Zúg a vásár népe, mint
kasban a méhek:
Itt hangos alku folyik,
ott csereberélnek,
Vígan mulat, akit
mulatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok
lacikonyha.
Ím, azonban egyszer, hol
legtöbb sátor van,
Vad lárma üvölti fel
egyik sikátorban:
"Tolvaj! Meg kell
fogni! Elébe! elébe!
Egy vég pántlikámat
belopta zsebébe!"
Azzal egy legénynek az
egész kufárhad
Nagy sátorrudakkal
gyorsan neki támad,
Verik agyba-főbe
könyörtelen kedvvel:
"Ha nincs pénzed,
ne jöjj, vásárba, gazember!"
Csak jajgat a legény,
elhagyva magára,
Nincs egy lélek, aki
védelmére szállna;
Kedves pajtásai, cifra
szeretője
Egy pillanatra mind
eltűntek mellőle,
Ki erre, ki arra,
elhúzódtak félre:
Nehogy az üldözött
védelmüket kérje,
Mert elsüllyednének a
nagy szégyen miatt,
Azzal a tolvajjal, hogy
egy falusiak!
De mikor legbőszebb lett
a zenebona,
Hirtelen egy öregasszony
terem oda;
Hallja, hogy mi történt
és legott serényen
Áttöri magát a
bámészkodó népen,
És durva szitkoktól,
szégyentől nem félve,
Védelmezve borul a
legény keblére,
Egész szíve ott sír
feddő szavaiban:
"Jaj, mit
cselekedtél, fiam, édes fiam!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése