraszt asszonnyal mondat ilyet:
„Még inkább összecsucsorítottam a számat…, az örömsikoly fölszakította számat.” A nánási temetőcsősz pedig
hellyel-közzel úgy beszél, mintha a „Nyugat”-ot
olvasná; többek között:”Ez egyszerű lelkek előtt is teljes komor fenségében
tárul ki a sejtelmes Halálország”. Még a szimbolizáló nagy H betűt is kinézte az újságból a csősz űkigyelme.
Igen,
űkigyelme, mert Móricz Pál szereti a
nép beszédét még kiejtésében is követni, csakhogy ezt is rendszertelenül.
Egyszer: nemzetsíg, másszor: fenség, hol törvény, hol: törvíny
ugyanegy ajakról. Apró foltok ezek, de mégis zavarják az élvezetet.
Bizonyos,
hogy Móricz Pálban nem közönséges írói tehetség lakozik; minden írásán van
valami őseredetiség, valami csiszolatlan zománc. Gazdag nyelvéből
gyönyörködtető leírások kerülnek, áradozó szívéből megható jelenetek fakadnak. Ennek
az írófajtának kár volna kipusztulni.
**
Móricz Pál: Megjegyzések
a „Pusztuló Világ” bírálatára
(Ajánlva dr. Kardos
Albertnek.)
Szeretett barátom!
Olvastam
„Pusztuló Világ” könyvemről írott tanulságos és őszinte bírálatodat. Midőn
hozzászólásod komoly jelentőségét tisztelettel elösmerem és mégis
megjegyzéseket fűzök hozzá, ez nem kötekvés részemről. Egyszerűen enyhébb
megítélésre törekvő védekezés, indokoltan felvetett többrendbeli kifogásaid
ellen.
1.
Felakadtál könyvem címén is: holott nem a magyar nép, magyar erők
elfogyatkozását károgom én fekete varjaimmal. Ámde hiába tagadnók, a
változékony idők felforgatják a népéletet is. Régi szokások újakkal cserélődnek
fel. Az ősrét nádtorzsokos földjéből búzakalászok tengere rengedezik. Ősmagyar
foglalkozások és hagyományok rovására átalakul népünknek életmódja, nyelve,
gondolkozása, tréfás kedve. Bizony pusztulnak,
egyre pusztulnak, egyre pusztulnak a jellegzetes régi jóízű magyar alakok.
Jussán a magyar vérnek ezeket
siratgatom, ezeket búcsúztatgatom el.
2.
Annak ellenben örvendek, hogy Dely Simon Mátyás uram szemedbe tűnt. Elárulom,
hogy olyan könyven dolgozom, amelyből majd „egységesebben és világosabban
domborodik ki „Simon Mátyás bátyánk őspusztai magyar táltosra emlékeztető
alakja. Majd talán akkor még az is inkább kitűnik, hogy nagy Jókaink tarlózásai
után is maradt elég ismeretlen vadvirág a Hortobágy mellékén? Azonban az már
tévedés részedről, mintha Jókaink mesteri művészetébe kontárkodnék bele. Ez nem
áll barátom. Nem könyvekből és könyvek után szopogattam, lesegettem ki
ihletéseimet. Gyermekkoromtól körültem zajlott ez az ősvilág. Pusztaimádó is csak
annyiban vagyok, mert öklömnyi koromtól nyitott szemmel, kitárt lélekkel
csapásoltam a pusztát, amely nekem vérfényes naplementkor, hajnali harmatos
párák között, mint a délóra sugárlángözönében az Istenség, a Magyar Isten
tükrözte felém. És midőn a sík puszta mélységeibe belebámultam, a barázdákat
hasítgató vagy őspásztor véreimet figyelmet ott. Az emberek érdekeltek, az
emberek érdekelnek elsősorban.
3.
Abban is félreismertél, mintha én olyannak akarnék
feltűnni, ami nem vagyok. Epika vagy líra! Bánom is, hogy nevezitek. Távol áll
én tőlem minden pózolás. Nem érdekelnek engem a műfajok, midőn lelkem áradozni
kezd, ahogy Istenadta, csurranós virágméz érzésekkel rajzolgatom vérré vált
alakjaimat, remélgetem halk szavú mondókáimat. Hanem azért a búsmagyarság távol
áll tőlem. Nem is érdekelnek az ilyen félszeg, beteges figurák. Ami pedig
tréfálkozó kedvemet illeti, elismerem, nem olyan könnyed és fordulatos, mint az
úgynevezett „veseasztalok” élchólyag
fúvóié, de én már arról sem tehetek, hogy népemnek nemcsak az ökle, de mókája
is – súlyos. Nem ösmerik a röhögő kedvet, kacagásuk inkább bajusz alatt elhehentett csendes mosoly.
4.
Nyelvemre, stílusomra tett helyes észrevételedből készséggel okulok. De azért
más megvilágításban talán enyhébb megítélést is remélhetek?... Igaz, nagy darab
földet bejártam. Ám azt nem fogadtam fel, hogy egyedül a Debrecen-vidéki
nyelvjáráshoz igazodom. Merítgetek biz én régibb idők, más vidékek
nyelvkincséből is. Nem tartom égrekiáltó bűnnek, hogy szegedi tájszó is
keveredett könyvembe. A fővárosi újságíró világ legnemzetközibb társaságából
eredő rontásoknál még minden íróra, művészre, tudósra kiválóbb hatású az a
budapesti Géniusz, mely az alkotásra alkalmakat nyújt és versenymérkőzésekre
hevíti az erőket. Hódolok Budapestnek.
5.
Bocsáss meg, hogy a pellengérhez állított „nánási parasztasszony”-omról és a
szerinted Nyugat-barát paraszt temetőcsőszömről is feltakarom a vizes lepedőt.
Az ükigyelmiék és a magam igazságára
el kell mondanom, ami egyébként a leírásomban is világosan benne van, hogy az
én kedves Dobó néném nem afféle ködmönös, tudatlan buta parasztasszony volt. Hajdúsági nemzetes asszony, gyöngédlelkű
nagyasszony volt ükigyelme, aki nemcsak újságot olvasott, hanem Jókai, Jósika
regényein kívül a többi írókortársak könyveit is érdeklődéssel forgatta.
Ükigyelme bizony a száját is össze-összecsucsoritotta,
hej, a szőlőkunyhóban a csecses kerezsi-korsóból jóízűket szoppintott olyankor…
- Bármennyire sikerült figurának is mutattad be, nem, még ükigyelme, a temetőcsőszöm sem olvasta a Nyugatot! Annál inkább templomba járó volt. Biblia, zsoltár,
különösen vénebb korában, mindennapos olvasmányok voltak a kezében. Ükigyelme
szeretett és szokott is olyan fellengzős – mondjuk: - predikátoros stílusban beszélgetni. Hiszen írásomban azt is
kifejeztem, hogy diák iskolákat is járt. A nánási partikulát „kitanulta” a szegény Horváth bácsi.
Jobbmódú nemzetes úrféle hajdúbirtokos volt ükigyelme
is, csak minekután vagyonilag tönkrement, került ki a halottak közé – csősznek.
A nagy H betű az én – bűnöm.
6.
Az aprófoltokat illetőleg igazad van.
Azok a kiejtés körül előforduló rendszertelenségek az én népies beszédemben,
bántottak engemet is. De, kérlek, ne hidd, hogy népem nyelvét nem ismerem,
nyelvérzékem és áttekintésem fogyatékos, vagy éppen léha. Könyvem anyagát
régebben megjelent nyomtatványokból válogattam össze és úgy számítottam, majd a
revideálásnál a rendszeres helyreigazításokat elvégezhetem, ámde, mivel géppel szedték könyvemet, a nagy nyomdai
munkára és költségekre tekintettel, kiadóm kívánságára – bár megcsináltam a
helyesbítéseket -, az aprófoltok
kitisztításáról le kellett mondani. A szegedies hangzású „föl, fönt, följebb” stb. kiejtések meg a nyomda révén kerültek
könyvembe. Nem örökült, nem vérben
rejtőző tehát ez a baj sem.
7.
Végül: „ennek az írófajtának kár volna kipusztulni” felfohászkodásodra
kijelentem, hogy legszebb és legőszintébb buzdításul fogadom el. Ez nem frázis!
Mert midőn a talán megérdemelt balsors következtében elhagyatva, elszigetelve,
több helyről elutasítva, testben-lélekben betegen hiába kértem segélyt kötetem
kiadásához és új pályafutásom megkezdéséhez, buzdító szóval és tettel egyedül
Te és a Csokonai-kör jöttetek segítségemre. Én ezt soha el nem felejtem Nektek
és ha az idők folyamán hasznosnak értékelt irodalmi munkálkodást fejthetek ki,
sikereimből a legszebb rész a Tietek. Szerető barátsággal
Móricz Pál.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 6. sz. 1912. febr. 4.)
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 8. sz. 1912. febr. 18.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése