Krúdy Gyula: Bánki

Ezelőtt tíz-tizenöt esztendővel - amikor még több pénz volt az országban, illetőleg a gazdasági viszonyok olyanok voltak, hogy mindenkinek lehetett pénze, ha akarta -, abból is meg lehetett élni, hogy az ember a Korona kávéház ablakába ült. Abba az ablakba, amely a Váczi-utcára nyílott és nem csinált egyebet, mint ült, ült, a jószerencsét várva. A jószerencse nem is soká váratott magára. Megjelent az egy-egy jókedvű cimbora vagy vidéki atyafi alakjában. A jószerencse megzörgette az ablakot:

- Gyere ebédelni – mondta délben.

- Menjünk vacsorázni – kiáltotta este.

Sokan voltak akkor a főváros aranyifjuságában, akik így ettek, nem törődve a holnappal. A bolondnak való a munka, okos emberé a szerencse. Ha minden kötél szakad, legutolsó menedéke ott van a házasság. A sok vidéki pajtás, cimbora az esztendő minden időszakában megjelent a Váczi-utcában. És a jó vidékinek az volt a tulajdonsága, hogy soha sem jött üres kézzel. Amikor otthon bepakolta a pénzét a nagy bugyellárisba, megcsinálta előre a költségvetést: ennyi pénzt elkártyázunk, ennyit elmulatunk, ennyit virágokra költünk -, ezt a százast pedig Bánki Jancsinak adjuk.

Ki volt az a Bánki Jancsi? Talán bizony valami ördöngős cigány, aki emígy megadóztatja a vidékieket? Vagy valami egyéb művészete volt Bánki Jancsinak, amelyet rajta kívül senki sem értett? Hát volt, volt Bánkinak egy igen nagy művészete. Az pedig volt, hogyan lehet munka nélkül urasan, gondtalanul megélni. Született életművész volt, aki pompás étvággyal látott neki az életnek. Mindent megevett maga körül, még többet ivott. Széles válla volt és fekete bajusza. Hangja öblös, ökle kemény. A jókedve sohase volt olyan messzire, hogy szép szóért haza nem jött volna. Tehát Bánki Jancsinak asztal-adófizetői a Pestre ránduló vidékiek. Bánki a pártfogása alá vette őket és elvitte mulatni olyan helyekre, olyan társaságba, hogy a jó vidékinek kétfelé állott a füle. Jancsit mindenütt ismerték, mindenütt szerették. Ő tudott mulatni éjjel-nappal, neki nem volt zárórája a mulatóhelyeknek, a cigányok el nem álmosodtak, borok, sörök ki nem fogytak. Néha négy napig tombolt Bánki Jancsi jókedve, négy nap és négy éjjel, amíg mindenki kidőlt mellőle. És amikor egyedül maradt, elindult keresni kompániát. Most már ő volt a gazda, - ameddig a százasból tartott, amit adóban behajtott. És csak akkor került haza, amikor az utolsó rézgarasa is elfogyott. Mert egyebekben nem szerette a pénzt.

Harmadnap jól kipihenve magát, ismét elfoglalta helyét a Váczi-utcai ablaknál és a jószerencsét várta.

Ilyenformán lett Bánki Jancsi negyvenesztendős, cimborája volt az egész ország, a régi adófizetők meghaltak, de olyik a végrendeletében hagyta meg a fiának, hogy a százast Bánkinak kiadni el ne mulassza. A régi cimborák, akik együtt tétlenkedtek véle a Koronában, a Váczi-utcában, a jószerencsét várván, megöregedtek, megházasodtak, vagy még rosszabbat tettek, elmentek arra a helyre, ahol azontúl már mindig csak jók lesznek és soha házon kívül nem töltik az éjszakát. Bánki Jancsi, amikor észrevette magát, vadonatúj ábrázatokat látott mindenfelé maga körül; kamasz-jogászok kergették a labdát a zöld asztalon; az ablakon pedig csupán hében-korban kopogtatott be egy-egy régi világbeli cimbora:

- Jancsi, gyere ebédelni.

Ha erre vár Jancsi, bizony többször marad vala ebéd nélkül, mint ebéddel. Esténkint se rohanták meg olyan mértékben a jó vidékiek – mint azelőtt -, hogy rejtőzni kellett volna előlük. A jó vidéket általában csupán egy-egy tönkrement úr képviselte, aki hivatal után szaglászva, elvetődött a nagy befolyású és tekintélyes Jancsihoz is, az ország első korhelyéhez, akit apjától, nagyapjától, vagy egyéb atyafiától magasztalni hallott. Odahaza, a falusi búbos kemencék és kandallók körül, idővel valóságos hősi kaland lett a pesti mulatságból, amint a szomszédoknak, atyafiaknak számtalanszor elmondatott. Mindig újabb és újabb toldásokkal látta el a falusi fantázia – mert hiszen a fantázia falun sem pihen -, mire az unokákhoz ér a történet. Bánki Jancsiból legalább is akkor ember lesz, mint Toldi Miklós volt. A vadszőlő ambitusokról – ahol ugyan még voltak ilyenek – az ősz öreg emberek ilyenformán eresztették útnak a szerencsét próbáló fiúkat:

- Csak menj egyenesen Bánki Jánoshoz fiam, ott szokott ülni a Korona második ablakában. Aztán mondd meg, ki fia vagy. Jancsi bizonyosan gondoskodik rólad addig, amíg betesz valami hivatalba. Megérdemli ezt Jancsitól az apád. Ha csak kamat fejében is azért a sok százasért, meg pezsgős vacsoráért… He, Jancsi, Jancsi!

Az új generáció, amely a falvak és tanyák világából a fővárosba özönlött, hogy itt megélhetést, boldogulást keressen, a koronabeli Bánki Jánost egytől-egyig ismerte. Jancsi volt a fővárosi romlottság, könnyelműség, svihákság megtestesítője az ő szemükben. Jancsi volt az, aki kártyajátékban elnyerte apjuk vagyonkáját. Ugyancsak Jancsi vitte őket azon helyekre, ahol szép szóval, mosolygással, meleg öleléssel kimuzsikálják még a csizmába rejtett bankókat is. Az anyák és feleségek otthon annyit imádkoztak Bánki Jancsi ellen, amennyit ez a nagy ellenség megérdemelt, végül még maguk az öregek is, a kalandok, hőstettek egykori hősei megrázták a fejüket:

- Nem, ez mégsem való egészen, amit Bánki csinál!

S míg Jancsi nyugodtan, régen elfelejtve a múltat, el a zajos éjszakák ismeretségét, töltötte napjait a Korona második ablakánál, lassan-lassan ő lett a mumus, akivel a nyelveskedő házastásakat a távoli falucskákban ijesztgették:

- Hallgass, asszony, mert felkerekedem és elmegyek Bánkihoz – mondották. És az asszonyok jobbnak látták elhallgatni. Azt már még sem akarták, hogy szentéletű urak a rettenetes Bánki hatalmába kerüljön. Elég volt a szörnyű embernek a nevét kimondani, hogy helyreálljon a házi-béke. Sőt még maguk az öreg urak is – a kalandok egykori hősei – megremegtek Bánki nevének említésére.

- Az a Bánki mégiscsak túlzásba viszi a dolgot – dörmögték.

Ha valakire rájött a mulatási kedv, ha virradtig devernyázott a cigányokkal, nyomban megállapították róla:

- Olyan lesz, mint Bánki, ország korhelye.

Ha a bokron kívül a szép leányt is szerette valaki, ha a megyei székhelyen a színkörben erőtelen tapsolt a primadonnának, mint illett, ha kendőkkel ajándékozta meg a falusi lányokat, a vélemény nem soká késett:

- Bánki tanítványa. Meglássátok, olyan lesz, mint Bánki János.

A Korona második ablaka csak sátoros-ünnepeken zörrent meg, hogy ebédelni, vacsorázni hívják a régi cimborákat, az adók teljesen elmaradtak és reggelenkint hiába böngészte végig Bánki barátunk az idegenek névsorát az újságban. Hajdanában egy-egy reggeli olvasmányból kitellett a szabó, a mosóné, a kalapos… Ma bezzeg gyanakodva kell fogadni minden ismerős nevet az idegenek lajstromában.

- Hátha az is direkt azért jött Pestre, hogy bevasalja rajtam az apja száz forintját?... gondolta gyanakodva Bánki,mióta az utóbbi időben előfordult, hogy a legjobbnak ígérkező falusiakból hirtelen mérges hitelezők lettek, akik húszesztendős kölcsönöket, adókat követeltek. Nem is nagyon merészelt elindulni a falusiak nyomába, és ha felkeresték is, gyakran próbálta eltagadni magát.

- Bánki János – mondta egy komondor külsejű falusi ifjúnak, aki azzal a célzattal jött fel falujából a fővárosba, hogy a drága fogadó helyett, nagybácsija barátjánál, Bánkinál fog megszállani – az az úr már régen meghalt. El is temették. Ott voltam a temetésén.

Máskor egy zöldköpenyeges, ráncos szoknyás, őszbe vegyült hajú vidéki asszonyság csapott rá Bánki Jánosra a kávéházban:

- Én Rézmály Ferencné vagyok – mondta szigorúan és olyan elszánt tekintettel, amely azt sejtette, hogy akkor se valami nagyon csodálkozna, ha Bánki János elájulna.

Bánki szótlanul bókolt a régimódi asszonyság felé:

- Miben lehetek szolgálatára?

- Furcsa, még kérdi – méltatlankodott az asszony. – Az uramért jöttem… Vagy talán azt mondta az a gazember, hogy özvegy ember?

- Rézmály… - mormogta Bánki elgondolkozva. – Ugyebár, egy kis kopasz, vörös emberke…

- Inkább fehér, mint vörös.

- Lehet… Tizenöt év előtt láttam.

Az asszonyság ezt sehogy se akarta elhinni. Neki biztos tudomása van arról, hogy Bánki Jancsi az urának a legjobb barátja. Legalábbis, ha az urának odahaza Csompolyon jókedve volt, vagy felöntött a garatra, mindig így szólt:

- A híres Bánkival szeretnék még egyszer poharat koccintani.

Bizonyos tehát, hogy midőn Rézmály eltűnt hazulról, Bánki Jánoshoz jött. Ők szegény emberek, otthon sok a gyerek, adja tehát vissza. Bánki János az urát…

Hiába védekezett Bánki: az asszonyt nem lehetett meggyőzni.

- Itt kell lenni az uramnak, bizonyosan tudom – sziszegte.

- Helyes, keressük meg – ajánlkozott Bánki; magában azt gondolta, hogy a szemébe néz annak az embernek,aki őt eláztatta.

Bánki nem ismerte az új Budapestet, amely körülötte felépült. De így is, mire estére hajlott az idő, egy budai korcsmában nyakon csípte Rézmály Ferencet. Kintornásokkal és fiákeres-kocsissal mulatott ott Rézmály uram és folyton azt kérdezgette:

- Hol az öreg Svetzki Pista?...

Persze, erre senki sem tudott neki felelni, csak bánki János, amikor a felesége kíséretében megjelent:

- Az öreg Svetzky István harmadéve meghalt. Az úr pedig, ha mulatni jön még egyszer Pestre, legyen szíves, ne áztasson el engem… Én vagyok Bánki János.

- Bocsánat, ezer bocsánat, Bánki úr – dörmögte Rézmály úr -, azt hittem, jobban fog imponálni a feleségemnek a dolog.

A zöld krispines asszonyság ezalatt eltávolította a táncoló fiákerest és daloló verklist.

- Most pedig jöjjön velünk Bánki úr – mondta -, nehogy elszökjön útközben a férjem…

Mit tehetett Bánki Jancsi? Felcsapott rendőrnek öreg korára: vitte Rézmály urat vissza a vasúthoz.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 6. sz. 1912. febr. 4.)