A szomorúság volt soká
Kis házunk állandó
lakója.
Került bennünket az
öröm,
Mint várost a daru, a
gólya.
Szívből kacagni,
múlatozni
Mindenki elfelejtett
nálunk.
Mindenkit mélyen
megindított
A mi sötét
szomorúságunk!
Pedig nem mondtuk
senkinek,
Hogy mennyi síró
bánatunk van,
De nem hitt, nem hitt
senki sem
Szelíd erőtlen
mosolyunkban.
Mint az árnyék a vízen
este,
Arcunkon reszketett a
bánat...
És ó, nevetni sohse
látták
Az én szomorú, jó
anyámat!
Csak most szokik már az
öröm
Lassan, lassan kis
házikónkba.
Szokatlanul nézünk reá :
Boldogan, némán,
elfogódva.
Ó, csak anyámat
megtalálja!...
Szállj, hűséges öröm te,
mellé!
Hogy holtáig boldog
maradjon,
Senki úgy meg nem
érdemelné!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése