Könnyek temetője lett már a mi lelkünk.
Ne mondjátok mégse: mindent elvesztettünk!
Ne mondjátok azt se, hogy Trianon óta
Már csak sírni, ríni tud a magyar nóta...
Ne higgyétek el, mit kárognak a varjak,
Hogy megásták sírját minden jó magyarnak,
Ne higgyétek el, hogy megfogant az átok
S örökre elvesztek az ősi Kárpátok.
Nézzétek : a hegyen, a dombon, a síkon
Pöttömnyi emberek gyülekeznek titkon,
Barna kis magyarok, foltos a ruhájuk,
De kemény az izmuk, s piros az orcájuk.
Gyülekeznek egyre, évről-évre többen,
Mint az esőcseppek viharos felhőben,
S amit balga sorsunk jókedvünkre ráfont,
Letépik ők bátran azt a sötét fátyolt.
Mert amíg a róna búzakalászt terem,
Amíg testvéremet testvérnek nevezem,
Amíg magyar földön magyar anyák élnek
S gyermekeink ajkán zeng a magyar ének:
Addig ne féljetek, nem veszett el semmi,
Amit ne lehetne egyszer visszavenni,
Jövőnk országútját az idő már ássa:
Lesz még a magyarnak új honfoglalása!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése