Anyám minékünk a
szobában
Terített mindig vacsorára.
Ha hívtuk közénk: jöjjön
anya!
Szelíden szólt: egyetek
szépen
Én megszoktam már a
konyhában.
De tízéves szívemben
mégis
A kétség egyre-egyre ott
dúlt.
Esküdjön meg hát -
szóltam hozzá -
Hogy vacsorázott!
Megesküdött,
De láttam, hogy a könnye
csordult.
Anyám most hamisan
esküdött,
- Riadva szóltam - bűn
ez vétek!
Anyám fölsírt. Így
kellett tenni!
Aztán jóságosan
megdorgált:
Eskümet hát miért is
kérted?
Ó, énnékem e hamis eskü
Azóta tiszta drága
szentség
Be régen volt, de mindig
újra,
Könnyezve gondolok reá,
Ha jönnek a magányos
esték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése