Tűzhelyét feldúlták
szennyes muszka hordák,
Fátyolát letépték,
gyászát kigúnyolták,
Szívét meggyötörték:
Szomorú hazáját rabigába
törték.
Kő kövön nem maradt,
kicsi lengyel házból,
Ki nem fogyott napja
temetésből, gyászból;
Szeri-száma nem volt
bújának, bajának,
A lengyel anyának.
Öröme nem telt már két deli fiában:
Ott maradt mindkettő
nagy Galíciában,
Lengyel légióban.
Piros vérül elfolyt
hideg, fehér hóban.
Gyönge szép testüket meg
sem is moshatta,
El sem temethette, –
csupán gyászolhatta.
Nem maradt egyebe, csak
a könny, a bánat,
A lengyel anyának.
Gyászos volt az élte,
mint a sötét este
S még se roskadt össze
sokat-gyötrött teste,
A fájó, a vérző:
Fenntartotta lelke, az
erős, az érző.
Élő hit éltette, hogy
még nincsen veszve,
Feltámad sírjából a
haza, az Eszme.
Lesz még ünnepnapja
falunak, tanyának,
Sok lengyel anyának.
S romlott háza elé, ha
honvédek jönnek,
Nincs fogyta szívéből az
áldás-özönnek,
Ételnek, italnak,
Meleg ölelésnek, szép
altató dalnak.
Ami kevese van, két kézzel
odadja:
Hisz mind az ő fia, ő
édes magzatja.
Két halott fiáért ezret
ád a bánat
A lengyel anyának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése