Bereznay Pál: Egy porlepte arckép

A KÁNIKULA, mint ólmos takaró borult a városra. Mindenki az estében bizakodott, hogy az majd hoz némi enyhülést. De ahogy a nap lement, mintha fokozódott volna a tikkasztó forróság. Az óriás háztömbök csak úgy ontották magukból a bágyasztó hőséget és sehol egy kis szellőcske, egy kis enyhület. A lakásokból kimenekültek az utcára, de hiába, mert itt még nagyobb volt a meleg, mint a négy fal között. A tereken, a Duna-parton az egyes padokat egész családok foglalták le, remélve, hogy a késő este talán mégis hoz egy csepp szellőcskét a Duna felől. Az olasz fagylaltosok arattak. Gyermek, felnőtt szorongatta kezében a kis tölcsért. Nyolc órakor nagy robajjal száguldottak le az üzletredőnyök és a kereskedők kabátjukat a karjukra fektetve, ingujjban haladtak lassan a Duna-part irányába, ahol egy kis kiszámított helyecskét fenntartott részükre a gondos család. Azért az utca élénk volt. Budára, a Szigetre sűrű, végeszakadatlan autósor vitte a tehetős enyhülni vágyókat és a körutakon párok siettek tovább a híd irányába, hol kart-karba öltve, hol tisztes távolban egymástól.

Kilenc-féltíz felé a Lipót-körúton, az egyik üzlet küszöbén, a lehúzott redőny előtt összetöpörödött anyóka hevert élettelenül. Hogy került, mikor esett oda, senki sem látta. Először csak egy gyerek állt meg előtte, aztán egy munkásember költögetni próbálta, de az meg nem mozdult. Néhány szempillantás alatt már egész tömeg állta körül a bolthelyiség mélyedését, egymást faggatva érdeklődéseikkel, hogy mi történt… mi az? Sokan tovább mentek, többen meg szilárdan kitartottak és úgy várták a fejleményeket, hogy hátha akad valami látni, valami otthon elmesélni való. Közben folytak a találgatások, tanácskozások, hogy mi baja lehet az öreg néninek, akiből a sűrű tömeg közepette már alig látszott valami is. Két fiatal inasgyerek szaladt rendőrt keresni és kipirult arcukról nem hiányzott egy kis öröm kifejezése sem, hogy ők most szerepelnek, aktív résztvevői egy karitatív cselekedetnek. A rendőr nyugodt, hivatásának fontosságát teljesen át- és megérző lépésekkel érkezett a színhelyre. Mindenekelőtt utat nyitott magának és a körülállókat távozásra szólította, mire legalább még ötször annyian csoportosultak körülötte. Fehér kesztyűjét leette és lehajolt az öregasszonyhoz, rázogatta, felültette, de az csak egyre visszaesett. Egy pohár vizet hoztak és erőszakkal megitatták. Ettől magához tért. Kis, öreg nénike volt, piszkos, foltos, rongyos ruhájú. Fején kendő, mely arcát teljesen befödte, hátán púp, karján kis batyu, lábán rongyos férfi cipő s ebből jobbról is, balról is, piszkos lábujjak kandikáltak ki. A kíváncsi szemlélők elején egy huszonkét-huszonnégy év körüli, jól öltözött fiatalember állott, aki segítségére sietett a rendőrnek. Ketten felültették az öregasszonyt, de az ijedten kapkodott sovány, fekete kezeivel jobbra-balra és szakadatlanul nyögdécselt:

- Jaj… jaj… ne fogjanak! … jaj… jaj a karom!

Egészen le kellett hozzá hajolni, hogy megértsék, olyan halkan suttogott. A rendőr hiába kérdezte: - Hogy hívják? Hol lakik? – Választ nem kapott. Az anyóka csak hadonászott és egyre motyogott:

- Hagyjanak… jaj… a karom… jaj, Istenem… jaj, Teremtőm!... a karom!...

- Mi baja lehet a karjának? – hangzott mindenfelől. Valaki elkiáltotta magát:

- Biztos részeg!

Hárman is lehajoltak, de nem érezték az alkohol szagát. Most a csoport elején álló fiatalember szelíden megsimogatta a ráncos kezet és halk, biztató hangon szólt:

- Nénikém, mondja meg, hol lakik… Látom, rosszul van… mi baja?... Mondja meg szépen, nénikém… ne féljen, a biztos úr csak jót akar magával, hogy hívják, nénikém?

Az öregasszony idegesen kapkodott a kendőjéhez:

- Édes Istenkém, a hajam… jaj a karom… Uram, Teremtőm, ne bántsanak… a hajam… - Kioldozta kendőjét és lehúzta a fejéről. – Istenem, a hajam, egészen kopasz vagyok, kihullik mind… mind és fájdalmasan simított végig fehér, ősz, gyér haján, majd felemelte tekintetét és az előtte guggoló fiatalemberre nézett. Nem volt az arcán fillérnyi sima felület sem, csupa ránc, gödör, mélyedés, barázda véges-végig, keresztül-kasul. Szemében, a két vizenyős, vibráló kékes üregben halványan csak a téboly kétes tüze lobogott. És mikor a szánakozó, segíteni akaró pillantást észrevette, ráncos csontkezét felemelte és simogatóan nyúlt a fiatalember arca felé, de az megborzongva húzódott arrébb. Az öreg néni nem vette észre, kezével a levegőben simított végig és szeméből omlottak a könnyek, végigfolytak arca barázdáin, le a foltos, kék köténybe, ráncos, vértelen ajkai mosolyra húzódtak és így suttogott alig hallhatóan:

- Édes… édes fiam, az enyém is ilyen volna!... Istenem, ugyanilyen szép volt… jaj, drága gyermekem!... Jaj, egyetlen fiacskám!...

- Hol van a gyermeke? – vetette közbe a fiatalember.

- Meghalt… meghalt a háborúban. Istenem, ha ő élne!... Szép fiú volt… erős… nincsen senkim… de ha ő élne! …Istenem, ne hagyj el… a karom! Hogy fáj. El van törve… és a hajam mind kihullik…

- A férje hol van? – faggatták tovább.

- Meghalt… nincs senkim… senkim sincsen…

- Mikor halt meg?

- Nem tudom, édesem… régen… egyedül vagyok… pedig ha ő élne… a fiam!...

Megint a fiatalember hajolt le hozzá. Megsimogatta az arcát és jóságosan kérdezte:

- Hol lakik, nénikém? … mondja meg nekünk.

Az öregasszony egy darabig gondolkozott, aztán lassan belenyúlt köténye zsebébe, gyűrött cédulát kaparászott elő és odanyújtotta. A lipótmezei elmegyógyintézet által kitöltött blanketta volt, mely szerint Mergenthaler Éva, kikindai születésű 70 éves elmebeteg három napig állt ott kezelés alatt, de mint nem veszélyeset, elbocsátották. Lakása: Gács-utca 1264. helyrajzi szám.

- Az túl van talán a vámon is- mondta a rendőr. – Fel kell ültetni egy Duna-parti villamosra, meg kell mondani a kalauznak, hogy a végállomásnál tegye le.

A fiatalember még mindig ott térdelt az öregasszony előtt és most ő vette kezébe a cédulát. Mikor elolvasta, ara vörös lett, haját végigsimította, noteszébe beleírta a nevet és lakáscímet. Oly különösen viselkedett, olyannyira kapkodott, hogy a rendőr megkérdezte:

- Ismeri maga ezt az asszonyt?

A fiatalember bambán nézett maga elé, mint aki nem is érti, mit kérdeznek tőle és akadozva válaszolt:

- Nem… dehogy… nem ismerem – és utat vágva magának, gyors léptekkel rohant el a Berlini-tér irányába.

A rendőr megunta a dolgot és türelmetlenül szólt az elülállóknak:

- Mondják meg neki, hogy vagy hazamegy, vagy beviszem a toloncházba.

Egy inasgyerek állt legelöl és lehajolt:

- Mama! Menjen haza! Van villamospénze?

- Nincs, édesem, nincs semmi…

- Haza tud menni?

- Haza tudok, csak a karom nagyon fáj… eltörött…

- Jól van ama!

- Nincs pénze a villamosra – mondta a fiú a rendőrnek.

Pénzdarabok hullottak foltos kötényébe, két, tíz, sőt volt, aki húszfillérest is adott. Egy asszony néhány szem savanyúcukrot dobott oda. A pénzdarabokra nem is volt figyelmes, úgy kellett zsebkendője csücskébe köti őket, de mikor a cukorkát megpillantotta, arca mosolyra torzult, kezeit egymáshoz dörzsölte örömében és félig felemelkedve, erőszakkal kezet csókolt annak az asszonynak, aki a cukrot adta.

- Finom cukor, egyen Mutter! – mondta az inasgyerek és egy szemet az asszony szájába nyomott.

A rendőr sürgetésére talpra segítették és két oldalról támogatták, hogy el ne essen. Alig volt több az egész asszony egy méternél, háta púpszerűen meggörbült. Az első lépések után már maga akart menni és elutasított minden segítséget. Menés közben is eszelősen kapkodott karjaival, fejével jobbra-balra és oly gyönge volt, hogy minduntalan meg kellett állnia, hogy el ne vágódjon. Egy darabig nagy tömeg haladt utána, majd egészen megváltozott a forgalmas körút képe. Tíz óra előtt mindenki rohant haza kapuzárás elől és most már egyedül támolygott az anyóka, csak a rendőr ment a háta mögött. Végre elérkeztek a Margithídhoz. A járda szélén állott a közlekedési rendőr.

- Mi az, Pista?- kiáltott oda kollégájának. – Mi van ezzel a mamával?

- A fene tudja, bolond vagy mi van vele. Át kéne vezetni a túlsó oldalra… felültetem a 16-osra, aztán menjen tovább.

- No, megállj! – és egy csavarással pirosra állította a lámpát. Az anyókát útbaigazították és nagyon sokáig tartott, míg átimbolygott a túlsó oldalra.

Az autók, kocsik egy parancsszóra megállottak és a Szigetre, tánchelyekre, vendéglőkbe igyekvők két oldalról sorfalat állottak a nyomorúság megtestesülése előtt.

**

A fiatalember, aki rohanva szeli á a utcákat, Borsody Sándor, egyenesen hazafelé tart. A név, melyet noteszébe jegyzett fel, ott cseng a fejében, mint egy megfejthetetlen titok.

Borsody Sándorra, a huszonöt éves jogszigorlóra édesatyja után szép vagyon maradt. Anyját születése alkalmával veszítette el. Gyermekkorában imádkozni tanították az elhalt lelki üdvéért, de egyebet nem hallott róla. Ha kérdezősködött, sablonos szavakkal felelgettek. Őt magát kicsiny korától egy nagynénje nevelte. Édesapja ott volt ugyan a háznál, de a nevelésbe sohasem avatkozott. Gazdag ügyvéd volt, sok vállalatnak igazgatója, állandóan elfoglalt, komoly, sokszor morózus ember. Egy fél éve hogy meghalt, hetvenöt éves korában, fiára, Sándorra egy bérház, egy villa a Stefánia-úton és sok értékes ingóság maradt. Az öreg nagynéni ott maradt még a háznál és továbbra is féltő gonddal gondozta neveltjét.

Borsody hazaérkezett és lépcsőket átugorva rohant fel atyja dolgozószobájába. Kirántotta az asztalfiókot és sok doboz, irat közül kiemelte a nagy fényképet, amelyet atyja halála óta oly sokszor tartott már kezében. Amíg atyja élt, senki sem ismerte az állandóan lezárva tartott fiókok tartalmát. Néhány nappal a temetés után kegyeletes, szorongó lépésekkel nyitott be atyja dolgozószobájába és óvatosan felnyitotta a szekrényeket, az íróasztalt. Minden egyes iratot gondosan átvizsgált, napokat töltött el atyja dolgainak megismerésével. És akkor az egyik fiókban, egy nagy doboz mélyén egy borítékból ez a fénykép esett kezébe. És akkor, mint most is, csodálattal nézte az azelőtt soha nem látott képet, amelyről fiatal, légies, tizennyolc-húsz év körüli leány nézett rá. Divatjamúlt ruházatban, divatjamúlt hajviselettel, de oly megkapó, üde szépség, hogy valahányszor kezébe akadt a kép, percekig le ne tudta tekintetét venni róla, a tiszta homlokról, a homályos képen is sugárzó két szemről. A fénykép hátlapján hegyes, finom, női írással ez állott: „Örökemlékül, kimondhatatlan szeretettel. Nagykikinda, 1878. május 14. Mergentháler Éva”. Azon a napon, amikor ráakadt, sietett nagynénjének megmutatni, de az ugyanolyan csodálkozással forgatta kezében, mert soha ilyen nevet nem is hallott, nem hogy a kép ittlétéről tudott volna. És ma, amint megtudta a földön fekvő, tébolyodott anyóka nevét, képzeletében egy ismeretlen, száguldó élettragédia suhant végig. Azért rohant hazáig, hogy meggyőződjön a két név azonosságáról. Apróra végigbetűzte a szabályos írást, nézte a kép finom, leheletszerű vonásait, amelyeket sehogy sem lehet összeegyeztetni ma este látott borzalmas arckifejezéssel. De a név, a város, még az életkor is megegyező. A borítékból egy elmúlt világ titkos levegőjét érzi kiszállani és fiatalos hévvel határozza el, hogy a titkot ő fogja megfejteni. Holnap reggel elmegy majd a feljegyzett címre és a legapróbb részletekben dolgozta már ki a tennivalókat.

Sokáig hánykolódott ágyában, nem tudott aludni, izgatta elméjét a nem várt esemény, míg fent a sötét dolgozószobában, egy lezárt fiókban, egy borítékban fiatal leányarc, két szem mosolygott bele a múltból a jelenbe.

**

Másnap reggel elindult, hogy fölkeresse az öregasszonyt. Szétszórt, ütött-kopott házikók között alig tudott reáakadni a keresett számra. Rozoga kapun hatalmas udvarba lépett, ahol ajtó, ajtó mellett szorongott, csupa kis lakás. Mindenünnen áradt ki a nyomortanyák jellegzetes bűze és a legkülönbözőbb ételszag. Az udvarban harminc-negyven gyermeklármával csatározott. Ajtóról-ajtóra ment és érdeklődött az öreg néni felől, de csak hátrább, az udvar végén levő lakásokban tudtak felvilágosítást adni.

Benyitott egy sötét helyiségbe. Csupasz, nedves falakon egy-két konyhaedény, az egyik szögletben tűzhely, egy szék volt a berendezés. A földön szalmazsákok sorakoztak egymás mellett. Borsody elborzadva állt meg a szegénységnek irtóztató megnyilatkozása előtt. A tűzhely mellett a széken egy lompos asszony ült, gyermekét szoptatta. Borsody kérdésére tagadólag rázta a fejét, ő ilyen nőt sohasem ismert. Hosszas magyarázás után értette csak meg, hogy kit keresnek.

- Igen, az öreg koldusasszony nálam lakik még – mondta -, de már nem sokáig, mert tessék elhinni, ingyen nem tarthatom. Én is szegény asszony vagyok, ágyrajárókból tartom föl magam. Csak az Isten a megmondhatója, hogy mivel tartozik mán nekem… Az úr ismeri az öreg nénit?

- Dehogy – felelte Borsody -, csak támogatni szeretném egy csekélységgel. Mióta lakik itt magánál?

- Azt nem tudom, kérem – válaszolt az asszony, akit a kilátásba helyezett pénz szinte felvillanyozott -, mert én a télen költöztem csak be, de ő akkor már itt lakott. És tetszik tudni, az a baj, hogy nincs egészen az eszénél. Hiszen nem mondom, sajnálja az ember, de azért néha olyan mulatságos. Múltkor az egyik lakóm, egy nagy csirkefogó meggyújtotta a szoknyája szélét, hát ha tetszett volna látni, ahogy szegény forgolódott, sikoltozott…

Borsody torkát fojtogatta a levegő és türelmetlenül kérdezte:

- Jelenleg nincs idehaza?

- Dehogy is nem. Tegnap későn jött haza, illetőleg egy rendőr hozta. Azelőtt koldulni járt és hozott is valami pénzt haza, de most kórházban volt, orbánca, vagy mije van. Neki nem itt van az ágya, tessék erre kérem… - és egy kis ajtócska felé indult. Amint kinyitotta, nyirkos hideg áradt ki és vaksötétség.

- Tessék vigyázni, lépcső van – mondta -, én nem megyek le, mert a gyerek megfázik, tessék csak egészen bátran, egyedül…

- Mi ez?... Pince? – kérdezte elhűlve Borsody.

- Igen –felelte az asszony – azért – nevetett – jól meg van ott a nénike.

- Van lent valami lámpa? A lépcső sem látom.

- Lámpa?... Tessék várni, adok egy gyertyát.

Borsody az égő gyertyával indult le a rozoga falépcsőn.

Pár piszkos lim-lom között a sarokban, rongydarabokból összetákolt szalmazsákon feküdt az öregasszony. ugyanúgy, mint a Lipót-körúton, csak most lángvörös volt az arca s szemei lezárva, aludt. Megérintette a testet, fel akarta kelteni, de az valósággal tüzelt. A gyertyát a földre tette és szétnézett. Talán valami cókmókját megtalálhatná… A kis kék batyu még most is ott csüngött a karján. Letérdelt, óvatosan leoldozta és felnyitotta. Egy-két rongydarab volt benne, zsebkendő, néhány darab aprópénz, egy szem savanyúcukor és egy bádog cigarettadoboz spárgával átkötve. A spárgát kioldozta és kiöntötte a földre a doboz tartalmát. A többi holmi között első pillantása egy összehajtogatott, megárgult levélre esett. Fölvette a gyertyát és így állva hajtogatta ki a foszlányos papírost. A gyertya megremegett a fiatalember kezében, a mint fölismerte édesatyja kezevonását. Néhány elmosódott sor volt, de nagyon értékes lehetett akkor, hogy ennyi idő után úton-útfélen hordozta magával. Mohón vetette bele magát a sorok közé, ahol ez állott: „Egyetlenem! Levelét megkaptam és túlzottnak tartom aggodalmát. Nincs az a hatalom, amely bennünket szétválaszthatna. Jövő héten már részletesen megírom összes terveimet. Több bizalomért esedezem. Forró ölelő csókjait küldi Károly.” Ennyi volt a levélben,sem város, sem évszám, boríték sem volt hozzá és ha maradt volna még némi kétely, az aláírás napnál világosabban bizonyította a levél eredetét. Vajon mi lehetett abban a jövő heti levélben, mik lehettek azok a tervek?...

Gondosan összehajtogatta a levelet és visszatette a dobozba, úgyszintén a többi holmit, egy olcsó rózsafüzért, egy rózsaszínű selyemszalagot és egy selyemszálakból összecsomózott rojtot. Honnan eredhettek ezek is? Hol díszeleghettek valamikor, milyen felejthetetlen percnek lehettek tanúi, hogy a levél és a rózsafüzér mellett nyertek nyugvóhelyet?... A dobozt is lecsukta úgy, ahogy volt és visszahelyezte a kis batyuba, amelyet óvatosan kötött vissza az alvó karjára. Ismét megpróbálta költögetni az öregasszonyt, aki egy-egy pillanatra kinyitotta szemét, majd lecsukta és halkan, érthetetlenül motyogott valamit.

Borsody felment a lépcsőn, valami óriás, nehéz kő feküdt reá mellére. A szobaasszonynak tíz pengőt nyújtott át, hogy ha valami kell, sürgősen hozza meg az öreg néninek, egy kis tejet vagy valamit, és ha szükséges, hívjon orvost addig is, mert ő délután feltétlenül visszatér. Az asszony csodálkozva nézte ezt a nagy gondosságot és sűrű ígérgetések közepette vezette ki furcsa vendégét.

Mély lélegzetet vett, amint az utcára ért. Villamosra ült és rohant vissza a városba. Telefonált az elmegyógyintézetbe, de itt se tudott meg semmi lényegeset. Az anyókát az utcáról eszméletlenül szedték fel és szállították be. Megállapították, hogy nem közveszélyes és nem tartották tovább, már fertőző orbáncbetegsége miatt sem. Személyi adatait csak saját bevallásából tudják.

Borsody az egész dologról nagynénjének egy szót sem szólt. Elhatározta, hogy délután feltétlenül kórházba szállíttatja az öregasszonyt és ellátásáról minden irányban gondoskodni fog.

Amint ebéd után leért az utcára, ismerősökbe botlik be. A Tátrában ismerkedtek meg két év előtt, azóta sem látták egymást. Anya a leányával. Hiába minden szabadkozás, nem engedik szóhoz jutni, viszik fel magukhoz, vacsorára is kénytelen maradni és éjfél is elmúlt, mire elszabadul. Az utcán jut eszébe súlyos mulasztása. De már késő, reggel korán fog kelni és egyenesen odasiet majd.

**

Mikor délelőtt kiment, az asszony halott volt. Úgy mondták, minden tusa nélkül aludt el. Borsody vádolta magát, hogy tegnap nem jött és nem szállíttatta el, később azonban megnyugodott, hogy már úgyis késő lett volna. Megérkeztek a rendőrség kiküldöttei, megvizsgálták a halottat és el akarták szállítani. Borsody közbelépett, hogy ő ismerte és gondoskodni fog az eltemettetéséről. Az öregasszony pergamenszerű arcára rászállt  a merevség. Karján ég most is ott a kis kék batyu. Egyszerű fakoporsóba tették és Borsody maga helyezte halott kezébe a spárgával átkötözött pléhdobozt.

Másnap délután el is temették a rákoskeresztúri temetőben. A legolcsóbb sírhelyre. Borsody ízléstelennek tartott volna minden pompát.

**

Egy hét múlva Borsody a vonatban ült. Minden nyáron másfél hónapot töltött külföldön. Az idén Rómába szándékozott, Nápolyba és a többi nagy olasz városba. Rövid időre azonban – erről senkinek sem szólott – utazását megszakította. Az asztalfiókban fekvő kép, amelyet a temetés óta önkéntelenül került – még a felső szobába sem ment be szívesen -, nem hagyta nyugodni és a kíváncsiság és valami belső ösztökélés hajtotta, hogy megtudjon valamit. Ezért utazott Nagykikindára, a kis bánáti városba. Csak egy-két napot szándékozott ott tölteni, mégis majdnem egy hétig maradt. Szinte házról-házra járt, érdeklődött, kérdezősködött. A legtöbb helyen fogalmuk sem volt, hogy laktak-e valamikor Mergenthálerék a városban. Csak a legöregebbek emlékeztek halványan vissza a névre. Az elmúlt idők ködös távolságából szedegettek egy-egy foszlányt, de így is csupán néhány felejthetetlen óra, bál, majális, korzó, ünnepség jutott eszükbe. Mergentháler Éva?... Összeráncolták homlokukat, úgy tértek vissza gondolatban a múlt egyes helyeire. Szép leány volt… filigrán szépség… Gazdagok voltak… Apjának sörgyára volt… hintajuk, lovuk. Ő volt az egyetlen leány… Ha végigkocsizott a városon, minden szem őt nézte. És a bálon, a Korona-szállóban… Hogy táncolt!... Sok udvarlója volt… tisztek… egy százados vette el… talán gyermekük is volt… És egyszer, igen, erre határozottan emlékeznek, egy éjtszaka megszökött… otthagyta az urát… megszökött egy pesti ügyvéddel… nagy botrány volt… a városban mindenki csak erről beszélt… hogy aztán mi történt, azt már nem tudják. A századost elhelyezték. A sörgyár megszűnt, azóta lebontották. A szülők elköltöztek, hová?... nem tudják. A régi anyakönyvek a megszállás alatt javarészt elkallódtak.

Hiába minden, nincs tovább. A nyom megszakadt. Elmosta az eső, belepte a hó, a por, elfújta a szél.

**

Két hónapi távollét után, szeptember elején Borsody visszaérkezett Budapestre. Néhány nap múlva kiment a temetőbe.

Az öregasszony sírját vadvirág borította. Kék, fehér,sárga fejecskéikből méhek szedegették a mézet, azután tovább szállottak, talán, hogy hírt vigyenek valahová örök emlékről, el nem múló szeretetről.

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)