Egy tömb: a titkok mélye lenn
az Istenlátta mélyeken.
Megalkuvó;a sorsra vár
a csákányra, mely rátalál.
Felette erdő, tó, halom…
s fény szökken át az oldalon.
A lét fenn bűvös körmenet
a völgy ölén, a völgy felett,
Hol Május ver tündér hidat,
a Májust mégis sejti csak…
Ott ringva röpdes pár szirom,
kék léghajók a pázsiton,
Arany sugártól rezzenők,
rá mély éj fátylaz szemfedőt
S valami vonja fölfele…
a fölszín bús bűvölete?...
Vagy tán a nyugtalan sudár
barangoló arany sugár?...
Hűvös homályú műterem:..
valami vonja szüntelen.
A földi élet mágnese.
Nekünk teher. Neki mese.
S mi azt mondjuk, hogy nincs szíve
pedig a sorsunk irigye
A szíve érző ős darab,
mélyéből száz ritmus szakad
És sokszor fáj és úgy dobog,
mint a miénk, úgy búg, zokog.
S egy nap lehet, majd célhoz ér
a döngő roppant csáklya él…
S hivatott szent véső alatt
megtestesül, lesz hős-alak.
S egy győzedelmes szép napon
elénkbe áll kápráztatón:
Nézzétek, kész vagyok, remek;
térdre előttem emberek!...
Kolozsvár, 1931. IX. 20.
(Forrás: Napkelet 9. évf. 11. sz. 1931. november 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése