Molnár Ferenc: Egy szál mirtus

Némán ülünk itt ketten a szobában. Seff úr, meg én. A lámpa még nem ég, úgy ereszkedik ránk lassan a borulat, a bizonytalan homály ezen a téli alkonyaton.

A kandalló előtt ülök, de ott nincs tűz, be se fűtöttek. Hidegséget lehel minden és én is fázom, mint minden átvirrasztott éjszaka után. Nagy, idomtalan folttá mázolódik szét a sötétben a kövér Seff alakja. Ott ül magába görnyedve a pamlagon és szinte összeolvad azzal az ócska barna bútorral.

és most következik a világosság meséje itt a borongó félsötétben, amint újra előtűnik előttem. Mintha szürkéből fehérbe világosodó gomolygással törne elő ebből a hideg alkonyatból az egész mese, a lány, a templom, a násznép, a tánc…

És mintha meleg ragyogással suhogna itt mind a szobában…

*

A mama fekete selyem ruhában volt, púderes az arca, a haja. Izgatottan járt-kelt, rakosgatott.

 Még mindig nem öltöztél fel? – kiabált be a leányhoz a másik szobába, aztán, hogy valami érthetetlen felelet jött, maga is bement segíteni a menyasszonynak.

- Jesszus, csak ennyire vagy még?- szólt, kezeit összecsapva az ajtóban.

Aztán belibegett és megfordította a kulcsot a zárban.

Csönd lett a szobában egy ideig, csak ruhasuhogás, selyem gyűrődése hallatszott ki az ajtón, meg néhány sürgető, siettető szó.

- Hamar… ezt följebb?...

Óvatosan kinyitotta az ajtót és belépett a szobába Seff úr. Kövéres ember Seff úr, csomókba borzolt szőke hajú, nagy vörös kezű hivatalnok.

Körülnézett és vonogatta a vállát. Aztán az ajtóhoz osont és igen finoman, halkan megkopogtatta:

- Nagyság!...

- Ki az?

- Én. A Seff. Siessenek, nagysádkám, Elzácska is, már menni kéne. Tíz óra. A kocsi lenn vár…

Izgatottan szólt benn Elza, a lány:

- ugyan hallgasson! Most maga miatt eltéptem ezt a tüllt, Seff… Tűzzétek össze, hamar!

Künn, az üres szobában behúzta a nyakát a kövér, szelíd Seff, mintha mellette állana az a nagy, délceg lány és ránézve úgy, ahogy szokott, ajkát biggyesztve és amellett kacéran pillantva a szeme sarkából – feketén és izzón.

- Kérem… Kérem…

Alázatosan mondotta ezt és kisietett, hogy a kocsik után nézzen. Ám előbb megállott a szoba közepén és lenézett az ablakon az utcára. lent sorban állottak a fiákerek, és ahogy elrévedezett fölöttük vizes, laza pillantása, látszott, hogy fáj valami a kövér Seffnek,valami nagyon fáj neki.

Künn parancsolt, intézkedett és csapdosta az ajtókat. Aztán mind türelmetlenebb lett, visszajött, izgatottan cibálta elő szép aranyóráját, de nem mert sürgető szókat kiabálni az öltözőbe.

Csak vonogatta a vállát, majd lebocsátá a két karját és a földre bámult, úgy, ahogy ők tíz év óta szeretik. Mindvégig is szeretni fogják, úgy érzik.

Csak bámult a földre és egészen apatikus lett. Aztán szomorú érzés emelkedett a mellében és egészen kipirult, szomorú lázban égett az arca.

Szepegett is, mint a kis gyermek a sírás előtt, rángatózó mellel.

Nagy robajjal a mama sietett át a szobán, hadarva, sietve:

- Mit bámul itt,Seff? A lányom rögtön jön! Jézus Mária, a kesztyűm!... Seff, a kesztyűm… - Ne bántsa, itt van a zsebemben… Mari, Mari…

Már el is tűnt; valami nehéz, közönséges parfüm úszott utána.

Az ajtó nyitva maradt és a menyasszony fehérben, fátyolosan jött kifelé. Mint egy jelenés, büszkén, egyenesen, azoknak a lányoknak büszkeségével, akik előbb mennek férjhez, mint a barátnőik.

A kövér Seff érezte, hogy ez az utolsó pillanat.

Istenem, tíz év óta szereti, együtt játszottak, nevelkedtek és most még csupán egyetlen pillanat van hátra. Az, mialatt a szobán keresztül megy.

Mert aztán már elviszik és szakad, roppan, megdől valami a szegény Seff gyermek-szívében.

Rángatni kezdte ritkás szőke bajuszát és furcsán fintorodott az arca. A szemeit nagyra meresztette és úgy pislogott, talán könnyezett is szegény.

- Nagysád… Elza…

Ezt motyogta; hogy miért, nem tudta. De mondani kellett valamit, mert ez az utolsó pillanat.

A leány mosolygott, ezúttal szelídebben, több szeretettel – és ez még jobban fájt a kis kövér figurának, aki ott ügyetlenkedett mellette.

Aztán halkan szólt:

- Seff úr, kísérjen le…

Máskor őrült kapkodással nyújtotta volna neki a karját, most csöndesen állott és valami nagy, rekedt sóhajtás szakadt föl a melléből.

Érezte, hogy most merész lesz, de még nem tudta, hogy mit fog tenni. Elveszett körülötte minden, csak a fekete leány állott ott fehér sugárzásban, mirtuszkoronával a fején, úgy mosolyogva, mint a Madonna, mielőtt még anya volt. Nem büszkén, de áradó, édes szelídséggel.

Aztán hörögve, piros arccal tördöste a szót a kövér, frakkos ember:

- Elza… csak egy virágot… egy mirtuszvirágot… adjon egy szálat… csak…

És nem mert utána nyúlni.

A lány egy kis bimbót tépett le valahonnan a ruhájából és neki adta. Aztán ő is elszomorodott, mert látta egyszerre itt ebben a rángatózó, kifejezéstelen arcban tíz esztendőnek a szomorúságát, megalázását.

- De ne sírjon, Seff! Istenem, egy harminc éves ember… no, Seff!

- Nem, nem…

Hadart, azt se tudta, mit beszél Seff. Csak eldugta a zsebébe a virágot,nyújtogatta a nyakát és karját tartotta a leány felé. Majd nyugodt, hideg, színtelen hangon szólt:

- A kocsi már itt van.

Ilyet mond az, aki megcsókolta a más feleségét és egy perc múlva bejött valaki a szobába.

Úgy szerette volna azt hinni a szegény Seff, hogy ez a leány vétkezett most őmiatta, amikor virágot adott neki…

*

Mosolygott, boldog volt egész délután, meg éjszaka is, hogy táncoltunk az ebédlőben, mind az egész násznép.

Rendezkedett, gondoskodott, mint mindig, ő kísérte le éjfélkor az új párt a kocsihoz is, takarót tett a lábukra és megmondta a kocsisnak a címet.

Vidám volt és büszke a titkára. Nagy gyereklelkével azt hitte, hogy már vétkezett vele, miatta a leány és oly nagyon szerelmes volt, hogy magában mosolygott a vőlegény.

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -

És most itt ül a sötétes alkonyatban, hogy ránk borul a hideg feketeség és zümmög a szél a kályhában, ott gubbaszt az ócska pamlagon magába esve, némán.

Én már félig alszom, nehezül a szemem pillája, csak úgy látom elmosódva, sötét, nagy nehéz foltnak az alakját.

De hallom, amint elkezd csuklani, visszafojtva sírni, görcsösen, szívet rázóan – mint ahogy a harminc éves emberek sírnak -, akik önmagukat csalták meg egy szál fehér virággal.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 7. sz. 1912. febr. 11.)