IV. FEJEZET
Tanuló-évek Aszódon
(1835. szept. 1-től
1838. jún. 30-ig)
Aszód. – Az aszódi
algymnasium. – A tanítás módszere. – A költő tanulása. – Évi eredmények. –
Öccse, István. – Iskolai élet. – Tanulói csínek. – Rajza és írása. –
Önmívelődése, olvasmányai. – Költői hajlamok. – Kinézése. – A gyermekből ifjú
lesz. – Színészek Aszódon. – Színész akar lenni. – Ennek következményei. –
Bizonyítványai. – Eredmények. – Valedictio.
Aszód
mezővárosa, hova apja Petőfit a pesti csekély sikerű két évi kísérlet után az
algymnasiumba vitte, a budapest-miskolci országút mellett a Galga-patak
völgyében fekszik kellemes emelkedésű dombon. Ennek oldalára kapaszkodik föl a
házak nagyobb része a tetőig. A városka legfőbb dísze a Podmaniczky János
idejében még a múlt évszáz elején épült két szárnyú kastély, mely szép
kertjével szintén a domb oldalán fekszik, s melynek jobb szárnyában a nagyszerű,
barack-ízlésben kifestett ebédlőt már Bél Mátyás megdicséri s kiemeli, hogy
kellemesebb lakot alig
képzelhetni
úgy vidám tekintete, mint egészséges levegője miatt. E, ma már idegen kézre
került kastély fölött valamivel magasabban, az udvarra hosszan nyúlik be egy
emeletes épület, az ún. „zöld kastély”, egy másik Podmaniczky-ágé, nevét zöld
színétől kapván.
E
vegyesen német, magyar, de túlnyomóan t lakosságú mezőváros Petőfi szülei
otthonának mondható s ők úgy is tekintették. Ide költözött vala ki mind apai,
mind anyai nagyapja a felföldről s itt vette nőül Petrovics István a költő
anyját. A szülők hát kegyeletes érzéssel gondoltak Aszódra s csak annál
természetesebb, hogy Petőfi apja ide vitte fiát, a öltő keresztapja, Martiny Károly
rábeszélésére; mert, mint láttuk, csalódásában egy ideig arra is gondolt, hogy
fia taníttatását abbahagyja.
A
bemutatásnál az apa, Koren István tanár előadása szerint, körülbelül ezeket
mondta: „Elvettem őt onnan (t. i. a pesti piarista gymnasiumból, hol az I.
grammaticai osztályt végezte 1834-35-ben), mert a színházak körül ólálkodott s
elhoztam ide keresztapja, Martiny Károly úr ajánlatára, professzor úr keze alá.
Tettem ezt annál szívesebben, hogy mind nekem, mind különösen nőmnek Aszód
kedves emlékű város. Lakása leend Neumanné asszonyságnál, kivel nőm
itt-tartózkodása óta kegyeletes viszonyban áll. Pesten már konfirmáltatott is
Kollár János lelkész úr által.* (*Kollár volt az első
pesti tót egyház alapítója és első lelkésze. E szerint 1834-/35-ben Petőfinek
őtőle tót nyelven kellett hallgatnia a tanítást. Pester Ll. 1893. 171. sz.
/Abendbl./ V. ö. P.-M. VI. 96. l.)
Sándort,
ki ekkor 12 és fél éves volt, bizonyítványa alapján Koren a II. grammaticai
osztályba vette föl. Lehetetlen itt meg nem jegyeznünk, hogy a költő
koraérettsége mellett is osztályaiban lassan haladt. Azt mutatja ez, hogy
előbbi taníttatása nem volt rendes menetű, a tanultak sorrendjében némi
összevisszaság van. Ő Kecskeméten két és fél, Szabadszálláson fél, Szent-Lőrincen
két, Budapesten az evangelicusoknál egy évet tanul s csak ekkor jut addig, hogy
a piaristáknál végezheti az I. gramm. osztályt, midőn megelőzőleg már hat évet
s három év óta latint is tanult.
Az
aszódi iskolaépület a város közepén szembeötlő ponton fekszik, s az akkori, a
jelenlegi emeletes épület földszintjét tette. Az emeletet csak 1872-ben emelték
rája. Régi alakjában egy hosszúkás, nádfödelű alház volt, mely egy középső
folyosóval elválasztott két részből állt. A folyosótól északra fekvő részben
egy nagyobb s két kisebb szoba konyhával az egyetlen tanár lakása volt; de
Koren nőtlen korában a nagyobbik szobát szintén tanteremnek használta. A déli
részben, a homlokzat felé feküdt a valódi tanterem, mellette egy kamrával s a
szolga szobájával.* (* Szolga ugyan nem volt,
hanem 4-5 szegény tanuló végezte a szolgai teendőket, kik közül kettő az
említett szobában lakott. /Kemény János a szerzőhöz./)
Az
iskola alapítása idejét 1796-ra teszik, de algymn. csak 1833 óta lőn, mikor
Koren Istvánt hívták meg tanárnak, ki ekkor 28 éves, buzgó, lelkes ifjú vala.
Alatta állandóan 3 osztályú volt az iskola 6 évvel, melyből 2-2 esett a
donatistákra, grammatistákra és syntaxistákra. Neki köszönhető az iskolában a
komoly gond és szigorú, némileg pedáns rend s tanításának híre okozta, hogy a
tanulók létszáma folyton növekedett. Így 1835-36-ban 42, 1836-37-ben 57 és
1837-38-ban 59 volt a tanulók száma s messzi vidékekről is felkeresték. Ez
tette szükségessé a tanulók két csoportra osztását. A nagyobbikban tanultak a
donatisták, grammatisták s az I. évi syntaxisták, a kisebbikben a II. éves
syntaxisták ültek külön, vagy néha együtt az I. syntaxistákkal. Az oktatás
naponként de. 8-11 és du. 2-4. folyt. A tanár természetesen egyszerre nem
lehetvén jelen mindkét osztályban s nem foglalkozhatván minden csoporttal,
helyettesek vagy felügyelők vigyáztak föl a rendre s a tanulók munkásságára; ő
maga ezalatt rendre vette az egyes csoportokat, kikérdezte az előbbi napon
fölhagyottat s elmagyarázta az új föladatot. A természetrajzot, történelmet és
földrajzot (a donatisták a hittant is) magyarul tanulták; minden egyéb tárgy
nyelve a latin volt. A módszert közelebbről jellemzi az, hogy a grammatisták
némely tárgyat hol a donatistákkal, hol az I. syntaxistákkal tanultak együtt. A
tantárgyak eléggé kitűnnek Petőfi bizonyítványaiból, melyeket alább közlünk.
Nehezebb meghatározni a tantárgyak terjedelmét. A grammatisták latin
etymológiát és orthographiát tanultak Döring I.* (* Döring
F.W.: Anleitung zum Übersetzen aus der Deutschen ins Lateinische. I. Th. 1-2.
Cursus. Jéna. 1800. és 1829-ig 10 kiadás. /Magyarra is többször lefordítva./) cursusa és Chimani
„Exercitia”-i* (* Chimani Leop.: Exercitia et colloquia latin-germanica.
Latein.-deutsche übungen und Gespräche. I-II. Theile. Wien. 1806. s utóbb
többször.)
alapján; a syntaxisták a körmondatokon, a latin verstanon folytatták Döring II.
cursusa szerint s fordították Cornelius Nepost, Phaedrust és Ovidiust. A
történelemből a grammatisták az ókort, a syntaxisták a középkort tanulták; a
magyar történelem is szerepel* (* A donatisták tanulták a
magyarok történelmét, az Árpádok és a grammatisták ugyanazt az ausztriai ház
alatt.)
a tárgyak közt, de Petőfinek egyik évből sincs külön osztályzata belőle. A
földrajzból Európa politikai földrajzára szorítkoztak s a térképeket magok
rajzolták. A német nyelvtan csak 1837-38-ban lett rendes tantárgy; de azért a
három nyelvű szavalást (magyar, latin, német) állandóan gyakorolták elébb is
mindenik osztályban, valamint a szépírást is. Tankönyv csak a földleírásból és
hittanból volt a tanulók kezén; a többi tárgyat jegyzetekből tanulták,
melyekből a felhagyott részt otthon lemásolták. E fárasztó módszer előnye, mely
több felekezeti középiskolában az újabb időkig tartott, kivált az volt, hogy a
tanulók korán hozzászoktak a szabatos helyesíráshoz s az önmunkássághoz, mert
jóformán saját erejökre voltak utalva; a tanár magyarázata kevés vala a sok
osztály és tantárgy miatt.
Sándor,
mint II. éves grammatista, a nagyobbik teremben ült az első két évben,
jobboldalt az első ablaknál egy x-lábú hosszú fenyőfa asztal szélén, meglehetős
távol a tanári széktől, mely az osztály másik végén vala. A pad, melybe tüstént
bevéste a nevét, 1873-ban még megvolt, a tanári szék pedig most a hévízgyörki
kis iskolában van.
„Csakhamar
magaviseletében rendes, szorgalmában kitűnő tanulónak bizonyult”, mondja Koren
róla. szép írása nagyban segítette a jegyzetek másolásában, s ha nem is
éveiben, de végzett iskoláinál fogva jóval megelőzte tanulótársait, kik gyakran
folyamodtak segítséghez. Ezért gyakran volt egyik-másik csoport felügyelője.* (*
Kemény János, kiskőrösi evang. lelkész a
szerzőhöz.)
Tanárának tehát „lelkiismeretessége”, tanulótársainak meg segédkezése miatt lőn
kedvence. Különös előszeretettel a történelmi és királyi föladatoknak felelt
meg s e tárgyakban folytonos olvasással gyarapította ismereteit. Mint
syntaxista pedig egész kedvvel gyakorolta be a classicai versnemeket s legelső
ránk maradt verse distichonokban van írva. Az iskolai feladványok nem
mindenikében volt azonban egyenlő a szorgalma. Erre nézve, ki itt megint
lakótársa volt, Sárkány Sámuel, egy Ompolyihoz intézett levelében azt mondja,
hogy fennhangon szeretett tanulni, mi a többi lakótársakat bosszantotta s
bedugva füleiket kellett magolniok a latin szavakat. Egyébaránt nem sokáig
tartott a bosszantás, mert „hamar sarokba dobta a könyvet s szétnézett
játszópajtások után.”* (* Hon. 1879. 34. sz.
Fővárosi lapok. 1879. 34. sz.) Mivel pedig a lecke tudását Koren szigorúan
megkövetelte, történt, hogy ott marasztotta ebédre s ők aztán titokban vittek
fel du. kenyeret neki. Különben segített egyébként is magán. Mikor a nőtlen
professzor, ki szintén Neumannéknál kosztozott, ebédre ment, ő az ablakon a
professzor kertjébe mászott s onnan kitépegette a sárga répát (murok) s
karalábét; a „jó tanár” pedig csak akkor vette észre a pusztítást, mikor látta,
hogy télire eltenni való zöldsége nincs. Ha való is ez, bizonyosan más tanulók
is tették s az évi eredmény semmi esetre nem mutatja, hogy őt gyakran zárták
volna be; mert a földrajzból s világtörténelemből kitűnő, a latinból,
vallásból, természetrajzból, magyar nyelvből és számtanból jeles az
osztályzata. Szorgalma és előmenetele a tanulásban a második és harmadik évben
még fokozódott.
Az
1836-37. tanévben az I. syntacticai osztályt járta. (III. gymn.) Ekkor magával
vitte az öccsét, Istvánt is donatistának s az adatok szerint e szókkal mutatta
be: „Tavaly tapasztaltam, hogy itt rólam gondoskodnak, tehát elhoztam az
öcsémet is.” A két fiú majdnem vetélkedett a jó tanulásban. Az év végén Sándor
a magyar nyelvből, számtanból, természet- és földrajzból, latinból és vallásból,
tehát minden tárgyból kitűnőt vitt haza; Istvánnak a latinból csak jó tanjegye
volt ugyan, de a többi tárgyból jeles és kitűnő.
A
következő években már minden tárgyból kitűnő az osztályzata neki is, mint
Sándornak, ki az 1837-38. évről szintén csupa kitűnőt vitt haza a
természetrajzot leszámítva; ebből jelese van. 1837-38-ban Koren már sorrend
szerint is osztályozta a tanulókat s mindkét Petőfi első volt az osztályában.
Sándor tehát a tanulásban folyton előre haladt. Ez az eredmény ellenkezőt
tanúsít azzal, hogy gyakran kapott volna büntetést a tanulásbeli hanyagság
miatt. Különben is Sárkány Sámuel tanúskodása csak az 1835-36. évre vonatkozik.
Ekkor ő, mint idősb tanuló, II. éves syntaxista volt s a következő évre már
eltávozott Aszódról Pozsonyba.
A
büntetést inkább egyéb csintalanságaival érdemelte meg; mert romlatlan kedélye
épp úgy rávittel, hogy minden tanulói mulatságban részt vegyen, mint arra, hogy
osztozkodjék, sőt vezérszerepet játszódjék csínjeikben. Az első évben
szenvedélyes csicsonkázó, szánkázó volt s első szereplő a hólabdacsatákban.
Aszódon a Fő utca 333. sz. a. még ma is megvan a neumanné-féle ház, négy kis
ablakával az utcára, hová a domboldalon fekvő iskolától lefutott s télen
társaival az út közepére nagyszerű hóembereket rakott, melyektől megszilajodtak
az átutazók lovai. Ugyanez év karácsonyjára Csörföly Lajossal, Dlhányi
Zsigmonddal és Kemény Jánossal Pencre (Nógrád-m.) ment. Csörfölynek szülői,
Dlhányinak özvegy anyja ott laktak. Kemény Csörfölyékhez ment, Petőfinek meg
egyik anyai nagynénje, Hrúz Anna, volt ugyanott Kosztolányi Imre ügyvédnél
házvezetőnő s ehhez ment. Az utazás vidám volt. Csővár alatt feldől a szekér,
eltörik a rúd, az utazó társaság a hóra esik, min Sándor egész lelkéből mulat,
kivált midőn Dlhányi, köpenyébe bonyolódva, alig tud kibontakozni belőle. Aztán
gyalog folytatják az utat, míg egy penci bőrös zsidó utol nem éri őket, s
fölveszi a megrakott szekérre, melynek illata csak növeli a jó kedvet. Két
hetet töltenek Pencen csicsonkázással, szánkázással, a négy jó pajtás egész nap
együtt van, hol egyiknél, hol másiknál.
Tavasszal
szintén együtt volt társaival a különféle játékoknál. Kivált a labdázásban első
szerepet játszott s balkézzel derekasan tudta ütni a kukkot. Máskor az erdőben
bolygott velök s madárfészket kutatott fel, miben nagyon gyakorlott vala. A
természet szeretete és megfigyelése jellemzé őt már gyermekkorában. Ősszel meg
az egész tanulósággal részt vőn Korennél a kukorica törésén, fosztásán, meg a
szüreten s „Petrovicsék a legserényebbek közé tartoztak”, - jegyzi meg Koren
róla és öccséről.
Kivált
az első két évben alig haladta meg őt valamelyik a tanulók közül élénkségben és
tanulói csínyekben. Tanulótársai e tekintetben több adomaszerű részletet
jegyeztek föl róla, melyekben kivált bátorsága, vállalkozó, félelmet nem ismerő
természete mutatkozik. Erre vonatkozólag a szent-lőrinci időből ismert
adatokhoz egészen hasonló eseteket jegyeztek föl kortársai.
Az
evang. templom mellett, így szól az ily adatok egyike, szép gyümölcs volt
érőben s a tanulók biztatták Sándort, hogy hozzon belőle s nem akarták elhinni,
hogy volna annyi „mersz”-e. Természetesen tüstént vállalkozik, Esztergályi
Miska s Kemény János meg őrt állanak. Még a fán volt, mikor kiáltják: „jön a
csősz” – s nem levén ideje a menekülésre, érezhető módon kapta meg a csősztől
vállalkozása díját, míg a többiek vitézül elszaladtak. Egy más alkalommal azt
mondták, hogy nem mer gesztenyézni a „zöld kastély” kertjében. Természetesen
megmutatta, hogy mer; de a báró lovásza arra járván, rajta kapta és őt meg
társait űzőbe vette. A többiek elfutottak, ő is menekült a templom megé s végső
ijedtségében az ott legelésző libák közé guggolt. A lovász ekkor elfogván,
követelte, hogy vagy sapkáját adja oda, vagy adja ki társait, mire ő
méltatlankodva nyújtá oda sapkáját s az ügy e bizonyítékkal Koren elé kerülvén,
szigorú büntetést kapott. Máskor háziasszonya ruhájában jelent meg az iskolában
a fiúk mulatságára s a tanár bosszantására.
Bátorságára
meg jellemző a Kemény Mihály által elbeszélt adat. Egyszer kora tavasszal vagy
tízen az erdőbe mentek sétálni és madarászni, köztök Sándor is, kinek sétabot
hosszúságú pélcáján egy kis baltája volt. Még távol valának az erdőtől, midőn a
mezőn egy a csordától elvált bika oldalt feléjök közeledett. Mindnyájan ijedve
látták közeledését, csak ő nem, ki széltül menve biztatta őket, hogyha a bika
nekijönne, ő oldalt ugrik s baltájával úgy térden üti, hogy orra esik. „Így
szokták – mondá – a mészárosok.” Veszély ugyan nem történt, de kétséges, hogy
szavának áll, amennyire tőle telik!”* (* Kemény
Mihály: Emlékadatok Petőfiről. Fővárosi Lapok. 1877. 148. sz.)
Élénk
véralkata s lobbanó természete mellett nem félt a legnagyobb tanulóktól sem.
Midőn egy vaskos fiú földhöz vágta egyszer, fölpattanva a földről, úgy ütötte
arcul, hogy orra vére megindult. A tehetős aszódi apa, bárha fiának már semmi
baja nem volt, megjelent másnap Korennél és Sándor megbüntetését követelte. A
vádló panaszára a vallatásnál Petőfi declamálva így kezd szólni. „még a féreg
is, kit lábbal tapodnak, felgörnyed a védelemre stb.”
Sok
részlet azonban csak ráfogott adoma vagy költeményeiből vett dévajság. Ilyen az
a felelete erre a kérdésre, hogy mi a deák? „oly semmi, miből minden lehet” A Jó tanító c. versének tartalma sem
alapszik megtörtént eseményeken. Hihetőleg egy adomát dolgozott fel benne. A
tanító alakja nem illik Korenre, ki hízásra hajló ember volt, nem sovány; mint
nőtlen embernek nem volt kéménye, honnan sonkát, kolbászt lehetett volna
lelopkodni s nem is hívhatott meg rá senkit ebédre. De különben is nem lehet
még Petőfinél sem mindazt, ami verseiben van, szó szerinti értelemben venni.
Egészen
rá vall azonban az, hogy nem sokkal Aszódra érkezése után Koren valami
mulasztáson érve, kitérdepeltette a tanulók előtt. A büntetés megszégyenítő
természete egészen fölizgatta s pár perc múlva „határozott, majdnem követelő
hangon kéré”, hogy bocsásson meg neki, mert többé mulasztást el nem követ.
„Igazán nem?” – kérdé merőn ránézve Koren. „Nem!” – felelt határozottan. „Jól
van, kelj föl, de ne feledd, amit ígértél.” S tudtommal – mond Kemény Mihály -,
többé tanulásbeli hanyagságáért büntetve nem volt.* (* Kemény Mihály id. helyen.) Ez
az adat jellemzi őt. Általában azt mondják volt tanulótársai, hogy
„határozottság, hirtelen kész elhatározás, talpraesett feleletek és ötletek
némi felsőséget szereztek számára tanulótársai előtt.”
Kemény
Mihály és Koren* (* Kemény u. ott és dr.
Török Aurél: Vonások Petőfinek aszódi tanulókorából. Magyar Salon. IV. köt. 7.
lap)
még egy más jellemző adatot is beszélnek el ekkori tanulókorából. Midőn t.i.
1836-37-ben az I. syntacticai osztályba lépett, Koren őket a II. éves
syntacistákkal egy csoportba osztotta be. A két osztály tanulói csakhamar
megbarátkoztak és Neumann Károly II. syntaxista vezérsége alatt, ki Neumannénak
fia s kevéssel utóbb Koren sógora lett, alapítottak egy titkos társulatfélét. A
vezérek alapszabályokat dolgoztak ki, melyek megtartására minden tag fogadalmat
tett, ujját a Neumann sétabotocskájára téve s fő elvök volt az összetartás
mindenben: együtt opponálni a tanár zsarnokoskodása ellen, tiltott
kirándulásokat tenni, a csínyekért egymást el nem árulni s a vezérnek
engedelmeskedni. A belépéskor minden tag valami álnevet éspedig zsiványnevet
vett föl, így Neumanné Rinaldi Rináldini, Petőfié a Vörösmarty költeményeiben
is szereplő Becskereki volt. A kirándulások a szabadnapok délutánjaira estek,
mikor aztán valahol összegyűltek; a vezér
jeladására labdáztak, daloltak vagy egyéb játékot folytattak. A
labdázásban Sándor a legfőbbek egyike volt, rendesen egyik választó vagy vezér;
énekelni azonban nem tudott; de recsegő, némileg orrhangjával mégis részt vett
benne. A közös pénztárba minden tag havi két váltógarast tett be, s a begyűlt
összeget együtt költötték el egy-egy nagyobb kiránduláson. E társaságban
különösen jól találta magát. Szabadságot, függetlenséget látott benne, miért
már akkor rajongott; mint tevékeny tag a társaságban, hűséges társ és jó pajtás
volt. Komolyságának és szerető szívének pedig tanújele, hogy míg a tanulók
folyton évelődtek a házaló zsidókkal s kövekkel, göröngyökkel dobálták a
zsinagóga fedelét vagy bűnbaknak választottak egy-egy zsidó tanulót: ő e
mulatságba sohasem elegyedett, a zsidó tanulóknak pedig rendesen védelmére
kelt.* (* V. ö. ezt az adatot azzal, amit e
kérdésről 1848-ban írt. Lapok Petőfi Sándor naplójából. Pest, márc. 20. 1848.)
Általában
vidámsága és meleg kedélye mellett is komoly, sőt néha feltűnően komoly volt.
Tanulótársai között a tanító szerepét gyakorolta s a németből és latinból
oktatta őket, gyakorlataikat kijavította. A rajzból, melyhez csak ő értett
tanulótársai között, havi két garasért leckeórákat adott s az általa mintául
rajzolt Tell Vilmos és Attila közkézen forgott az iskolában, mindenki ezeket
rajzolta s Tell utóbb is kedvelt hőse maradt. Gyakorlatáról a rajzban némi
fogalmat is szerezhetünk magunknak a Koren István tr. birtokában megmaradt
írásgyakorlat címlapjáról* (* Jelenleg Budapesten, a
Nemzeti Múzeum Petőfi kéziratai közt.), mely egy rózsa, tulipán s más mezei
virágokból álló koszor3út mutat tussal festve, benne e latin címmel: „Specimina Scripturae Scholae Aug. Conf.
Aszodiensis Gramm. Inclito ac Venerabili Senioratui. Anno 1836. die 23 Junii
exhibita. Pinx. Al. Petrovics.” E lap tehát 13 és ½ éves korából való s írás és
rajz egyaránt szép. Dömök Elek, egyik volt tanulótársa meg azt beszéli, hogy
mint I. éves syntaxista, rajzónnal első tekintetre felismerhetően lerajzolta az
óta alatt Koren arcképét.* (* Üstökös. 1877. 19. sz.
Dömök Elek: Petőfi gyermekkoráról.) Rajzolni utóbb is szeretett s Orlay szerint
nagyon helyesen ítélt a képekről. Írása szintén legszebb volt a tanulók között
s akkoriban és utóbb is szépírási füzeteit kevélységgel mutatták a vendégeknek.
Szerencsére ezek is megmaradtak, melyeket az iskola újabban a
Petőfi-Társaságnak ajándékozott. Egyik ilyen füzetet a szerencsés véletlen
menté meg. Midőn t.i. 1871 nyarán a gymn. tetőzetét lebontották, sok régi írást
hordtak le és dobtak el. Forster György szolgabíró gyermekei a lom közt egy
1838-ból való s a tanulók írásgyakorlatait tartalmazó bekötött füzetet találtak
s ezek látván, hogy az első lapon Petrovics név áll, kitépvén, eldugták, utóbb
meg utánozgatni kezdték. A figyelmes apa így akadt rá az egészre. Címe: „Specimen Calligraphiae Classis
Syntaxistarum, Scholae E. A. C. grammaticalis Aszodiensis. Anno 1838.” Az
első lapon 6 sor német s a másodikon 7 sor latin írás van „Alexander Petrovics
II-di anni synt.” aláírással vonalak közé írva, mint szépírás-mutatvány.* (* Petőfi gyermekkori kézirata. Budapesti Közlöny. 1871. 253.
sz.)
Ebből megítélhetjük, hogy ebben az évben is első volt az írásban.
Aszódi
életének nagyérdekű fejezetét teszi egyszersmind az, hogy itt kezdte később oly
nagy szorgalommal folytatott önmívelését. Tudjuk, hogy gyermekkorától fogva
szerette a könyveket s szomjazott az ismeretekre; mert mint minden genie,
önmaga erején tanult ő is legtöbbet. Aszódon az önmívelésre annyiban nyílt
alkalma, hogy volt egy kis könyvtár is, melynek alapját Podmaniczky János báró
vetette meg 52 darabbal s utóbb Koren és a tanulók ajándékai gyarapították. E
kis könyvtár jegyzéke – alig 80 műből – megmaradt a Koren által vezetett
anyakönyvben. A tanulók közül csak azok kaptak belőle, kik szorgalmasak és jó
magaviseletűek voltak. Ámde Sándor a legjobb tanuló s egyszersmind a
legszorgalmasabb olvasó volt. A hegyoldal gyepjére dőlve valamely árnyas fa
alá, órákat eltöltött kedves olvasmányai mellett. Mohón sokat és sokfélét olvasott,
mindent, ami könyv csak volt a kisded könyvtárban. Erről biztos adatok vannak,
mert megmaradtak azok a jegyzetek is, hogy melyik tanuló miféle könyvet
olvasott; 1837/38-ban pedig ő maga lőn a könyvtárnok s ekkor ő jegyezte be a
tanulók által kivett könyveket. E jegyzetek elég érdekesek a költő fejlődésére,
hogy közelebbi figyelemre méltassuk őket. Az 1835/36-ik év okt. 19-én kiveszi
Buffon Naturgeschichte der Vögel* (* Buffon: Allgemeine
Naturgeschichte. /Aus dem Französischen, mit Anmerkungen u. Zusätzen von F.H.
Martini/ Troppau. 1784-85.) és az ecclecticus Federnek korában híres tankönyvei
alapján készült Erklärung der Logik und Metaphysik* (* Teljes címe: Erklärung der Logik und Metaphysik u.
praktischer Philisophie, nach Feder. 3 Theile. Wien. 1793-94. v. Mösle. ez
Feder /Joh. Georg. Heinr./ Grunsätze der Logik und Metaphysik és Logik und
Metaphysik im Grundrisse, Göttingen, 1771. s utóbb még hat kiadásban megjelent
művei után van írva.)
című művet a Betrachtung der
Gelehrsamkeit cíművel egyetemben. Nem valószínű, hogy alaposan elolvashatta
volna, inkább kíváncsiságból vette ki őket, s utóbb sem nyúlt többé hozzájok.
Okt. 25-én Buffon Naturgeschichte der
vierfüssigen Thiere* (* Buffon: Allgemeine
Naturgeschichte. /Aus dem Französischen, mit Anmerkungen u. Zusätzen von F.H.
Martini/ Troppau. 1784-85.) és Cristoph. Cellarii Conciones
civilesét* (* 1732. Lipsiae.) veszi
ki; de nov. 1-én már beadja őket. Ekkor kiveszi Gebhardi Geschichte des Reichs Hungarn* (* Gebhardi
/Ludw. Albr./ Geschichte des Reichs Hungarn und der damit verbundenen Staaten.
I-IV. Leipz. 1778-1782. Ezt magyarra is lefordította Hegyi József, megjavította
és 1803-ig folytatta Kulcsár István. I-III. Pest. 1803.) III. s. dec. 6-án
Velleius Paterculus Quae supersunt ex Historiae
Romanae Voluminibus duobus I-III. című (Viennae, 1817.) művét és nála
vannak 1836. február 14-ig, tehát az egész karácsonyi szünidőn, közben november
8-dikátóle gy német Briefstellert
tart magánál majdnem egy hónapig, hihetőleg gyakorlat végett. Febr. 14-én egy Útmutatást vesz ki, márc. 7-én Hilmar Erleichterte franz. Grammatik és Budai
Ézsaiás Magyarország historiája* (* I-III. Debrecen. 1805. 1808. 1812. I. /A mohácsi
veszedelemig. 370-1526./ II. /Buda visszavételéig. 1526-2686./ III. /Az
ausztriai ház örökös uralkodása alatt. 1686-1812.) című műveit; márc.
13-án meg Cicero leveleit (4 kötet) Felner német fordításában* (* Ciceronis Vermischte Briefe, übers. von Ign. Felner. 8 Bde.
Freiburg 1782. Wagnernél.), Pomponius Mela híres földrajzi művét hasonlóan németül* (*
Libri tres de situ orbis. Németül: Drei Bücher
von der Lage der Welt.) és Fischer Selectait*
(* Fischereii
/Joh. Frid./: Selecta e profanis scriptoribus Historiae, quibus admissa sung
varia honeste vivendi praccepta ex iisdem scriptoribus depromta, iterum
recensuit atque edidit. Lipsiae, 1785.), márc. 20-án Plutarchot* (* Némely görög és római nagy emberek élete Plutarchusból.
Tanárki Jábos által. I-II. Pozsonyban, 1807.) s Aranka György A keresztyén léleknek halál elleni orvosságai című művét* (* Aranka György: A keresztyén léleknek a halál félelme ellen
való orvosságai. Irattattak Frantzia nyelven Drelincourt Károly által, magyarra
fordíttattak Zágoni Aranka Gy. által. Kolozsvár, 1768.), április 17-én Plato Phaedonját* (* Plato: Phaedon; aus der Griechischen übers. und mit anmerk.
von A.W. Ortlob. Frankf. und Leipzig. 1771.) az Ortlob-féle német fordításban egy
Pariz-pápai szótárral együtt.
Az
1836/37-ik évben a következő műveket veszi ki: Október 26-án Campetól Amerika
fölfedezését* (* Campe /J.H./: Amerikának
feltalálásáról, a gyermekek és az ifjak kedvekért. Németül irattatott hasznos
és kedves könyv, melyet némely hazájok nyelvében gyönyörködők magyarra
fordítottak. I-III. Kolozsvárat. 1793.), Claudius Über
die Kunst sich beliebt und angenehm zu machen* (* Drei Theile. Leipzig. 1797-1800.) című művét, Hilmar
említett francia nyelvtanát és Theophrastus jellemrajzait német fordításban.* (*
Teophrastus u. de la Bruyere Charaktere. Mit e.
Vorr. von den Vorzügen u. Eigenschaften der Moral. Schilderein von Jh. Siegm.
Kiesling Nürnberg. 1854. Bauer u. R.) Október 30-dikán egy francia német
anekdota-gyűjteményt* (* Neue Sammlung v.
launigten Anekdoten französisch und deutsch. Wien.), talán meg akarván
kísérteni a két nyelv egybevetését, Cristoph Cellarius Conciones civilesét és Budai Ézsaiás Magyarország historiáját. Nov. 13-dikán egy Chrestromathia latinat* (* Deutsche
und lat. Chrestomathie, oder Samml. auserles. Stellen etc.
zum Gebrauch der dritten Schule. /Von Ksp. Zumkley/. Münster. 1781.) (Monasterii. 1781.) a Der evangelischhe Christ (Pressburg.
1884.) és Fock (Th. Georg.) Anleitung zur
Gründlichen Erkenntniss der christlichen Religion (Wien. 1794.) című művét.
Dec. 11-én Budai Ézsaiás Közönséges
historiáját* (* Készítette tanítványai
számára. I. Debrecen. 1800.) s magánál tartja február 19-ig, ekkor kiveszi Campe német
útleírásainak IV. kötetét. Március 5-dikén Bredov (G. G.) Umständlichere Erzählung der merkwürdigen Begebenheiten aus der
allgemeinen Weltgeschichte* (* Dritte verm. u. verb.
Aufl. Reutlingen. 1812.) című művét; Matzisfalvy Göttfy Borbála Hora pórhadát és Columbust.
Az
1837/38-dik évről a következő műveket találjuk nevére bejegyezve: szeptember
11-éről a Fillértárt* (* Fillértár. Mindennemű közhasznú ismeretek terjesztésére.
Kiadta és nyomtatta ifj. Schmid Antal. Pozsonyban. I. évi folyamat. 1834. 1-52.
sz. 408. l. kőmetszetekkel.); okt. 15-dikéről a Homokay Pál-féle Kis koszorút (Selmec. 1832.); jan. 2-dikáról a Cicero szónoklatait
latin nyelven; január 18-ról Horatiust, melyet február 20-dikán és március
20-dikán újra kivesz s magánál tartja az év végéig.
E
könyvcímekből mindenesetre lehet egy pár következtetést vonni. Míg egyrészt az
vehető észre, hogy több könyvet csupán kíváncsisága kielégítése végett vesz ki
rövidebb időre s ezt kivált az első évben teszi, másrészt kitűnik belőlök
olvasmányainak határozott iránya és komolysága. A kivett és az elolvasott
könyvek kiválóan a magyar és az egyetemes történet s a költészet körébe esnek,
egy pár mulattató és útleíró művet leszámítva. Legkedveltebb könyvei tehát a
Budai-féle történelmi művek, egy pár német és latin hasontartalmú mű és
Horatius voltak, melyeket hosszasabban tart magánál s újból kivesz. Olvasmányai
mutatják továbbá, hogy jól tudott németül és latinul egyaránt s ez utóbbi
nyelvben ízlése a legnagyobb latin költőhöz, Horatiushoz vezeti; már most elébe
teszi Ovidiusnak s utóbb is vitatja elsőségét.
Horatiusnak
különösen ódáit kedvelte, utóbb könyv nélkül tudta őket s egy kis alakú
kiadását folyton mellénye zsebében hordta. Kedvelt ódája az „aequam memento”
kezdetű volt, s valóban azt hihetni, hogy a Horatius férfiasságot és az élet
csapásaival szemben nyugalmat tanító költeményei befolytak utóbbi nehéz
küzdelmeiben lelkének megszilárdítására.
Ugyanez
időben ébredez költői hajlama is és talán ez volt fő oka Horatius iránti
vonzalmának. Költői hajlamát pedig a szerelem ébreszté fel, melyről 1845-ben az
Úti
jegyzetekben ezt írja:
„Aszód!
-! - !! –
Csak
egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt
három esztendeig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába.
S
mily eseménydús három esztendő!
1.
Itt
kezdtem verseket csinálni - -
2. Itt voltam először
szerelmes - -
3.
Itt
akartam először színésszé lenni.
A
verselés a szerelem eredménye volt. A színésszé lenni akarásnak pedig nem
annyira eredete, mint következménye nevezetes.”
E
helyen világosan szerelmének tulajdonítja a verselés kezdését, s ha ezt nem
csak humoros megjegyzésnek vesszük, akkor I. éves syntaxista korában kezdett
verselni, mert ekkor történt, hogy beleszeretett Cancriny Emiliába, egy evang.
lelkész özvegyének leányába. A jó barátok közül Esztergályi Mihály (a csomádi
ev. lelkész fia) egy penci (Csörföly Hernmin nevű) leánykáról ábrándozott,
Dömök Eleknek szintén volt választottja, ki mint a többiek is, iskolába járó
leánykák valának.* (* Dömök Elek: Petőfi
ifjúkorából című cikkében azt állítja, hogy ő mint II. éves syntaxista, már Losoncra
ment s Petőfivel Aszódon két évet járt. Az esetnek tehát világosan az I.
syntaxista-korban kellett történni. /Üstökös. 1877. 13. sz./ Lásd kemény
Mihályt is, ki helyreigazítja Dömököt. /Fővárosi Lapok. 1877. 148. sz.)
„Soha
meg nem szólított szépeinkhez – titokban – verseményeket csináltunk - mond
Dömök -, melyek, Petőfiét kivéve, rosszak voltak s melyeket az illetőknek soha
sem kézbesítettünk.” De Koren és Kemény előadása szerint Petőfi prózában írt
leveleit s Esztergályi az ő verseit mégis
megpróbálták az iskola szarufája alá dugva s a leánytanító öccse által a
leánykák kezeihez juttatni és ez úton megtudta a leányiskola tanítója, ki
bejelentette Korennek. A tanár a büntetésben oly formán járt el, hogy Petőfit
és Esztergályit külön ültette, melléjük Dlhányit és Dömököt s bemutatta őket az
osztálynak, mint a két vőlegényt és vőfélyeiket. A büntetés enyhének látszik;
de erkölcsileg mégis megszégyenítő s bizonyára ez az egyik oka, hogy utóbb a
költő nem sok tisztelettel gondolt egykori tanárára. Petőfi később 1841-ben Galga partihoz című költeményében is
említi e szerelmét:
„Lángszerelmem szép viszonzója,
Barna lány,
Emlékezve küldsz-e még sohajt a
Szív után,
Melyet annyi kéjnek bölcsejében
Ringatál,
Melynek első éneket lantjára
Te csalál?”*
(*
A hűtelenhez című, Selmecen írt költeményében is
a „csalfa Emmá”-t emlegeti.)
Alakjára
nézve Sándor ebben az időben vékony, hosszú nyakú, előrehajlott termetű fiú
volt, éles fekete hajjal, észrevehető orrhanggal s télen is kihajtott inggallért
viselt.* (* Sárkány Sámuel levele
Ompolyi Ernőhöz. /Hon, 1879. 34. Fővárosi Lapok. 1879. 34. sz.) Tehát a serdülő,
növendék ifjú áll előttünk, kinek lassankint lelki élete még jobban átalakul,
mint külseje. Tanulmányai, ébredő érzelmei, hivatásáról homályos sejtések már
II. éves syntaxista korában kifejték öntudatát és önérzetét egyaránt. Költői
gyakorlataival egyidőben jelleme s kedélyélete megváltozik, a gyermekből
kifejlik a serdülő ifjú. Tanárával gyakran összetűz, a társak mulatságaiban
csak alkalmilag vesz részt, komoly és magába zárkózott lesz, s életpályáról
gondolkozik, mely homályos sejtelmeinek megfeleljen. Magyarságára ekkor kezd
először büszke lenni s tagadja, hogy szláv vagy tót eredetű. Emellett
öntudatára jut, hogy tanárának is szláv rokonszenvei vannak, s efféle hatásnak
kell tulajdonítanunk, hogy 1837-ben Korennél egy kukoricatörés alkalmával oly
„nemzetiségi dühbe” jött, hogy így kiáltott fel: „A tótok közt egy becsületes
ember sincsen.”* (* Koren levele. Vasárnapi Ujság. 1875. 22. szám. Koren e szláv rokonszenve kiviláglik abból a
megjegyzésből is, mellyel Petőfi e mondását kíséri: „Pedig édes anyja, Hrúz
Mária, Túróc-megyei származású nő, csak hibásan beszélt magyarul és ennek húga,
későbben Taska Sámuelnek, sok éven át aszódi érdemes kurátornak második neje s
szintén igen derék asszony, magyarul nem is értett, atyja pedig felsőbb
nógrád-megyei származású lévén, a magyar nyelvet csak mint mészáros sajátította
el.” Koren otthon tótul szeretett beszélni s megpróbálta a tanulók közül is többeket
rábeszélni, hogy tótul tanuljanak, némelyeket tanított is e nyelvre. (Kemény
János kiskőrösi evang. lelkész a szerzőhöz, ki Koren szláv előszeretetét
szintén megerősíti.) Koren 1893. ápr. 17-én halt meg, mint nyug. szarvasi
evang. tanár. halála alkalmából a lapok bőven megemlékeztek róla s a Vasárnapi
Ujság adta arcképét is. /1893. 20. szám./ L. P.-M. VI. 72. l.)
A
pajtáskodás helyett meghittebb szívet keres, mely rokon az övével s már ekkor
mutatkozik az a tulajdona, hogy kevés kiválasztott iránt érez melegebb
vonzalmat. Számos tanulótársa nevét ismerjük e korból, kik többé-kevésbé írtak
is róla, mint Sárkány Sámuel, Kemény Mihály és János, Neumann Károly, Dlhányi
Zsigmond gymn. tanár Szarvason, Sárkány János szarvasi ev. lelkész stb.; de
melegebb barátságban csak Dömök Elekkel és Esztergályi Mihállyal élt s Dömök
távozása után (1837) Esztergályi maradt meghittje, kivel kölcsönösen
felolvasták egymásnak verseiket. Együtt elvonulva merültek el Ovidius Amorum librijébe s csak ritkán történt,
hogy mások előtt is olvasott volna fel verseiből.
E
határozatlan vágyak idejében történt, hogy Balogh István és Gaal Mihály, mint
első tag, igazgatása alatt színészek menének Aszódra. Sándor egész rajongása a
színészeti pálya iránt, mely már Pesten létekor eltölté gyermeki lelkét, két
évi szunnyadás után újból lángot vetett s a serdülő ifjúban egész határozott
komolysággal születik meg az elhatározás, hogy színésszé lesz s pedig azonnal.
Tanulótársai
azt mondják, hogy egy Borcsa nevű fiatal énekesnő iránti lelkesedése vonta a
színi pályára s Kemény János szerint ezt ő maga így beszélte el nekik utóbb a
pozsonyi ligetben (Au) sétálva.* (* Kemény János: Adatok petőfi
Sándor életrajzához. Koszorú. V. 1881. 143. l.) Bárha nincs ok ez adat hitelességét
kétségbe vonni, de bizonyos, hogy a színészet iránti szenvedélye egyedül is
megfejti gyors elhatározását s utóbb sincs nyoma, hogy ezen kívül e pályára
egyéb körülmények is lényegesen vonzották volna.
Gyors
elszánással beállít tehát egyszer a kis társulat igazgatójához, s kéri, hogy
fogadja be színésznek. Az igazgató iskolai bizonyítványt követelt. Elment tehát
Korenhez s bizonyítványát kérte. Koren természetesen nem adta ki, sőt ha idején el nem menekül, megpálcázza. Ehelyett
azonban megírta apjának. „Professorom (isten áldja meg őt!) – mond Petőfi az Úti jegyzetek-ben – jónak látta, tettbe
menendő tervemet egy oly férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető
tulajdonsága volt: a színészetet csodálatra méltóképpen való módon gyűlölni.
Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen éppen az atyám volt, ki – mint jó
atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli
örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól
csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak…
hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.”
Az
apa tehát a Koren jelentésére rögtön Aszódon termett s a vele való beszélgetés
után Sándort keményen elverte. A büntetésből azonban kitetszik, hogy az apa már
ekkor nem bírta megérteni fiát s ettől fogva több éven át tart köztük az
idegenkedés: a fiú az iskolában börtönt, apjában zsarnokot lát, kitől szabadulnia kell.
Az esemény annyira hatott rá, hogy 1847-ig sem bírta feledni s Első esküm című költeménye erre az
eseményre vonatkozik. Itt azt mondja, kivált azért akart színésszé lenni, hogy
„szabad, hogy független” legyen, s úgy látszik, apja szigorú büntetése dacára
is elment volna velök; de a színészek távozása napján koren öt egész nap csukva
tartotta. Ekkor már nem az fájt neki, hogy színész nem lehet, hanem hogy
maradni kényszerítik s azért mondja:
„Nagy és szent esküt mondtam börtönömben:
Hogy életemnek egy fő célja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.”
Bárha
Koren emez eljárásáról egyetlen följegyzés sem szól: de ismerve a Petőfi
makacsságát és Koren szigorát, nem látszik valószínűtlennek.
Daca
azonban mély fájdalma mellett sem vitte szakadásra ekkor még a dolgot. Szép
eredménnyel végzi a II. syntacticai osztályt, az egész évről csak 9 mulasztása
van bejegyezve s osztályzata, a természetrajzot kivéve, mindenből kitűnő. Az
aszódi 3 évről szóló bizonyítványa tehát a következő:
Ez
a három esztendő tehát nem tölt el haszon nélkül. Koren nagyon sokat
dolgoztatván magyarul, latinul és németül és folyton szavaltatván e három
nyelven, e két utóbbiban Sándor nagy eléhaladást tett. Mikor Aszódról eljött, latinul
és németül „elég helyesen” beszélt, a német beszédben Neumannéknál is alkalma lévén a gyakorlatra;
tanulótársai közül a legszebben írt és rajzolt s osztályában első volt.
Emellett Korentől zongoraórákat is vett vagy hat más társával együtt, habár csekély
sikerrel. Többet nem is tanult zenét sem előbb, sem ezután. A bécsi zongorát
utóbb is sokáig tartogatta Koren kikopott billentyűivel, látogatóinak
mondogatva: „Ezen a zongorán tanult tőlem Petőfi zongorázni.”* (* Réthy L.: Adatok Petőfi ifjúságához. /Magyarország. 1879.
46. sz./)
A magyar irályban pedig annyira kitüntette magát, hogy az akkoriban szokásos
búcsúzó (valedictio) megírásával és elmondásával Koren, ki ezt rendesen maga
írta, most őt bízta meg. Ez a vers az egyetlen, mely aszódi tanulókorából ránk
maradt; áll 54 sor hexameterből s mindenesetre tanúságot tesz a költő e korbeli
érettségéről. Nemcsak hexameterei folynak könnyen, hanem abban az
elrendezésben, hogy előbb ovidiustól, Nepostól búcsúzik el, aztán az aszódi ev.
egyház és pesti ev. esperesség felügyelője, báró Podmaniczky Lajostól, az ünnep
hallgatóságától* (* Sárkány Sámuel
főesperes, Esztergályi Mihály alesperes, Braxatoris Károly dekán, Valentiny
János nódrád-megyei főesperes stb. /Baróti: Petőfi költeményeinek első kritikai
kiadásáról. Külön lenyomat. Egyet. Phil. Közl. 1894./), a tanártól s végre
tanulótársaitól, világos és tervszerű compositio nyilatkozik s jele a 15-ödfél
éves ifjú tiszta gondolkozásának.* (* A
költemény címe: Búcsúzás 1838 esztendőben, megmaradt, mert Koren csekély
változtatással beírta egy kézirati könyvébe. /Baróti id. h./). A hálás aszódiak
1875-ben szintén emléktáblával jelölték meg az algymnasiumot, melyben Petőfi
járt e három év alatt.
Forrás: Ferenczi Zoltán:
Petőfi életrajza – A Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal
kitüntetett pályamű. – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság –
I. kötet – Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése