Hangod zenél a szél
szavában
A hársak közt a vén
hegyen,
A fülemüle-csattogásban
A zugligeti réteken.
S mikor eláll a dal s a
szél,
A csend is terólad
beszél,
Amint megül a hegy, a
völgy felett...
S te azt akarod, hogy
elfelejtselek?!
Az esti tó ezüst
színében
Két gyémánt-szemed rám
derül,
A tündérarcu
messzeségben
Kedved és vágyad
hegedül.
A patak pergő gyöngyein,
Erdő lombszegte
völgyein:
Sugár alakod ringva
száll, lebeg...
S te azt akarod, hogy
elfelejtselek?!
Ha Beethoven-szonáta
zendül
A művészverte húr
szaván.
Ha Chopin édes álma
rezdül
Föl a
hangverseny-zongorán;
Ha Liszt, Erkel szent
hangjai
Szívemig tudnak
szállani:
Ott állsz mellettem,
mindig rádlelek . . .
S te azt akarod, hogy
elfelejtselek ?!
Ha egyedül járok, ha
mással,
Kocsin, hajón, porban
gyalog.
Fényes nappal, vak
éjszakákban,
Hol kis mécs lángja sem
ragyog:
Halkan követsz s
követlek én,
Én az árnyék, te meg a
fény...
Bele ragyog az árnyékba
kék szemed . . .
S te azt akarod, hogy
elfelejtselek?!
Megtenném,
elfelejtenélek,
De te vagy szép
gyermekkorom,
Melytől a szív s dal
újra éled,
S kifog a gondon, bún,
koron.
Te vagy a Nap, te tiszta
ég,
S én rája ne
tekintenék!?
Hol éjben is néz rám
csillagsereg!...
Oh, hogy tegyem meg,
hogy felejtselek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése