III.
FEJEZET
Először Pápán
Újra Sopronban. –
Orlayhoz megy Pápára. – Tanuló Pápán. – Szakít a tanulói pályával. – Elhagyja Pápát
s Pozsonyba megy. – Tervei.
Petőfit
1841. február havában a jan. 31-diki elbocsátó rendelet értelmében
többedmagával Sopronba vitték s 28-án bocsátották el végleg, amint ez a már
idézett főkönyvi kivonatban olvasható. Kiszabadulásának híre megelőzte őt és
soproni barátai kezdetben aggódtak emiatt; mert nem egyszer említette szökését
s különben is valószínűvé tette ezt előttök a költő hajlama a szokatlan iránt.
Úgy látszik, megérkezte után, mi febr. vége felé történhetett, azonnal fölkereste
Pákhot és Sasst, kik ekkor együtt laktak s eloszlatta aggodalmaikat. „Kiaszottan,
elviselt katonaruhában” jelent meg nálok, teljesen igazolva az orvosi
vizsgálatot, hogy szolgálatra nem alkalmas. E véleményt adhatták minden
különösebb kedvezés nélkül is. Barátai nagy örömmel fogadták, vég nélkül
kérdezősködtek kiállott szenvedéseiről s ő bőven elbeszélte őket, miközben
büszkén mutatott obsitjában a „treu und redlich gedient” kifejezésre.
-No
lám, mégis tettél valamit – mondá Pákh.
Öcsém,
ennél többet is tettem – felelt büszén -, mostam, söpörtem, sikáltam ott is,
hol nem szerettem; csak a főzéshez nem akartam érteni – ez alól a vén bakák
felmentettek -; diák-kóficnak nevezvén főztömet.
Kopott
ruháját kicserélték s aznap este a színházba mentek, hol valami oly hosszú
lovagdarabot adtak, hogy a közép-csillár is kialudt, mire vége lett. Petőfi jókedve
alig ismert határt; „ugrált, tombolt, adomázott jókedvében”; esténkint meg a
Neuhof-féle mulatóhelyen gyűltek össze s víg szó között töltötték az időt,
hallgatva elbeszéléseit. „Boldogabb embernek alig ismerem” – írja Sass, s mivel
katonasága alatt levélben kibékült apjával, elhatározta, hogy haza is
ellátogat, anyját kívánta látni minden áron.
Körülbelül
egy hetet töltött Sopronban, innen Pápának indult* (* Sass István: Petőfi mint obsitos. Vasárnapi Ujs. 1884. 12. sz.)
Orlay látogatására, ki ez évben már ott tanult s onnan meg haza készült
szüleihez. Márc. elején hagyta el Sopront s 10-én már Pápán volt, amint ez
világos Kuruttyó című költeményéről,
mely alá ezt írta: „Pápa. Mart. 10. 1841.”
Megérkeztéről
Orlay ezt írja: „Az 1840-dik év november havában, mint novitius (logicus) deák,
a pápai kollégiumba léptem. Lakásom egy vidéken lakó uraság szakácsa
feleségénél volt, s szobámba csak gazdasszonyom szobáján át lehetett jutni, s a
közbeeső ajtón egy hat hüvelyknyi négyszög ablakocska volt. 1841-dik év március
elején, nedves havazó időben, midőn a búcsúzó tél végső mérgét lehelte a
vidékre, ez ablakocskával szemben álló asztalnál írással foglalkoztam, midőn az
ajtón kívül valami nesz vonta magára figyelmemet. Odatekintettem s a kis
ablakon át Petőfi arcát véltem fölismerni. Meglepetésemben fölugortam az ajtó
fölnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, csak hogy a szokottnál
soványabban, bakancsba fűzött kék színű szűk nadrág, katonafrakk és lapos fehér
posztó kucsmában, amilyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy
görcsös bot s válláról lefüggő durva vászonbakó volt minden magával hozott
holmija. A váratlan viszontlátás örömét gond váltotta föl. Célja felől
tudakozódtam.
-
Nekem
nincs célom – mondá ő -, Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem.
Van
még egy pár forintom, melyet obsitommal kaptam.”* (* Orlay: Adatok Petőfi Sándor életrajzához. Budapesti Szemle. XIX. k.)
Elbeszélte
kiszabadulását s végre abban állapodtak meg, hogy Pápán marad és folytatja a
tanulást. Orlaynál lakott, a gazdasszony pedig havi két váltóforintért egy
szalmazsákot, párnát és takarót adott be neki éjszakára.
Így
gondoskodtak a lakásról. Ebben az időben Orlay a Fazekas utcában, az akkori
Wittman-féle földszintes házban lakott* (* Kis
Gábor, jelenleg pápai ev. ref. lelkész úgy a Pápai Lapokban /1880. 10.sz./,
mint elbeszélésében a szerzőhöz, Orlaytól némileg eltérve mondja el a költ
megérkezését Pápára. Eszerint ugyanis Petőfi megérkezvén Pápára, Orlay lakását
kereste fel a de. órákban s nem találván otthon, Wittmanné szobájában várt reá.
Megérkezvén az órákról Kis Gábor, a háziasszony megkérte őt, vigye be magához.
Úgy is történt, s így az ő vendége volt a költő először Pápán. Az első estét is
együtt töltötték az udvar hátulsó szobájában. „Nem emlékszem, mond Kis, hogy
szenvedéseiből, pedig lehettek sok és nagyok, csak valamit is említett volna:
panasz, kifakadás vagy legkisebbke jaj is beszédébe nem vegyült; hanem a
barátság melegénél, mert borunk kevés volt, felmelegedett az elcsigázott, vézna
alakú költő, csakhamar láng csapott ki homlokán, szavalt idegen költők
műveiből, Horác ódáit egymás után mondta könyv nélkül.”) Salkovics Károllyal
együtt a kapu melletti szobában. Ugyanezen az udvaron egy hátulsó szobában
laktak: Parragh Gábor, Nagy Sándor és Kis Gábor jogászok. Ezek az ifjak is
igyekeztek rajta segíteni, egy pár darab fehérneműt, Orlay és Salkovics meg
öltönyt adtak, hogy katonaruháját levethesse. Az ebédet számára Parragh
szerezte meg. Lakott velök szemben ugyanis egy nyugdíjas, vak ev. ref. lelkész,
kinek ő hetenkint párszor fölolvasta a Pesti
Hírlap-ot; most elfoglaltságát adván ürügyül, maga helyett Petőfi
ajánlotta, ki majd naponként felolvas, ha ad neki ebédet. Ezzel egyszersmind
jót is cselekednék, mert lehetővé tenné, hogy továbbtanulhasson. Az ajánlatot
mindketten elfogadták s az öreg pap csakhamar megkedvelte a költőt. Ugyanő
tanítónak is beajánlotta egy Politzer nevű izr. kereskedőhöz, kinek fia szintén
a gymnasiumba járt, akitől havi 10 váltóforintot kapott; Orlay pedig Horváth
István ügyvédhez vitte el, ki neki távoli rokona volt s ez őt, megtudván körülményeit,
másolónak fogadta fel irodájába.
Nagyobb
volt a nehézség, hogy miként léphessen be a gymnasiumba; mert bizonyítványa nem
volt s az évnek is több mint fele lejárt. Azonban ez is sikerült, kivált Tarczy
Lajos tanár segítségével. Ez időben t. i. őt választották meg, mint az ifjúság
meleg barátját, a képzőtársaság elnökének, mely éppen ebben az évben alapult.
Azt remélte tehát Orlay, hogy Tarczy annál inkább elősegíti a költő fölvételét;
mert kilátásba helyezi, hogy benne társaságuk egy kiváló tagot nyer. Úgy is
történt. Nem valószínűtlen az az adat sem, hogy az iskolai tanácshoz Parragh és
társai folyamodványt is írtak és szóltak érdekében Bocsor István igazgatnak.
Ezek következtében föl is vették a bölcseleti osztályba (VII.) egyelőre „benevolus
auditor”-nak, oly megjegyzéssel, hogy ha szorgalmat tanúsít, az 1841-42. évben
beléphet ugyanez osztályba rendes tanulónak.
Ezzel
rendbe jövén, egyelőre neki is kedve jött az iskolai élethez s jól esett
megpihennie a sanyar katonai élet után. Tudósította helyzetéről apját s meg
volt győződve, hogy e jó szándékának örülve, „szigorú körülményei mellett is
segíteni fogja valami csekélységgel”. Mindenesetre azonban való, hogy csak
lassanként melegedett belé ez új helyzetbe, s csak utóbb kapott kedvet; az
egész azt a benyomást teszi, hogy kezdetben „semmi célja” nem levén, inkább csak
elfogadta, bármit tesznek is vele. Mintha a 18 havi katonáskodás szenvedései
egy időre megfosztották volna tesi és lelki erélyétől, teljes csüggedés és
reménytelenség fogta el. Jellemző adat erre nézve, hogy midőn megérkezése után
a mindent komolyan vevő Parragzh azt kérdezte tőle: mi a kilátása Pápán? miből
akar megélni? miként akarja végezni a tanfolyamot? – mindenre közönyösen azt
felelte: nem tudom. De igazolja a költő e lelkiállapotát Orlay előadása is.
Majdnem alig tudunk életében esetet, hogy még hasonló csüggetegség kerítette
volna hatalmába.
Felvétele
után rendesen eljárt az órákra; felötlő egyénisége felébresztette ugyan a
tanulók figyelmét, de barátságot senkivel nem kötött; „érezve szegény sorsát,
visszavonult, nyers magaviseletű volt”. A képzőtársaság ülésein is rendesen
megjelent; de föl nem olvasott semmit s ha Orlay erre ösztönzé, azt felelte: „előbb
oly költeményt kell írnom, mellyel becsületet vallok” – s a föllépés aztán
elmaradt.
Sőt
azt is rossz néven vevé, hogy Orlay fölébreszté a figyelmet költeményeire.
Parragh ugyan azt mondja, hogy nekik, akik vele egy házban laktak, midőn órák
után a meleg tavaszin napokon kiültek az eresz alá, többször olvasott föl
belőlök és már megérkezése napján is „hévvel, lelkesüléssel” elszavalta három
versét; de hogy szélesebb körben terjesszék őket, nem akarta. Orlay egyszer
távollétében megmutatta G. Gábor nevű tanulótársának „egy akkor írt versét”; de
véletlenül betoppanván az olvasás alatt, kitépte kezéből, „ládájába vágta,
melyet neki használat végett gazdasszonya adott, a kulcsot ráfordította s szó
nélkül otthagyta őket.”
Mintegy
három hete volt még csak Pápán s máris megunta helyzetét, melyben sokat
nélkülözött. Apjától „csak biztató levél érkezett”; az ügyvédtől „hébe-korba”
ha kapott valamit, azért utóbb ott is hagyta; másrészt Horváth is panaszkodott
rá, hogy nem jár föl pontosan az irodába, amit az iskola miatt sem tehetett s
Orlay szerint a tanítvány nyerhetése is csak remény maradt. Ily körülmények
közt, bár lett volna kedve a tanulói pálya folytatására, ha csak némi
biztosítéka is volt volna a jövőre, hamar elvesztette kedvét; különben is amúgy
se benn, se künn nem volt egészen az iskolában. Világos ez abból a feleletből,
melyet Orlaynak eltávozásakor ismételt marasztalásaira adott.
- -
Könnyű
neked - szólt -, mert ha nem is bőven, de megvan a legszükségesebbed, de nekem
nincs mire támaszkodnom. Egyébiránt szüleimet okvetetlen meg akarom látogatni,
s ha látom, hogy ők képesek lesznek valamivel segíteni, még meglehet, hogy
ősszel visszatérek Pápára.
Elhatározta
tehát, hogy elhagyja Pápát.
„Egy
reggelen, írja Orlay, az a bogara támadt, hogy ő félretett katonaruhájába
öltözik s abban megy iskolába. Én e szándékától megrettentem, legkivált azért,
mert éppen egy olyan tanárunk tartott akkor előadást, akit tanítványai füttyel,
kakukkolással s minden kigondolható idétlenséggel vérig bosszantottak, s az
öreg mogorva tanár leste az alkalmat, hogy magát a sok injuriáért valamelyik
rajtakapott tanítványán megbosszulhassa. Figyelmeztettem azért, hogy a
rakoncátlan tanulók őt ily ruhában látva, zajt fognak ütni, a tanár előadását
megszakítják, ki ezért rajta fogja tölteni bosszúját. De Petőfit föltett
szándékától leverni hiú törekvés volt, ő mindenre csak azt válaszolta: Ez az
öltözet tisztességes, sokat szenvedtem én abban és senki előtt nem szégyenlek
benne megjelenni.
Duzzogva,
pörölve haladtunk tehát a kollegium felé, hová az elfecsérelt idő miatt későn
érkeztünk. Az előadás már tartott, a terem ajtaja be volt téve. Én fölnyitám s
beléptem; azt hittem, hogy a kinn maradt Petőfi meggondolja magát s nem
merészel bejönni. Csalódtam mert pár perc múlva nyílik az ajtó s ő bejött. A
háborgó tanulók rakoncátlanságuk űzéséért rendesen hátul, az ajtó körül
foglaltak helyet, ezek megpillantva őt, éktelen hahotába törtek ki, s a vén
tanár elébb mord tekintetét szegezé reá, s indulatos hangon kérdé: micsoda
ember az ott? – majd fölismerte őt, haragja egész dühével támadta meg a
csendzavarásért, kicsapatással fenyegette s a teremből azonnal kitakarodni
parancsolta.”
Ekkor
ott hagyta a tantermet, lakására ment s pakolni kezdett. Midőn Orlay hazaért az
órák után, ingerülten mondá:
- -
Megmondtam,
hogy szeszélyednek ez lesz a következménye. Ámde meglátván, hogy mit csinál,
rögtön sejtelme támadt barátja tervéről s azt kérdé, mi a szándéka?
- -
Itt
hagyom Pápát, volt a válasz, nem vagyok én iskolába való.
Orlay
erre, ki pörölő szándékkal ment haza, megszeppenvén kérni kezdé, hogy ne menjen
el s Tarczyval bíztatta, ki majd elsimítja az egész dolgot. Ámde Petőfi el volt
határozva, a kérés sikertelen volt s csak annyiban engedett, hogy azon nap még
maradt.
Elpakolta
csekély holmiját, katonaruháját egy házaló zsidónak adta el, ezzel is növelvén
útiköltségét nehány garassal; aztán másnap vászontarisznyáját nyakába vetvén,
görcsös vándorbotját kezébe fogván, egy szép tavaszi derült reggelen, a
Pozsonyi úton indult ki Pápáról, melyen Orlay egy darabig elkísérte. Ekkor
elbúcsúzván tőle, „keblében keserűséggel tért vissza társ nélküli lakásába”.
Midőn
Pápát így, mondhatni gyors elhatározással odahagyta, nem volt tisztában célja
felől. Vágyai a színészethez vonzották, de tudván, hogy apja ebbe sohasem
egyezik meg, nem akart vele újra szakítani s ezért habozott. Nem indult tehát hazafelé;
Pozsonynak ment, egyrészt hogy Szeberényit s volt tanulótársait fölkeresse s
talán azzal a homályos tervvel, hogy esetleg ott jobb körülményekre akadva,
folytassa a tanulást; másrészt azzal a reménnyel, hogyha színésztársaságra lel,
hozzászegődik s csak akkor megy haza, ha itt sorsát biztosítja. Ekkor talán
majd apja is megbékül a színészettel.
Választott
pályájának okvetetlen két tulajdonnak kell bírnia. Egyrészt juttassa oly anyagi
helyzetbe, hogy szülein segíthessen, másrészt feleljen meg művészi és költői
vágyainak. Mindkét tervének, azt vélte, legjobban a színészi pálya felel meg.
Színész és író kívánt lenni ,csak és semmi egyéb s ha másoknak sikerült már
ezen az úton célhoz érni, miért ne sikerülne éppen neki. Vagy ki lépett e
pályára lángolóbb szeretettel és nemesebb elhatározással? Érzelmei amily
magasztosak, éppen oly szilárd volt elhatározása.
De
minél erősebb volt benne a vágy és akarat, minél inkább volt meggyőződve, hogy
a színészet a művészetek közt legelső: annál nagyobb volt lelkében a harc,
annál mélyebb volt szívének szenvedése. A legelső lépés, a legkisebb
tapasztalat meggyőzhette, hogy a színészet a dicsőség útja lehet talán, de nem
a kenyérkereseté. Ő meg valódi kenyérpályára lépni, ügyvéd, lelkész, mérnök
lenni akart; lelkében a magasra törekvésnek más eszméje lakott. „Színész és
literátor”* (* Levele Szeberényihez 1842.
júl. 7. Pápáról. /Szeberényi: Néhány év Petőfi életéből. 25. l./ Utóbb gúnyosan
szól e pályáról 1849-diki drámai töredékében, hol a komédiás így szól: „Én
festő, színész és költő vagyok egy személyben” stb.), e kettő akart lenni,
amint maga írja.
E
pár szó egyszersmind megmagyarázza a következő pár év harcait, küzdelmeit,
szenvedéseit és kudarcait. Folyton e két alternatíva előtt áll kettészakadt
lélekkel: szüleinek engedjen-e vagy vágyait kövesse?
Szüleinek
engedve, színész nem lehet, talán író sem; vágyait követve talán szülőinek
szívét repeszti meg, vagy gyógyíthatatlan bánatba meríti őket. Más választása
nem volt. A küzdelem tehát mélyen gyökerezett lelkének szenvedelmeiben és soká
tartott a belső harc. Hol egyik, hol másik érzelem kerül felül. Most egész
elhatározással lemond a színészetről s tanuló lesz; majd erőszakosan szakít a
viszonyok hatalmával s újra színésznek szegődik.
E
küzdelemben telnek el a következő évek s ezekből ítélendők meg ingadozásai,
habozásai, állhatatlansága a pályaválasztásban. Le-lemondása a színészetről éppen
oly belső szenvedésekkel járt, mint amekkora nyomort állott ki e pályán, míg
keserves csalódások s nem külső szenvedések, hanem annak belátása, hogy
tehetsége e pályára hiányzik, végleg ki nem gyógyították. Csak ennek tudata
tehette őt elég erőssé a lemondásra; de ebben aztán éppen oly szilárd volt,
mint elhatározásában, hogy színésszé legyen.
Petőfi
hányatásainak kulcsa tehát nem könnyelműsége. Az, ami benne annak látszik,
valóban jellemének ereje és kitartása. Sem könnyelmű, sem kalandhajhászó genie
nem volt. Helyesen mondja Orlay, hogy gyöngébb jellem a körülményekhez simult
volna; de ő dacolt velök s merészen küzdött célja felé.
Forrás: Ferenczi Zoltán:
Petőfi életrajza – A Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal
kitüntetett pályamű. – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság –
I. kötet – Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése