V. FEJEZET
Selmecen
(1838. aug. 31-től 1839.
febr. 15-ig)
Szülőinek vagyoni
helyzete. – Bukásuk okai. – Sándor katona akar lenni. – Selmecre megy. –
Tanárai. Tanítás módszere. – Tanulásbeli hanyatlása. – Ennek okai. – Kedvelt
tárgyai. – Német színészek Selmecen. – Félévi eredmény. – Önművelődése. – A
„nemes magyar társaság”. – A „tót irodalmi kör”. – Munkálkodása a magyar
társaságban. – Szeberényi Lajos. – A költő külseje. – Szeberényi megjegyzése a
költő természetéről. – Ennek cáfolata. – Lakótársai. – Az események hatása
1830/40. között
Ez
évek alatt, amíg Sándor 1830-tól különböző helyeken járt iskolába, szülei
folyvást Szabadszálláson laktak. Mint bérlő, apja összesen 10 évig bírta a
városnak részint mészárszékét, részint korcsmáit és szigeti majorját s e 10 év
alatt 1840. novemberéig összesen 24,539 váltóforint bért fizetett, amint ez
Szabadszállás tanácsa bizonyítványából világos.* (* L. erről
és Petőfi szüleinek ez időbeli viszonyairól főképp Kacziány Géza: A jó öreg
korcsmáros című cikkét. /Koszorú. 1882. VIII. 506. l./)
Több
éven keresztül dolguk itt is nagyon jól folyt. Vagyonukat meggyarapították,
1837-ig majdnem minden évben vettek valamit, 1832-ben esztrengahelyet* (* juhfejő-hely) 200 frton, 1833-ban földet és szőlőt 75 frton,
1834-ben és 1835-ben földet 585 frton, 1836-ban szőlőt és földet 1455 frton,
1837-ben szárazmalmot, földet és kertet 840 frton, 4 ökrön s a fentebb említett
esztrengahelyen. A szabadszállási tanács 1838. jún. 22-diki bizonyítványa
szerint volt 29 ¾ rész hold földjük, jókészületű tanyai épületekkel, egy
szárazmalmuk malomházzal, 500 barázda szőlőjük, egy szérűskerjök, belső
kertjök, belső telkök, mely józanbi földjökkel együtt 7 ½ holdat tett, melyeket
mintegy 8400 frton vásároltak. Ezekhez vehetők a mesterség folytatásához
szükséges barmok s egyéb ingóságok. Így számítva, az öreg Petrovics vagyonos
embernek volt mondható. Erről az időről mondja a költő, hogy:
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Vagyonosodása
némileg merésszé is tette s nagy részben ez lett vagyoni romlásának oka. Nem
elégedett meg a szabadszállási bérlettel, 1837. elején kivette az ercsi
mészárszéket is három évre 3000 váltóforinton, melyet 3000 váltóforint kautio
mellett egy Matulay András nevű székálló legényére bízott, s távoli lakása
miatt nem gyakorolhatván felügyeletet, helyettest állított maga helyett 300 frt
bérfizetéssel, ki a szükséges számadásokat vezesse.
Eközben
eljött az 1838-diki tavaszi árvíz. A Duna egész Szabadszállásig hatolt, a talajvizek magasra emelkedtek, lakóháza és 28
öl tanyai épülete romba dőlt, házi eszközei nagyobb részt az árvízbe vesztek,
úgyhogy kénytelenek voltak Kovás Péter nevű szomszédjokhoz költözni egy időre s
féltőbb holmijokat a szomszéd
Fülepszállásra vinni.* (* Protestáns egyházi és
iskolai lap. 1887. 15. sz. és Pesti Napló. 1881. 93. sz. Petőfi gyermekkoráról.)
Az
árvíz azonban a szerencsétlenségnek csak kezdete volt. Hozzá járult a mostoha
idő, terméketlenség is. Emellett ercsii székálló legénye is rászedte
Petrovicsot. Ez ugyanis 1837. februárjától 1838. februárjáig az ercsii
mészárszék forgalmából 12.002 vfrtot adott át neki, s egyszersmind kifizetvén a
3000 frt évi bért is az ercsii uradalomnak, összesen 15,002 vfrtot
szolgáltatott át. Ekkor a bevételek további befizetését megtagadta s követelte
vissza 3000 frt kautióját, melyért egy pillanatig sem akart várni, hacsak nem
ad neki Petrovics kötelezvényt 5000 váltóforint tartozásról, mely esetben
hajlandó elvárni 1839. őszéig. Petrovics „az ostromló évszaknak engedvén” s nem
tudván fizetni, az 5000 frtos kötelezvényt kiadta, bárha Matulay András a napi
bevételekről szóló jegyzőkönyvek szerint tényleg 18,270 frt 56 krt kellett
volna, hogy befizessen s így 3268 frt 36 krral többet, mint átadott.
A
Petrovics kára tehát többszörös lőn. Egyszer e 3268 frt 36 krról, midőn
szorultságában kiadta az 5000 vfrtról szóló kötelezvényt, lemondott s a törvény
utóbb úgy is tekintette, elvesztette továbbá a perpatvar miatt az ercsii bérlet
¼ évét, mialatt mégis kellett a bért érte fizetni s végre még tartozott 5000
vfrttal. Ebből 1839. nyaráig letörlesztett 2500 frtot, de a másik 2500 frtért
adósa tovább várni nem akarván, beperelte őt s birtokaira az árverést kitűzték
1839. aug. 21-ére. Ekkor a megszorult apa 1839. júl. 26-ról jogorvoslatért
folyamodott a nádorhoz, részletesen fölfedvén székálló legényének csalását, -
de siker nélkül. Az árverés megtörtént s vagyona lényegesen megmaradt.
Ámde
ez még mind nem tette volna tönkre a családot. A kiegészítő adatokat Orlay adja
hozzá. A legsúlyosabb eset a következő: Salkovics Mihály, Petrovicsnak neje
révén, mint láttuk, egyik közeli rokona, mészárszékbérlő volt Sz.-Fejérvárt s
mint ilyen, a Gasner-családtól a város szélén nagy összegen egy majort
vásárlott. Készpénze kevés levén, a hiányzó összeget kölcsönvette s a többek
közt 2000 pengőforintot (5000 vfrt) kért kölcsön az öreg Petrovicstól, ki
emellett még más kölcsönéért is jótállott. Salkovics Mihály azonban utóbb
fizetni nem bírván, a major az előbbi tulajdonos kezébe került vissza, s Petőfi
apjának nemcsak pénze veszett oda, hanem a jótállott összeget is meg kellett
fizetni, amelyre aztán szabadszállási még megmaradt vagyona ráment. Ez
befejezte bukását, mely 1840-re teljese lett, s már 1838. végére is a szükség
akkora volt, hogy amint meglátjuk, Petőfi Selmecen kénytelen volt az
„alumneumban” kosztozni. Erről mondja a költő:
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg korcsmáros…
Különösen
az utóbbi esetet mindig úgy említette, mond Orlay, mint atyja bukásának fő
okát.* (* Adatok Petőfi életéhez. Budapesti Szemle.
XIX. 4. lap.)
A
felsorolt adatok könnyen megmagyarázzák a szigort, mellyel az apa fiának
bárminő félrelépését is bünteté s ingerültsége minden hírre növekedett. Az apa
és fiú között a félreértést a szünidei otthonlét 1838. nyarán csak
fokozta; heves jelenetek történtek, az
apa nagyobb szigorúságra érezte magát feljogosítva; Sándor pedig annyira
tűrhetetlennek érezte helyzetét, hogy azt mondta, inkább katonának megy.
„Jól
van fia, mondá az apa, katona lehetsz, de magam tisztességes módon elkísérlek
az illető helyre.” Úgy is történt. De midőn a felfogadó tisztek, kik hihetőleg
még gyengének és fiatalnak is találták, azt mondták neki: „öcsém, mint
katonának, a katonai rendhez, subordinatiohoz kell szabnod magadat”, - kedve
ment az elhirtelenkedett szándéktól.* (* Vasárnapi
Ujság. 1875. 22. sz. Koren levele.)
Ekkor
az anya közbelépésére lecsillapulván a családi zavar, el lőn határozva, hogy
Sándor az új iskolai évvel Selmecre megy.
Több
helyt olvasható az a föltevés, mintha Sándor azért ment volna a távoli
Selmecre, hogy szülői elszegényedése miatti megváltozott helyzetét eltitkolja
az ismeretlenebb környezetben. Ez nem való. Az alföldi particulákban végzett
ev. tanulók többnyire vagy Pestre, vagy Selmecre mentek, ritkábban Pozsonyba
vagy Losoncra A selmeci lyceum azonban akkor mindannyi közt a legnépesebb volt
a szervezete is, kivált 1808. óta, midőn kerületi gymnasium lőn, sok
tekintetben jobb vala, mint bármelyiké. Ugyancsak az ev. egyházkerület díszes
kétemeletű épületet emeltete számára, mely 1830-ban avattatott föl s 1836-tól
fogva lyceumnak nevezték, mely nevét maig is hordja* (* Breznyik János: A selmecbányai ág. hitv. evang. egyház és
lyc. tört. II. és III. füz. 312. l.), bárha most már theologiai tanfolyama nincs.
Egészen természetes volt tehát, hogy Petőfi Selmecre menjen, ha pestre menni
nem akart.
Kitűnő
osztályzatú bizonyítványt (cum calculo eminentis) vitt oda s 1838-ban aug.
31-én iratkozott be, mint rhetor primi anni (V. oszt.), születése helyéül
Kiskőröst nevezvén meg; de nem érthető okból magát 17 évesnek mondá, holott
csak 15 ½ éves vala. Tanterme, mert itt már minden osztály külön tanterembe
járt, a lyceum kapuján bemenve, jobbra az első volt s ide járt 89 más társával
együtt; mert az I-II. éves rhetorok közösen hallgatták a tantárgyakat.
Az
osztályt két tanár oktatta: Boleman István, ki ez évben az igazgatói tisztet is
vitte és Lichard Dániel (Lichardus). Dezséri Boleman István (azelőtt losonci
ref. gymn. tanár), ki a költészettant, fordítást latinból magyarra, a latin
stylgyakorlatokat s a földrajzot tanította, általában nemcsak az ifjúság
kedvence, de egyszersmind a lyceum hírnevének egyik fő oka volt Rhetoricai
előadásai, az ő ékes latinsága, mellyel a tanulókat is nem csak jó latin
stylistákká növelte, hanem latin verselőkké is: okozta azt, hogy a két
rhetoricai osztály sohasem volt oly népes, mint az ő idejében 1837 és 1841
között. Emellett „külsőleg is szép, tekintélyes, megnyerő alak” volt; „világos,
érdekkeltő fejtegetéseivel, bármily tantárgyat adott elő, tanítványaival meg
tudta kedveltetni.”* (* Breznyik, id. .h. h.
304. l.)
Erre céloz Petőfi is Csörföly Lajoshoz Pozsonyba írt levelében (1838. nov.
1-ről): „Azon szomorú hír volt, hogy a mi derék Bolemanunk hozzátok fog
költözni,d e hála az égnek meg nem történt.”* (* Jelenleg a
Petőfi-társaság birtokában. Kiadva hibásan Baróti: Petőfi újabb reliquiái. 79.
l. V. ö. Össz. M. VI. 91. l. Megjegyezzük e helyt, hogy az idézetek szövegét az
Összes Művek szerint adjuk, noha régibb szövegekre történik az utalás; mert
akkoriban azokon kívül, melyeket kijavítottunk az eredetiekből, azok álltak
rendelkezésünkre. A régi szövegekre utalást mégis meghagytuk, könnyen
megérthető okokból.)
Ebből az látszik, hogy Petőfi is kedvelte őt, jóllehet magyarul nem tudott jól;
előadni éppen nem. Népszerűségének egyik oka szabadelvűsége volt a vallásban;
ezzel azonban éppen tekintélyénél fogva sokat ártott.
Lichard,
a másik tanár, ki a hittant, római régiségtant és magyar történetet adta elé,
1838. nov. 9-én foglalta el székét; azelőtt ochtinai ev. lelkész volt. Magyarul
nem tudott, érzelmeire nézve magyarellenes vala s ő alapítá mindjárt odaérkezte
után „a nemes magyar társaság” mintájára és ellensúlyozására a tanulók egy
részével a „tót irodalmi kör”-t, melynek fő célja a tót nemzetiségi érzület,
szláv szellem keltése és ápolása volt.* (*Breznyiknél
453. l.)
Vele kezdődnek az első nemzetiségi torzsalkodások a tanulók között. Ezért és
szigorúságáért kezdettől fogva nem kedvelték; bárha alapos, bő tudományú,
lelkiismeretes ember vala is különben.
A
tanítás módszerének ismertetésére szolgál az a körülmény, hogy a rhetoricában
már minden tantárgyat latinul kellett tanulni, kivéve egy-egy latinul
fejtegetett szakasznak magyarra fordítását. Kevésbé volt háttérbe szorítva a
német nyelv, melyet úgy fordításoknál, mint a szavalatokban használtak és
gyakoroltak. A latinban annyira kellett vinni, hogy a tanulók latin
szónoklatokat írtak és szavaltak el az órákon, melyeket a többiek latin nyelven
bíráltak meg; a latin verselésben pedig a stílus órákon extemporizáltak,
egy-egy feladott tárgyról hexameteri vagy más classicai mértékű verseket kelle
mondani, melyeket a táblára fölírtak.
Sándor
a tanév elején Selmecen is éppen oly szorgalmas tanuló volt, mint Aszódon, de a
latin verselés és beszéd a felelésnél több nehézséget okozott neki, mint a jobb
selmeci tanulóknak. Emellett a kedvelt tárgyak iránti vonzalma jobban előtérbe
lép. De habár ezeket s köztök a költészettant is jól értette, nem lévén magoló
természet, feleletei kevésbé voltak szabatosak, mint a tanár várta volna. A
magyar verses gyakorlatokban ő volt a legjobb, s mint Lehoczky Pál* (* Jelenleg nyugalmazott kir.
főmérnök Besztercebányán), egyik volt tanulótársa mondja, ezekben neki s
másoknak is segített; de a latin hasonló dolgozatokban már ő szorult Lehoczky
segítségére.* (* Koronczy Imre: Petőfi
életéhez. Figyelő. XXVII. 54. l. és Lehoczky levele a szerzőhöz)
Ha
azonban az iskolai rend már Aszódon is terhes kezdett lenni, ezt Selmecen
Lichard odamenetele óta több körülmény tette még kellemetlenebbé. Ilyen már az
is, hogy a tanulók túlnyomó része német és főleg tót vala, a hangulat tehát nem
magyaros Emellett Lichard a magyaros szellem ellensúlyozására szította is a
szlávos hangulatot, s Petőfit annál nagyobb ellenszenvvel nézte; mert szláv
eredete dacára magát kun-fiúnak mondta a túlzott magyarságában csakis született
magyarokkal társalgott. E körülmény ébreszti föl az ifjú erős hazafiasságát s
már ekkor gondol rá, hogy szláv hangzású nevét megváltoztassa Lichard tehát
lényegesen hozzájárult, hogy kedvét veszítse az iskolához. Ezekből érthető meg,
hogy csak a szüreti szünideig volt szorgalmas. Ekkor okt. 10-24-dike körül
Osztroluczki János és Kosztolányi tanulótársaival újra Pencre megy, már
említett nénjéhez* (* L. idézett levelét
Csörfölyhez. Ebben írja, hogy okt. 13-án nem volt Selmecen.), hol „két hétig
mulat”; de visszatérte után szorgalma hanyatlik s kedvét mindinkább veszti.
Sokat olvas, de nem a tantárgyakat. „Az irályban tanulótársai közt legkitűnőbb”
folyton; „legkedvesebb tudománya a magyar történet volt, melyben való
jártasságát bámultam – mond Szeberényi -, s ezt az akkori legjobb magyar
könyvekből szorgalmasan tanulta”* (* Szeberényi Lajos: Néhány
év Petőfi életéből. 11. lap); de egyébbel nemigen foglalkozott.
Tanárai
előtt természetesen a leghanyagabbnak, korhelynek kezdett föltűnni, kik, mint
Szeberényi az id. helyen sejteti, a „szajkó módon” való tanulást kedvelték s
bárha a költészettan a történelem mellett csaknem „kizárólagos tanulmánya”
vala, mégis, midőn az iskolában egyik dolgozatát felolvasta, Boleman nem akarta
elhinni, hogy ő írta. Röviden, nem ismerték s nem akarták őt ismerni, egyelőre
legalább nem; s az csak utóbb történt, hogy Boleman szerint is ő volt
osztályában a legügyesebb verselő s hogy eltávozta után egy ily feladat
alkalmából, melyet a tanulók rosszul csináltak meg, őt e szókkal dicsérte meg:
„Ille lurco Petrovics hoc scivit” s mondogatta, hogy belőle még egykor költő
lesz.
Nem
lehetetlen, hogy szegénysége is lényegesen befolyt az iskolai élettől való
elkedvetlenedésére. Ámde legfőbb ok volt a teljes szabadságra törekvés, mely
már Aszódon kedvenc eszméje s mely a nagy szünidőn otthon sem hagyta nyugodni.
Október végétől kezdve tehát gyakran, minden fontosabb ok nélkül kimaradt a
leckékről vagy ha felszólították s készületlen volt, mi gyakran történt,
egyszerűen „non sum paratus”-t jelentett. Ezt valószínűen néha dacból is
megtette. A kimaradásoknak pedig más kellemetlen eredménye is volt. Ő t. i.
mint szegény s Aszódról kitűnő bizonyítványt vitt tanuló, ebédet a lyceumi
alumneumban kapott; ennek szabályzata szerint, ki a leckéken nem jelent meg s
betegséggel nem igazolta elmaradását, ebédet nem kapott. Ő, ki nem is akarta
magát igazolni, sokszor volt csak arra a félkosztra utalva, melyet
házigazdájánál fogadott. Barátai gyakran ösztönözték, hogy színleljen
betegséget; de nem volt rávehető s aztán úgy fogtak ki rajta, hogy utánozván
írását, nevében betegséget jelentettek; így aztán Lehotzky Pál, ki ekkor VI.
oszt. tanuló és az alumneumban attendens volt, több ízben ebédet küldhetett
neki valamelyik kisebb tanulótól.* (* L.
Koronczynál az id. helyen, 52. l. Rendszerint Zeltenreich Zsigmond, akkori I.
o. t. vitte el Petőfinek az ebédet. Jelenleg nyug. városi hivatalnok
Besztercebányán.)
Rossz
hírét tanárai előtt nagyban fokozta szenvedélye a színház iránt „Most nálunk
Német vagyis német színészek vagynak, s én ugyan szorgalmatosan látogatom a
színházat” – írja Csörfölynek idézett levelében nov. 1-jéről. Tehát már akkor
újra feléledt a ki nem aludt szenvedélyes vágy a színészet iránt. Hogy a
karzati jegyet megválthassa, mit nélkülözése mellett nem bírt volna tenni,
eladogatta holmiját s esténként gyakran kimaradt hazulról. Ebben az időben ő
egy Proszperinyi Mihály nevű nyugalmazott kamara-hajdúnál volt szálláson és
„félkoszton”, s vele együtt lakott Krupecz Imre, Szalay Frigyes és Plachy Samu
is, szegény tanulók módjára, a hajdúval közös szobában.* (* Özv. Blahóné házában, a Felső-Rózsa utcában, melynek
Proszperinyi akkor bérlője volt. Sulcz Endre selmeci lyc. tanár levele a
szerzőhöz)
Ez a hajdú maga iszákos volt s mámoros fővel magyarul és tótul a legképtelenebb
és értelmetlenebb verseket diktálta a tanulóknak, melyek közül kettőt Petőfi is
följegyzett Csörfölyhöz intézett levelében s más kettő Szeberényi Andornál olvasható.* (* Petőfi Selmecbányán.
Szeberényi Andor levele a gymn. igazgatóhoz. /Koszorú. 1882. VII. 351. l.) – Ez volt Sándor házi
gazdája, ki látván ki-kimaradását s azt, hogy holmiját eladogatva a tilalom
ellenére is színházba vagy éppen korhelykedni jár, bevádolta tanárainál. Ezek
könnyen hitelt adtak a vádnak, részletesebben nem jártak utána; hanem az iskola
szabályai szerint megintették, megdorgálták s hihetőleg értesítették róla
atyját is. A dorgálásnak nem lett eredménye. Petőfi még jobban elidegenedett
tőlök s megunt leckéiktől. Egy részt még inkább csupán kedvenc tantárgyainak
élt, más részt csak eljárt a színházba. Erre házigazdája is értesítette atyját,
őt romlottnak, korhelynek rajzolván, mire az apa fenyegető levelet írt. Mikor
aztán 1839. febr. elején eljött a félévi vizsgálat, Petőfi erkölcséből s a
Boleman tantárgyaiból „classis primae”-t (elégséges) kapott, a Lichard tárgyai
közül a hittanból, római régiségekből „classis primae ex ultimis”-t (alig
kielégítő) s a magy. történelemből „classis 2-dae”-t 6 más társával együtt.
Míg
tanulása rohamos hanyatlást mutat az aszódi kitűnő eredményhez képest, annál
kedvezőbbek valónak Selmecen a körülmények önmívelődése folytatására s erre az
alkalmat föl is használta Hanyag vagy korhely éppen nem volt; szabadidejében
részint kedvelt tárgyainak feküdt neki, részint a költészetnek szentelte idejét
Kedvencei a magyar költők közül Gvadányi, Csokonai és Vörösmarty s ez utóbbinak
költészete teszi költői fejlődésére az első komolyabb hatást. Olvasmányai
fejtik irodalmi ízlését és magyar stíljét, mely utóbbit az akkori oktatás
egészen elhanyagolta, sőt, mint tudjuk, tanárai nem is tudtak annyit magyarul,
hogy e tekintetben tanulhatott volna tőlük.* (* Breznyik
id. m. 315. l. szerint Boleman sem tudott eléggé magyarul ahhoz, hogy magyar
előadások tartása könnyen ment volna neki.) A magyar nyelv ugyan 1808-tól rendes
tantárgy volt a lyceumban; de Severlay latin nyelvtana alapján tanították s
alig számba vehető sikerrel. Tényleg csak 1839. novemberétől kezdett működni
Molitorisz Károly, az első tanár, ki a tárgyak egy részét magyarul tanította.
A
magyar nyelv és irodalom mívelése tehát majdnem kizárólag az önképzőkörökre
volt hagyva s pedig a 30-as évekig nem valamely különös ellenszenv, hanem csak
a kor szelleme miatt. Sőt az evang. kerületi üléseken is folytonos levén a
panasz a magyar nyelv és irodalom hiányos és eredménytelen tanítása miatt, a
tanári kar egész örömmel adta beleegyezését egy magyar társaság alapításához. Kezdeményezője
Homokay Pál IV. éves primanus, kecskeméti magyar fiú volt, ki a ozsonyi
lyceumból ment Selmecre s az ottani mintájára szervezte itt is a „nemes magyar
társaság”-ot, mely 1826. okt. 21-én kezdte meg működését Ugyanekkor vetették
meg alapját az ifjúsági magyar könyvtárnak is oly formán, hogy minden rendes
tag köteles volt ebbe évenként egy könyvet ajándékozni.* (* Breznyik, 292. és 447-452 l.)
A
társaság szervezete éppen olyan vala, mint minden hasonlóé. Hetenként kétszer
tartottak gyűléseket: szavaltak, prózai és költői műveket olvastak fel,
megbírálták őket s a jelesebbeket a szerzők saját kezűleg érdemkönyvbe írták Az
elnök tiszte volt azonban, kit rendesen a III. éves primanusok közül
választottak, a magyar nyelvtan és irodalom előadása és jeles magyar írók
fejtegetése is. A tanév végén aztán nyilvános örömünnepet tartottak, melyen
dolgozataikkal a tagok a nagy közönség előtt is beszámoltak.
Első
tekintetre látható, hogy ezeknek az iskolai önképző társulatoknak, melyek közül
az elsőt, a sopronit, Kiss János alapította 1790-ben, a maiaknál fontosabb,
valódi nemzetiségi és irodalmi hivatása volt. ide menekült az oktatásból
száműzött nemzeti nyelv és irodalom s ezekben növelték szárnyaikat az életre
legkiválóbb íróink, kiknek első munkáit rendesen megtaláljuk egyik-másik ily
kör emlékkönyveiben. Petőfi is egész lélekkel vett részt most és utóbb ezek
munkásságában s bennök tette első kísérleteit. A selmeci társulat éppen
1838-ban két szakosztályra oszlott, rendesekére és kezdőkére. Emezek fő
feladata a magyar nyelv begyakorlása levén, a nyelvtani fejtegetéseket ide
tették át. Petőfi tehát nem kis megkülönböztetésben részesült, hogy bárha csak
I. éves rhetor volt, egyenesen rendes tagnak vették föl.* (* A kör, midőn 1845-ben működését a helytartótanács
megtiltotta, „irodalmi kör”, 1881-82-ben pedig Masznyik Endre javaslatára
„Petőfi-kör” nevet vőn föl. Breznyik id. művében. 292., 336., 451. l.)
De
1838-39-ben létrehozta Lichard Dániel tanár a „tót irodalmi kör”-t, mely aztán
1848. utánig fönntartotta magát, melynek célja nem annyira az irodalom, mint
inkább a szláv szellem, röviden magyarellenes űzelmek ápolása volt.* (* Breznyik id. m. 453-454. és 335-339. l.) Természetes, hogy a
két kör folyton vetélkedék egymással nemzetiségi s egyéb okokból és Lichard
megpróbálta a magyar társaság tagjait apasztani is. Erre mutat a magyar
társaság könyvében, hová a tagok saját kezűleg írták be nevöket, a G. L. neve után e jegyzet: „egynehány magyar
nyelvgyűlölőkkel állott szövetségbe”* (* Versényi
György: Petőfi Selmecen. Pesti Hírlap. 1881. Koszorú. 1881. VI. 91. l.), azaz átlépett a „tót
irodalmi kör”-be.
A
magyar társaság elnöke 1838-39-ben Szeberényi Lajos, III. és titkára
Domanovszky Endre II. éves primanus voltak. Tagjai mindkét körnek csak az öt
felső osztály tanulói lehettek. Ebben az évben a három primanus osztály 39
tanulója közül (VII-ben 19, VIII-ban 13, IX-ben 7) 14-en voltak a magyar
társaság tagjai s a két rhetor-osztály 89 tanulója közül 31-en. A beiratkozottak
száma tehát az év elején 45 volt. Év közben közülök fontos okból kilépett 3,
fontos ok nélkül 20, tehát több mint fele.* (* L.
Versényi György: Petőfi Selmecen. Koszorú 1881. VI. 91. l.) E számadatok némi
fogalmat nyújtanak úgy a magyar fiúk arányáról, mint a magyar társaság
fontosságáról.
Mennyire
bántotta Petőfi kedélyét a szláv tanulók és egyik tanára tót nemzetiségi
érzelme – könnyen elgondolható. Nemcsak az önképzés az, mi a magyar társaságba
vitte. Tiltakozás volt ez egyszersmind az ifjú lelkében minden szláv eredet
ellen s a nemzetiségi súrlódások csak
szenvedélyesebbé tevék magyar érzelmeiben, melyek első öntudatra Aszódon
ébredtek lelkében. Ezért még a látszatot is elutasítja magától, hogy közéjök
tartozónak gondolják. A társaság jegyzőkönyvébe szabadszállásinak iratkozik be,
szülei valóban ott is laktak s a tanulók előtt és utóbb mindig kun-fiúnak
mondja magát.
Petőfinél
hát, bárha a társaságban a legifjabbak egyike volt, bizonyára egyik sem hordott lelkében működéséről tisztább és
határozottabb tudatot. Korához és állásához képest bátran lépett fel és
aránylag gyakran, összesen hatszor. Ezekről a társaság megmaradt
jegyzőkönyveiben határozott adataink vannak. A kör XI. gyűléséről, 10-ed hava
(okt.) 31-éről, ezt olvassuk: Petrovich Sándor sem szavalta dicséret nélkül a „Csák” című munkát”. Az észrevétel
azonban őróla, valamint az előtte szavalt Argai Jánosról az, hogy ilyen
darabokban máskor „nagyobb tüzet és mélyebb érzést használjanak”. „A XIII.
gyűlésen, végelő (nov.) 7-én A hűtelenhez irányzott eszmeszüleményét
olvasá Petrovich Sándor, mely felől bírálója (Szeberényi Lajos) egy-két
észrevételét közölvén, azt helyesnek tartá és érdemesnek emlékkönyvünkbe való
beírásra.” A XV. gyűlésen, végelő (nov.) 9-dikén felolvasá munkáját Soltész
György „A hölgy” cím alatt, melynek
hiányait s erényeit jól felfedezé s előterjeszté Petrovich Sándor.”
A
XXII. gyűlésen, 1839. évelő (jan.) 9-én: „Ez évi gyűléseinket Petrovich Sándor
jeles szavalása nyitá meg, s az közdicséretre méltó volt. Reguli Pál olvasá
dicséretes munkáját, melyben censora, Petrovich csak kevés és csekélyebb értékű
(így!) észrevételeket tett. A XXIV. gyűlésen, 2-ik hava (febr.) 16-án:
„felolvasta Elnök urunk ezután az iskolai pályától és tőlünk búcsút vett
Petrovich társunk munkáit, melyekben a költészet kecse oly kitűnő volt, hogy
meglepve figyelnünk kellett, s egy szívvel, szájjal az érdemkönyvbe munkáját
beírni óhajtottuk.”* (* L. Versényi Gy. id.
helyen. Továbbá Életképek 1876. 72. sz. Petőfi, Szládkovics, Lenau és
Breznyiknél, 449-450. l.)
A
jegyzőkönyvben először tévesen „munkáit” áll, de ez csak egy költemény volt, A költő keserve című, mely az
érdemkönyv VII. kötetében a 19 lapra volt beírva, de éppen ez ki van belőle
szakítva s így csak A hűtelenhez
ismeretes ma már, melyet először Vahot Imre közlött a Napkelet 1859. folyamában* (* Okt. 26.
617. l. Másodszor Szeberényi adta ki id. m. 18. l. V. ö. Pet.-M. VII. 142. l.) az érdemkönyvből, hová
Petőfi saját kezével írta be. Látható ez adatokból,, hogy nemcsak szívesen volt
a társaságnak tagja, hanem itt valódi elemében érezte magát. A legifjabb tagok
közt ő dolgozott legtöbbet s pedig általános elismerést és sikert aratva.
Munkássága föltűnt, különösen második költeménye. Elveszte annál nagyobb kár,
mert Szeberényi azt mondja róla: „Jól emlékezem, hogy a fennebb említett Hűtelenhez címzett és az itt érdeklett
mű közt roppant különbség volt. P. olvasás, gyakorlás és studium által már
akkor költővé képezte magát.” De Szeberényi szerint A hűtelenhez költeménye is a többi munka közt akkor „kitűnő helyet
foglalt el” s bírálata végén azt az észrevételt tette, hogy ha szép
tehetségével szorgalom párosul, „idővel jelesb költőink közt fog helyet
foglalhatni”, mely megjegyzésén különösen Domanovszky bosszankodott.
Szeberényi
Lajos ekkor 18 éves volt s a legfelső osztályba járt. Petőfi vele már az első
napokban megismerkedvén, e bírálattól fogva a legmelegebb szeretettel és hálás
szívvel közeledett hozzá s ő és öccse, Andor voltak Selmecen legjobb barátai.
Sőt Szeberényinek, mint a társaság elnökének barátságát valódi kitüntetésnek
vette s iránta, mint az jóval későbbi leveleiből is látszik, „különös
tisztelettel viseltetett”. Látjuk tehát, hogy Petőfi itt is az idősebbek társaságát
kedvelte s Szeberényiét annál inkább, mert szintén verseket írt. Emellett ő sem
volt vagyonos fiú; szerette a magyar nyelvet és irodalmat s gondolkozásuk és
vágyaik meglehetősen egyenlők valának. „Ezután nem volt nap, hogy vagy nála,
vagy – többnyire nálam, ne találkoztunk volna” -, írja Szeberényi. Együtt
olvastak s észrevételeiket közölték; együtt is dolgoztak. Petőfi munkáit
készülőben és készen közölte Szeberényivel s véleményét kérte. Gyakran
említette, „mennyire szeretné ő, ha csak egyetlen egy munkáját látná
nyomtatásban”. Majdnem természetes tehát, hogy Szeberényi lassanként bizonyos
pártfogói modort vett föl vele szemben, melyet egyébként ifjabb barátja mindig
szívesen vett s szeretetének meleg bizonyítványa az a pár distichon, melyeket
emlékkönyvébe eltávozta előtt pár nappal írt be:
Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
Minket együttlétünk’ édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre híved.
Selmec. Jan. 19. 839.*
Petrovich Sándor
(*
1892. júl. 28-tól Záboji Béla kiskőrösi
tanítótól a Nemzeti Múzeumba került. Össz. M. III. 605. l.)
Szeberényi
máskülönben is a vezér szerepét játszá a tanulók közt. Szobája gyűlőhelye volt
a tanulóknak, hol a szabadidő egy részét kártyázással töltötték s mellette
vígan boroztak. Petőfi ily alkalmakkor is rendesen ott volt, beszélgetett, bort
töltögetett a játszók poharába; de sohasem kártyázott éspedig nem csak
szegénysége miatt, hanem a kártyajátékot utóbb sem szerette. Tanulótársai közül
többet ismerünk e korból, de jó ismeretséget inkább a szegény és csak magyar
fiúkkal ápolt s gyakrabban társalgott a hanyagabb, mint a kiváló tanulókkal.
Szegénysége rátartóvá tette: szelleménél fogva pedig aristocrata volt.
Bizalmasabb ismerői közül az említetteken kívül Lehotzky Pált, Kovácsi
Józsefet* (* Jelenleg néptanító
Balassagyarmaton)
lehet említeni. Valami mélyebb barátságot többekkel kötni nem is volt ideje.
Aztán a jelesebb tanulók nem tartottak sokat róla, mert nem volt szorgalmas és
ún. példás tanuló, szegénysége pedig növelte visszavonultságát. Ez okozta, hogy
midőn eltávozott, nemigen tűnt fel. Egyik tanulótársuk, Reicher, kinél párszor
az utóbbi napokban hált, találomra azt mondta róla, hogy színésznek ment, ezen megnyugodtak,
nem sajnálták, nem érdeklődtek tovább.
Mint
már szegény fiú, sokat nélkülözött. Ruhája éppen úgy mutatta az egykori jóllét
hiányát, mint az, hogy az alumneumban ebédet, ami őt „igen víggá tette”.
„Sohasem szomorkodom, mindig jó kedvem van, de amellett - - -!”* (* L. Csörfölyhöz írt, egyetlen, ez időből ismeretes levelében.
/Baróti: Újabb reliqu. 79. l./) Bizonyosan afféle következett volna: „sokat
éhezem”. Ruhája is nagyon egyszerű, meglehetős kopott volt. Hosszú kávészínű
kabátja nemcsak nyakát födte el, azon fölül is ért, míg pantallonja egy
arasszal is rövidebb volt a kellőnél s ráncos kordován csizmája a szárig
kilátszott alóla. A szegénység és a nélkülözés iskolája volt ez rá nézve s már
előre vetették árnyaikat ama megpróbáltatások, melyekbe a sors őt belerántani
készült. De emellett nemcsak ő maga mondja, mert abban keserű mellékíz is
érezhető, Szeberényi is fönnhagyja: majdnem a gondtalanságig vidor volt. Ha baj
érte, „az első pillanatban nagyon nehezen viselte, levert, szótlan, ingerlékeny
volt, még azok irányában is, kiket leginkább szeretett. De a másik percben már
ismét a régi Petőfi volt; baját nevette s maga-magát is kigúnyolta.” Ámde
Szeberényi azt is mondja, hogy „a vérmérsékletével összhangzó könnyelműség” volt
egyik fő hibája, melynél fogva tettei következményeire ritkán gondolt. Mi nem
gondoljuk, hogy Petőfinek a könnyelműség lényeges jellemvonása volt volna s egy
pár ifjúkori elhatározásból vagy csínyből ilyenre következtetni nem lehet.
Selmecről való távozását, mert hiszen ezt lehetne nagyobb következményűnek
mondani, nem szabad könnyelműségből eredtnek tekinteni. Lehet, hogy tévedés
volt, de a körülmények nagyon is indokolták egy oly gyors és erős elhatározású
természetnél, melyben megvolt a végrehajtásra is a kellő dac. Különben is az
iskola tűrhetetlennek tűnt fel szabadságért rajongó természete mellett, mely
minden vágyának korlátot rak s ha, ami nem valószínűtlen, szülei, talán anyja
rábeszélése bírta rá, hogy Aszód után Selmecre menjen továbbtanulni s legyen
belőle ügyvéd, vagy pap, mint másból: természetszerűen érezte, hogy miután apja
levette róla kezét, sorsával szabadon rendelkezik. Ekkor két leghatalmasabb
vágya mindjárt előtérbe lépett, hogy színész és költő legyen csak és semmi más.
Mért volna veszve az, ki e két pályára megy? Vegyük hozzá, hogy akkor még éppen
nem állt az a felfogás, hogy aki ember akar lenni, annak éppen ily és ennyi
osztályt kell végezni, ennyit hallgatni, annyi és annyi vizsgálatot tenni.
Általában művészi pályáknál még ma is megvan az a felfogás, hogy a tehetségben
van a hivatás. Petőfi érezte magában a hivatást s a tehetség arányában való
szenvedélyes vágyat; ő ennek engedett s hányatásai nem annyira
könnyelműségében, inkább kitartásában gyökereznek. Ha tudta volna, mi az
ingadozás, habozás, hamarább lemond s tűrhetőbb viszonyokhoz alkalmazkodik vagy
mondjuk, ezekből ki se lép. Erejében bízva, azt hitte, hogy csak kitartás kell
s csak később vette észre, hogy vágyainak egy részében, a színészetre nézve, vágyai
és tehetsége ellentétben állanak. De amidőn erről valóban meggyőződött, meg
fogjuk látni, hogy elhatározása a színészi pályáról való lemondásában épp oly
tántoríthatatlan lőn, mint minő volt kitartása, hogy azzá legyen. Az erő tehát
már forrt benne, de mint a puszta vándora, nem tudta még, melyik csillagot
válassza vezérül.
Azok
a kellemetlenségek, melyeket előbbi házigazdája, Prosperinyi szerzett neki,
arra ösztönözték, hogy 1839. jan. elején tőle elköltözzék. Legjobb barátja,
Szeberényi közelében, özv. Frndéknénál fogadott lakást s ekkor nyílt alkalma
Lehotzkynak, ki szintén ott lakott, őt közelebbről megismerni. Itt közös
szobája volt az özvegy két fiával, kik közül a nagyobbik, Károly, már végzett
theologus volt s utóbb bányász lett, a fiatalabbik meg éppen abbahagyta a
philisophiai cursust. Egy másik szobában ugyanott laktak még Metzky János, most
néptanító Palloson, Nagy Bálint* (* meghalt) és Kovácsi József. E
tanulótársakkal beszélgetés közt sok vidám estét töltött. Ennek tárgya gyakran
a magyar történelem vala, melyben az idősb Frndák nagyon jártas levén, egész
estéken át elbeszélgetett a Bocskay, Rákóczy és Bethlen koráról, Martinovics és
társai összeesküvéséről; ily alkalmakkor nem volt hívebb hallgatója Petőfinél.
Állítólag azt kérdezte egyszer, hogy volt e Kisfaludy Károly katona s az igenlő
választ elgondolkozva, hallgatagon fogadta. Meglehet, hogy ez az eset teljesen
igaz, de a Kisfaludy Károly hatásának Petőfire mégsem tulajdoníthatni semmi
mélyebb fontosságot. Ehelyett, a szellemére tett hatások mérlegelésénél inkább
vessünk egy tekintetet, bárha átfutólag, azokra az eseményekre, melyek a kor
főbb keretét teszik s melyek e korán ért és sorsát még korábban kezébe ragadt
ifjú mellett bizonyosan nem suhantak el
érintés nélkül, aki azután sem áll soha hallgatagon és érzés nélkül, remete
gyanánt, az eseményekkel áradó idők folyamának partjain.
Általában
ismeretes, hogy az 1830-40-ig terjedő időszak nagyon erjesztő volt nálunk a
fogékony kedélyre. A főbb kezdőpontokat a júliusi forradalom s a lengyel
fölkelés; a végpontot az 1839-40-diki országgyűlés teszi. Ez időszakot pedig
nevezetes események töltik ki, mind olyanok, melyek a nemzeti élet feltűnő,
addig nem ismert jelenetei. Széchenyi 1830-ban a Hitel-lel lép fel, e forradalmi művel s Wesselényi a Balítéleteket írja. Ezekre jön az
1832-36-iki országgyűlés, rajta a nemzeti ellenzéki szellem fölpezsdülése,
Kölcsey szónoklatai és lemondása 1835. febr. 9-én, Deák megjelenése 1833. május
1-én s Kossuth Országgyűlési tudósításai.
Majd Wesselényi föllép a kormány ellen Szatmár-megyében 1834. dec. 9-én s
1835-ben notaperbe fogják Baloggal együtt. 1836-ban bezáratik az országgyűlés,
melyet nyomon követ 1836. máj. 30-án Lovassy László elfogatása, a Törvényhatósági tudósítások kiadása,
betiltása s 1837. máj. 4-én éjjel Kossuth elfogatása. Ugyanez évben, augusztus
20-án megnyílik a Nemzeti Színház
Pesten s Vörösmarty, Schedel és Bajza a megszűnt Aurora és Kritikai Lapok
helyett az Athenaeum-ot és Figyelmező-t alapítják. 1838-ban a nagy
árvíz s a Petőfi szüleit ért családi csapások olvadnak össze végzetes
hatásukban; Kölcsey meghal s 1839-ben Kossuth febr. 1-jén és Wesselényi 23-án
éppen abban az időben ítéltetnek el, amaz 4, ez 3 évi börtönre, miközben Petőfi
Selmecről eltávozik.
Irodalmilag
ez évek főbb eseményei Vörösmarty drámái és Szózatja, az akadémiai harcok, Jósika regényei, Eötvös föllépése s
a mozgalmak a szépirodalmi színezetű lapok alapításában.
Említsük
föl minden további fejtegetések nélkül e nagyon is ismeretes adatokat s bennök
egy küzdő és fejlődő és fejlesztő időszak áll előttünk. Erdélyi János 1831.
körül irodalmi fordulópontot lát, az volt politikailag és a nemzeti élet
fölpezsdülésében is. Új, nagyobb idők közelegtek s ha Kölcsey a Zrínyi első és második énekében csak
pusztulást, csak rothadást lát s a nemzettől az élet jogát is meg akarná
tagadni: ez csupán egy elkeseredett szívnek rossz órájában való kitörése.
Nagyjában ezek az évek e hangulatot nem igazolják.
Mennyi
ezekből, mennyi az általános korhangulatból, ez erjesztő áramlatból, mi a kis
aszódi iskolába vagy Selmecre elhatott? – nem tudjuk. De ha azt olvassuk, hogy
Petőfinek 1839 táján nemzeti öntudata a túlságig fölébredt; 1838-ban Selmecen
egész fitogtatással vallja magát kunfiúnak s megtagadni vágy tótos hangzású
nevét: ebben nemcsak szűk, helyi körülmények hatását kereshetjük. Már akkor a
nemzet mintegy felöltötte szellemi fegyvereit s harcra készült. A hazában levő
elemek, annyi századon át összeelegyedve az egység látszatáig: most különválnak,
elhelyezkednek s a nemzetiségi pártok mindenféle végzetes munkájokhoz fognak. E
hatások behatnak főleg az oly iskolákba, mint a selmeci s visszahatnak a
tanulók készülő, alakuló, forrongó jellemeire, melyek önkéntelenül megkapják
csontosodási központjukat. Maga az iskola tanulósága pártokra szakad s
kicsinyben a bomladozó ország képe áll előttünk. Petőfi egy percig sem haboz,
fogékony lelkében tüzes hazaszeretet, s erős nemzeti lelkesedés lángol fel,
mely magán olvasmányaiból mind mélyebb történelmi öntudatot merít. Mindenki
nemzetiségi színt vall: ő a leghatározottabban a legfeltűnőbben. Szenvedéllyel
folytatja az Aszódon már megkezdett világ- és főleg magyar történelmi
olvasmányait: ezekből éveinél s a szokottnál alaposabb ismeretet szerez.
Iskolai életének éppen ezért legfontosabb része az, amit a magyar társaságban
mível. Ez és ennek könyvtára az egyetlen erős fonál, mely ott tartja s ezeknek
hatása az egyetlen figyelemre méltó pont selmeci életében. Az ily körök pedig
akkor épp úgy ápoltak politikai, mint irodalmi érzéseket. A magyar költők s
kivált Vörösmarty olvasása is épp úgy tett akkor költői, mint politikai hatást
s ezúton is a korszellem megérinti, meghatja érzékeny lelkét jobban,mint
bárkiét. Emellett a kor erjesztő hatása, saját belső ösztönei ismeretlen célú,
homályos vágyakkal töltik el lelkét. Tanára rossz tanjegyén s éppen a magyar
történelemből és kitől? – a magyar nemzetiség egyik ellenétől -, önérzete
fölháborodik s fölébredt benne a 16 éves szív habozni nem szokott daca. Az
egész lényén elömlő nyugtalanság, elégedetlenség, mely az iskola s környezete
iránt eltölté, s mindaz, mit forró lelke az iskolában tapasztalt: benne akkora
ellenszenvet ébreszte Selmec iránt, hogy majdnem lehetetlen volt volna ott
maradnia. Mintegy érezni véljük e teli szív, e keserűséggel tölt lélek, e
daccal és gyors elhatározó természettel született forrongó jellem szemléleténél
hogy e ponton aránylag kis ok is elég volna ahhoz, hogy valami szokatlan
elhatározásra jusson, valami rendkívülit tegyen s kalandos álmait követve
szakítson minden nyűggel. Ez az ok nem késett s élete gyorsan válságos pontra
jutott.
Forrás: Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza – A
Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal kitüntetett pályamű. – A
Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság – I. kötet – Bp.,
Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése