II. FEJEZET
Születésének körülményei
Szülei lakása
Szabadszálláson. – Kis-Kőrös. – Szülőháza. – Születése, keresztlevele. –
Szülővárosáról szóló viták 1857 és 1872-ben. – Kis-kúnságinak tartotta magát. –
Ennek okai.
A
Petrovics-család 1818 tavaszától 1821. okt. 31-ig lakott Szabadszálláson, a
Kis-Kúnság e felső darabján. Hihetőleg ez idő alatt hunyt el itt Petrovics
Tamás, ki a felvidékről leköltözvén az alföldre, családjának új otthont
szerzett, hol fia már egészen magyarrá lett nyelvében és érzéseiben egyaránt.*
(* Petőfi említi, hogy egyik nagyapja Cinkotán van
eltemetve. /Úti levelek. Vegyes művei. III. 50. l./ Melyik volt ez, az ez
iránti kérdezősködésünk nem vezetett sikerre, a halottak anyakönyvében egyiknek
a neve sem volt megtalálható. /A cinkotai ev. lelk. levele a szerzőhöz.) A családnak itt
töltött három évi életéről egyébként alig tudunk valamit. Úgy látszik azonban,
hogy Petrovics István apja után örökölt valamicskét; mert aránylag jól ment
dolguk; ez idő alatt vagyont szereztek, a város alatt megvettek egy 20 holdnyi
területet, vettek házat és szőlőt is.* (* E területet,
midőn a család tönkre jutott, árverésen 4925 v. frton a város vette meg.
/Szabadszállás tanácsa jegyzők. 1840. ápr. 6. 197. sz. a./ Utóbb szóba került
1857-ben, hogy temetőnek és faiskolának alakítsák át, de nem történt meg.
/Vasárnapi Ujság. 1857. 36. l.)
Mért
nem bérelte ki továbbra is itt a mészárszéket, nem tudjuk. Az 1821. aug. 6-án
kelt szerződés értelmében Kis-Kőrös mezővárosa mészárszékét vette ki 1822. jan.
1-től 1824. dec. 31-ig, de csak albérletben; mert szerződéses viszonyánál fogva
főbérlő maga a város volt. Azonban a megfelelő bérösszeg lefizetése mellett
1822. nov. 1-től átvehetvén a bérletet, már ekkorra Kis-Kőrösre költözött
nejével együtt.* (* A bérösszeg tett
évenként 400 v. frtot, 3 mázsa húst és 1 ½ mázsa faggyút. A bérlettel járt a
vágószéknél: egy szoba, kamara és konyha, két veteményes kert, egy istálló, 10
holt kaszáló és elköltöztetésére „mintegy hat kotsik”. (Az eredeti szerződés
egyik példánya megvan ma is Kis-Kőrös levéltárában. Kiadva Petőfi-Múz. 1892. 2.
füzet.) A városi számadások is meglevén, ezekben az 1821-24. évekről az 1-ső
oldalon olvasható a fenti bérösszeg pontos lerovása. /L. kiadva Petőfi-Múz.
1892. 2. füzet.)
Kis-Kőrös,
mely emígy a költő szülővárosa lőn, a mai Pest vármegyében egy nyolcezer lakójú
mezőváros, de korántsem valami ősi magyar fészek. Mint az egész homokvidék, ő
is csak a múlt évszáz elején népesedett meg s eredeti neve „kis-kőrösi puszta”
volt, a Vattayak örökös birtoka. Vattay János és István telepítették be
1718-ban e pusztát többnyire fölvidéki szláv (tót) parasztsággal, kik a
földekért évi bért fizettek. Egy szélesen terpeszkedő lapályon, a Dunától
gyakran elöntött Sárköztől keletre fekvő homokvidék szélén épült a város, a
pest-péterváradi út mentén, szikes talajon, melyen a fa alig nő, legfölebb az
alföld tipikus fája, az ákác. Házacskái éppen úgy, mint a homokvidék többi
faluiban, vert sárvályog-falakból állanak nádtetőzettel; már Bél Mátyás azt
írja róla 1738-ban: „törpe, de sok házacskájú helység” (aediculis humilibus,
sed copiosis) s az általános kép ma is ugyanaz.* (* V. ö. Bél
Mátyás: Notitia Hungariae. III. 587. l. és Tepliczky János: Kis-Kőrös mezőváros
leírása. Budap. 1880.)
Egy
ily kis házat bérelt ki Petrovics István is Makovinyi borbélytól az evang. és
róm. kath. templom közti szűk utcaközön, mely két kis ablakkal s
deszkahomlokával fordul az utcának, hosszában a kis telekre nyúlik be; itt van
közbül a bejárás a konyhába, melytől jobbra és balra egy-egy törpe szoba van.
Az udvarra három ablak néz, melyeken túl egy lépcsőfeljárat a padlásra vezet,
míg a telken egy különálló pincegádor s ezen túl egy kis kert látható. A ház ma
is olyan, mint a költő születése idejében volt, legfölebb roskadozóbb valamivel
s Rónay 1872-ben joggal írhatta róla: „első tekintetre is látszik, hogy
évtizedek óta alig történt valami lényeges változás rajta.* (* Rónay: Petőfi születéshelyén. /Fővárosi Lapok. 1872. 759.
l.) V. ö. Petőfi keresztatyjának vallomása /Pesti Napló. 1872. 211. l./ A ház
emléktáblával van megjelölve az utca felőli részén a két ablak közt, melyen ez
van írva: „Itt született Petőfi 1822. Dec. 31.” Az emléktáblát Ivánka Imre,
akkor e vidékről orsz. képviselő csináltatta /Duna-pataji kerület/ 1862-ben,
midőn augusztus elején ugyanott a költőnek szobrát leplezték le. A szobrot a
kis-kőrösiek emelték; magassága 14 lábnyi, melyből 10 láb a talapzat és oszlop
s 4 a költő mellszobra. Készült Gerenday Antal műhelyében Pesten. A talapzaton
egy oszlopon áll a költészet jelvényeivel a költő mellszobra. Az emlék az
evang. iskolai épület előtt van és sóskúti terméskőből készült. Felirata:
„Petőfinek, Kis-Kőrös és vidéke, 1861.” /L. képét és leírását: Petőfi
emlékszobra Kis-Kőrösön. Vasárnapi Ujság. 1862. 34. sz. Magyar Sajtó. 1862.
190. sz.)
Ennek
a háznak utca felőli szobájában született a költő 1823. jan. 1-én néhány
perccel éjfél után. Csikorgó hideg idő volt, félöles hó borította az utcákat s
Petrovicsné éppen Dinga Sámuelnénál ült, kivel a Szilveszter-estét beszélgetve
töltötte ennek átellenben az utca másik oldalán fekvő házában, midőn egyszer
csak rosszul kezdi érezni magát. Hazafelé indul, de besüppedvén a hóba, tovább
menni nem bír s Dingánét kiáltja, ki hozzá siet s besegíti a pár lépésre fekvő
házba. Még ezen az éjen, nem sokkal utóbb, hogy a toronyőr elkiáltotta az éjféli órát,
megszületett Petőfi s az apa, ki csak fiút óhajtott, örömében táncolva járt fel
s alá a kis szobában.* (* E részleteket Dingáné
elbeszélése után Neugebauer László jegysezte fel, midőn a Petőfi-ház
átvételekor 1880-ban Kis-Kőrösön járt. /Fővárosi Lapok. 1880. 1193. l.) Ezeket az adatokat
megerősíti Petőfi István, ki ezt írja: „Sándor Kis-Kőrösön született 1822-ik év
deczember 31-én, pontban éjféli 12 órakor. Hosszú életök folytában szülőim soha
kedvesebb új évet nem értek, mint az 1823-dikit. Öt évi házasságuk után végre
az ég egy fiúval áldotta meg őket. Ezt szülőimtől nem egyszer hallottam, s
midőn felnőttem, számtalanszor olvastam a ’Nagy Biblia’ melléklapján apám
jegyzetét: ’Sándor fiam született’ stb., hol harmadfél év múlva a saját nevem
is ragyogott..”* (* Levele Brünnből, 1857. jan. 23-ról. /Vasárnapi Ujság. 1857.
42. l.)
Sárkány
János, utóbb kis-kőrösi evangelikus lelkész* (* Élete
végén szarvasi ev. lelkész és főesperes. Meghalt 75 éves korában, 1895. jún. 18.) azt írja, hogy az
anya nagyon rosszul volt; azért sietve hívták el Leska Istvánnét, a papnét, ki
értett némit a gyógyításhoz s hogy születésekor a gyermek nagyon gyenge volt.*
(* Leska Istvánné elbeszélése után /+ 1857./ Lásd
Gyulai Pál: Még egyszer petőfi szülővárosáról. /Pesti Napló. 1857. 25. sz.) Az anya ez állapota,
ki „életveszedelemben forgott” s a gyermek gyengesége volt az oka, hogy még
azon nap, jan. 1-én megtartották a keresztelőt, melynél keresztszülők valának
az evang. pap gyermekei: Martiny Károly és Ludovika, továbbá Dinga Sámuel és
neje, Viczián János és Kovácsay Zsuzsánna.* (* Az
anyakönyvi kivonat szerint: „Anno 1823-tio Baptisati in Ecclesia Evang. A. C.
Kis-Kőrösiensi per Michaelem Martiny et Jusephum Jeszenszky Verbi Dei Ministros
Locales anno 1823, mense Januario, numerus 1; dies 1; nomen baptisati:
Alexander; parentes: Stephanus petrovics et Maria Hrus; levantibus: nobili
Carolo Martini cum sorore Ludovica, nobili Samuele Dinga, cum consorte Eva,
Joanne Viczián et Susanna Kovácsay.” (Szerző kiírása.)
Az
a körülmény, hogy a költő az 1822. és 1823. év közti határéjjelen született,
okozza, hogy az életrajzírók közül ennek idejét némelyek 1822. dec. 31-re,
mások 1823. jan. 1-re teszik.
Az
adatok szerint csak az utolsó időpont a helyes. Valósággal január 1-én
született s a költő is ezt tekintvén születése napjának, az 1847-ki kiadás
mellett levő képére ezt íratta: „Petőfi Sándor. Szül. 1823. Jan. 1.”* (* Így írja Becknek adott rövid német nyelvű életrajzában is:
„Alexander Petőfi, geboren von armen Eltern den 1-ten Januar 1823.” / V. ö.
Fischer Petőfi’s Leben 152. l. után facsimileben.) Emellett maga is súlyt
helyezett arra, hogy ő újévi gyermek, kit az ég azon kedves meglepetések egyike
gyanánt adott egyelőre a családnak, minőkkel jó emberek kívánják egymást újév
napján meglepni. Mert noha a Szilveszter estéjét a születő év első percétől
csak alig megmérhető idő választja el, azon hatásban, melyet a lélekre a
haldokló év utolsó napja s az új év első órája tesznek, egész világ választja
el őket. Az a múlandóság napja, emez a kedves reményeké, melyet éppen ezért
minden nép szerencsés napnak, ünnepnek tekintett s tekint ma is, melyen a
rómaiak aranyfüsttel bevont gyümölcsöt s mézet küldtek egymásnak (boni ominis
causa), hogy, mint Ovidius mondja (Fast.
I. 187. sor):
res sapor ille sequatur,
Et peragat coeptum
dulcis ut annus iter.
Ő,
mint Ovidius egykor szorgalmas olvasója, bizonyosan ismerte a rómaiak e kedves
fölfogását az új évről s természetes, hogy szívesen tekintette magát az új év
ajándékának. Egyébaránt az, hogy az ó és az új év határéjjelén született,
költészetén egyébként is nyomokat hagyott s mindannyiszor mélyen hatott rá az
év vége és kezdete. Ilyenkor magába mélyedt s komoly életfeladatain és
életvégén töprengett vagy jóslatainak adott kifejezést. Így leljük költeményei
közt 1844 elejéről a Honfidalt, a
költő hazaszeretetéről az első fogadalmat, ugyanez év végén a nagy csalódásokra
visszhangként a Búcsú 1844-től című
költeményt s így találunk új év körül mindannyiszor néhány mély komolyságú
költeményt, melyek tanújelei annak, hogy a költő saját lelkébe mélyedve ember,
világ, önmaga, nemzete múltja és jövője felől tépelődő gondolatokkal
foglalkozott. Ily komoly költemények kísérik 1845 elejét, 1845 végét és 1846 új
évét, midőn egyszersmind Júlia iránti szerelmének peripetiái közt írta Karácsonkor, Egy gondolat bánt engemet c. költeményeit s a Szabadság, szerelem kezdetű jelszavát, e mindannyinál fontosabb
„votum Petőfianum”-ot.
Mellőzvén
egyebeket, legfontosabb tendenciájú elbeszélése, Az apostol is nyomát hordja annak, hogy a költő mily komolyan nézte
az év végét. Szilveszter éjén teszik ki az apostolt, mint újszülöttet, e napról
kapja nevét s éppen oly nagy életfeladatok súlya nehezedik vállaira, minőket a
költő vett magára.* (* Bővebben szerzőtől
Petőfi és az év vége. P.-M. VI. 121. l.)
Nem
mellőzhetjük itt annak megemlítését, hogy kezdetben a kortársak nem igen tudták
s tudhatták a költő életkorát. Ezt némileg az iskolai anyakönyvek pontatlansága
is okozta s így találjuk Aszódon 13, 14 és 16, Selmecen 17, Pápán 19, 20, 21
évesnek van beírva; tehát mindig pár évvel a valónál idősebbnek. A selmeci
beírásra teszi Szeberényi azt a találó megjegyzést, hogy „őt 1-2 évvel
fiatalabbnak tartotta.* (* Néhány év Petőfi
életéből. 7. l.)
A költő ekkor, első ifjúságában némileg tetszelgett is e magavénítéssel; utóbb
azonban 1844-től nem ismerjük nyomát annak, hogy életkorát titkolta volna.
Ennél
azonban sokkal vitásabb kérdés volt 1857-ig az, hogy melyik a költő
szülővárosa? Kis-Kőrösön kívül kivált Szabadszállást és Félegyházát tekintették
ilyenekül s a költő nyilatkozatai alapján csakugyan joggal. ugyanis az aszódi
és selmeci iskolai anyakönyvekben azt olvassuk, hogy Kis-Kőrösön született; de
az utóbbi helyen a magyar társaság jegyzőkönyvébe már szabadszállási
születésűnek írta be magát, noha csak illetősége szerint volt odavaló.
Szeberényi írja azt is, hogy tanulótársai előtt mindig kis-kunsági születésűnek
mondta magát. Így szerepel a pápai iskolai anyakönyvekben is a hat beírásból
négy esetben Szabadszállás.* (* Kiadva P.-M. 1892. 2. l.) Szülőföldemen c. költeményében pedig 1848-ban ezt írja: „ez a város
születésem helye”, mely alá maga Félegyházá-t írta; ugyanekkor az Életképekben, melynek egyik szerkesztője
volt, ez olvasható jún. 18-dikáról: „Petőfi Sándor a napokban Félegyházáról,
szülőföldjéről visszautazott.”* (* 1848. I. 787. l. 27. sz.) Általában többször
említi a Kis-Kunságot szülőföldje gyanánt; 1848. máj. 25-én Bankos Károlynak a
többek közt azt írja, hogy követségért „egyenesen és csak szülőföldje ajtaján
kopogtat, a Kis-Kunságban”* (* Halasy: P.-reliquiák.
70. l.),
s a „kis-kúnokhoz” intézett a nyílt levélben kétszer is mondja, hogy a
Kis-Kunságban született.
Az
ismert adatok, a Szülőföldemen
költemény, az egykorúak, így Arany, Losonczy s a költő egyik rokona közlése
alapján, Gyulai 1854-ben azt írta, hogy Petőfi Sándor Félegyházán született.* (*
Petőfi S. és lyrai költészetünk. /Új magy.
múzeum, 1854. 25. l./ 1854-ig szerepelt még Duna-Vecse /Kertbeny: Petőfy Alex.
Gedichte. 1849. VII. l./ és Kun-Szentmiklós is /Kertbeny: Album hundert
ungrischer Dichter. 1854./ A Szarvady-Hartmann-féle fordítás már 1851-ben
Félegyházát ír.)
Ez idő óta ezt tekintették pár évig hitelesnek; de csakhamar Szabadszállás
lépett előtérbe, mint az Újabbkori
ismeretek tárában, mely szerint „állítólag Szabadszálláson a Kis-Kunságban
szüeltett”, továbbá Ferenczy és Dánieliknél, a Vasárnapi könyvtárban (1856) stb.* (* Ferenczy
és Danielik: Magyar Írók. 1856. I. 365. l. A Vasárnapi könyvtárban a Boross
Mihály által írt jún. 1-sei dátum,m int a költő születésnapja, csak sajtóhiba
lehet.)
Ezért Jókai 1856-ban, midőn a Petőfi képéhez a Vasárnapi Ujságba rövid életrajzot írt, csak annyit mond, hogy a
Kis-Kunság egyik városában született.* (* 9. sz. 69.
l.)
Ennek
az ingadozásnak végét vetette főleg Jókai említett cikke következtében Sárkány
János, akkori kis-kőrösi ev. lelkész, aki 1857-ben közzétette a költő
keresztlevelét* (* Vasárnapi Ujság. 1857.
1. sz. Petőfi S. születéshelye és napja.) s hozzátette, hogy Petőfi tudta születése
helyét, nem is tagadta; sőt 1848 táján vele találkozván, ígérte is, hogy meg
fogja „szülőföldjét s ottani barátait látogatni”.* (* Várady Antal: „Hol született Petőfi S.?” /Magyar Politika. 1872. 210.
sz./ c. cikkében 1849. máj. 12-éről,
midőn a budai oldalon a Fáczán-nál táboroztak, szintén szól a költő e tervéről,
mely örökre elmaradt.)
Gyulai Pál azonban a keresztlevelet nem tartotta még döntő bizonyítéknak, mert
születhetett a kath. Félegyházán s keresztelhették Kis-Kőrösön, hol evang.
egyház van. Ebbeli kételyeit közzé is tette a Pesti Napló 1857. 10-ik számában*
(* Petőfi szülővárosáról.), minek meg lett a
kívánt eredménye, mert Vörösmarty László Szabadszállásról* (* Vörösmarty L.: Petőfi S. születéshelye és gyermekkora.
/Vasárnapi Ujság. 1857. 26. l.), Petőfi István Brünnből* (* Petőfi István: Újabb adatok Petőfi gyermekkorából.
/Vasárnapi Ujság. 42. l.), végre Sárkány János Kis-Kőrösről* (* Gyulai Pál: Még egyszer Petőfi szülővárosáról. /Pesti Napló.
1857. 25. sz./ V. ö. Vasárnapi Ujság 1857. 51. l.) közölték a már
ismert, csalhatatlan adatokat, melyek eldöntötték a kérdést, valamint azt is,
hogy születése napján meg is keresztelték.
Míg
tehát ha komoly bevallásról van szó, a költő sohasem tagadja kis-kőrösi sohasem
tagadja kis-kőrösi eredetét; másrészt selmeci tanulóskodása óta általában
kun-fiúnak, sőt kis-kunsági születésűnek is tartja magát.* (* Komoly alkalmakkor születése helyéül mindig Kis-Kőröst
vallotta, bizonyítják ezt barátai: Sárkány az id. helyen és Várady Antal.
/Magyar Politika. 1872. 210. sz. Hol született Petőfi?/ Meg kell itt röviden
bár említenünk, hogy a költő szülővárosa tárgyában még háromszor indult meg a
vita, először 1864-ben, midőn Zilahy életrajza a költőről megjelent, másodszor
1867-ben, midőn emléktáblával elölték meg a félegyházi házat, harmadszor
1872-ben Rónay már ismertetett cikkére, melyben leírja a költő szülőházát
Kis-Kőrösön. Mind a háromszor megindítója s mondhatni egyetlen folytatója
Pásztor Ferenc félegyházi lakos volt, kinek állítólag csalhatatlan adatai
voltak birtokában. A két első esetben a vita rövid ideig tartott; de 1872-ben
egész kis irodalmat termett, ez okozta Várady Antal idézett fölszólalását is. E
vita folytán történt, hogy Petőfi keresztapját, Martiny Károlyt, ki Széchenben
Zmeskál Kálmánné rokonánál félig megvakulva még élt, Simonides, széchenyi ev.
ref. lelkész közbenjárására bíróilag is kihallgatták, ki szintén megerősítette
az ismert adatokat. Voltak olyanok is, kik a költő félegyházi eredetét úgy
magyarázták, hogy útközben, a félegyházi határon egy tanyán született, honnan
szülei nemsokára Kis-Kőrösre tértek vissza, mint ahol laktak. Szabadszállással
meg az okozta a zavart, hogy Sándort fölcserélték öccsével, Istvánnal, ki
csakugyan Szabadszálláson született 1827-ben. – A kis-kőrösi, akkor még élt
tanúk kihallgatásáról szintén jegyzőkönyvet vettek fel, mely u.ott a
járásbírósági levéltárban van. Lásd bővebben: Várady Antal idézett cikkét;
Simonides: Hol született Petőfi? /Pesti Napló, 1872. 205. l./; Simonides:
Petőfi keresztatyjának vallomása. /U. o. 1872. 211. sz./; Petőfi
születéshelyére vonatkozó viták.) Ennek oka a szláv eredettől való
ellenszenvében rejlik s ez az ellenszenv benne már Aszódon fölébredt; még
inkább kifejlett Selmecen, ahol először volt alkalma a pánszláv törekvéseket
megismerni. Ekkor fölébred büszke daca s ő, ki sem vallásánál, sem
neveltetésénél, sem lelkiismereténél fogva nem akar, csak tősgyökeres magyarnak
tartatni: magát kun eredetűnek vallja s így születése helyével és származásával
egy
aránt
tiltakozni kívánt tágabb és szűkebb értelemben minden szláv eredet ellen; ezért
szülővárosának elébb Szabadszállást, majd Félegyházát mondja* (* Hogy a költő Félegyházát mondta is születése helyéül, erről
egyebek közt tanúskodik Pesty Frigyes, ki ez iránt kérdést tevén egy
nagy-kőrösi tanárhoz /Arany Jánoshoz/, azt a feleletet nyerte, hogy Petőfi
Félegyházán született s ezt a többi tanárok is erősítették, kik ezt a költő
„saját szájából hallották és tudják”. /Petőfi születése helyéről. Magyar Sajtó.
1857. 14. sz./ Pesty különben e cikkében szintén Félegyháza mellett marad, mely
egyébként előbb jelent meg, mint a kérdést véglegesen eldöntő adatok.) s belsőleg tekintve
joggal is. Ő már 22 hónapos korában elhagyja szüleivel Kis-Kőröst, 1830-ig
Félegyházán, azontúl Szabadszálláson lakik; az első, a legédesebb benyomások, e
helyekhez s tehát a Kis-Kunság e két feléhez kapcsolták; szülei, mint
birtokosok, Szabadszálláson szereztek honosságot: ez a vidék volt hát a költő
szellemi hazája; ennek tiszta magyarsága s lakóinak ősi vonásai nevelték az ő
szellemét, lelkesítették költészetét, kötötték le egész szenvedélyes
ragaszkodását.
Sőt
Petőfi szenvedélyes magyarságában még tovább ment; nem szerette azt sem, hogy
lutheránus, szintén ugyanazon okból. Hazánkban a lakosság vallási megoszlásában
nemzetiségi színezet is mutatkozik; az alföldi magyarság pl. főképp református
s ezért ő is ezt a vallást szerette leginkább. Ezért, midőn említették neki
szülőföldje megtagadását, azt felelte: „mert bánom, hogy tótok közt születtem”
s Váradynak meg így nyilatkozott: „Kis-Kőrösön születtem, csak azt röstellem,
hogy lutheranusnak.”* (* Ugyanezt följegyzi
Kemény János is, Adalékok Petőfi S. életrajzához című cikkében. /Koszorú. 1881.
V. 150. l./ Lásd még Várady A.: Hol született Petőfi? /Magyar Politika. 1872.
210. sz./ és Hazánk s a Külföld. 1872. 308. l.) Petőfinél tehát ez a
tagadás nem folyt sem szeszélyből, sem affectatióból; nála ez a szenvedély
kérdése volt s kapcsolatban állt léte gyökereivel. A Kis-Kunságot pedig, ahol
gyermekkori benyomásaiban eltölt lelke a puszta képeivel és szeretetével, bevitte
költészetébe s nemcsak jeleneteit rajzolja költeményeiben a szülőföld iránti
meleg ragaszkodással, hanem eszményíti is, mint a szabadság jelképét.
III.FEJEZET
Gyermek-évek
A félegyházi bérlet. –
Szabadszállási bérlet. – Második félegyházi bérlet. – Petrovics István vagyont
szerez Szabadszálláson.- A költő
gyermekkora Félegyházán. – Adomák. – Olvasni tanul Kis-Kőrösön. – Iskolába jár
Félegyházán. – Kegykeméten tanul két és fél évig. – Szülői Szabadszállásra költöznek.
– Tanul Szabadszálláson. – A szent-lőrinczi algymnasiumba megy. – Iskolai élet
Szent-Lőrincen. –Fejlődő tulajdonai. – A férfi vonásai a gyermekben. – Lakása
Hittignél. – hittig Amália. – Pesten tanul 1833/34-ben az evang. és 1834/35-ben
a piarista gymnasiumban.
A
költő szülői 1824. október 1-ig laktak Kis-Kőrösön s a körülmények arról
tanúskodnak, hogy e bérletök is jól sikerült; az apa már itt laktában
terjeszkedni kezdett és hogy a nagyobb félegyházi bérletet előkészítse, még
1822-ben kibérelte jó embere, Wagner József és Gőizvein János társaságában a
Hattyúhoz címzett városi korcsmát, mibe egyedül fogni kezdő létére még nem
mert.
A
félegyházi mészárszéket 1824. júl. 29-én a helyben tartott „közbeneficiumok
licitatiójá”-n vette ki az 1824/25-1826/27 esztendőre október 1-jétől számítva,
550 „váltóczédulabeli forintokban”, mely évenként 4 részletben előre volt
fizetendő. A Félegyház-városa levéltárában ránk maradt szerződés értelmében, a
bérlethez tartozott Ferencszálláson 85 hold kaszáló, a város tanyáján 25 hold
szántóföld; a város ferencszállási csordájában pedig tarthatott a bérlő 120
ökröt s a szükségnek megfelelő számú juhot és bárányt. Érdekes, hogy a
szerződés, viszont a jóváhagyó augusztus 10-diki tanácsvégzés, tekintettel
szabadszállási házára és földjeire, őt „szabadszállási lakosnak, most
kis-kőrösi székárendás”-nak nevezi, miből világos, hogy az öreg Petrovics magát
szabadszállásinak mondta s ott illetőségi jogot szerzett magának.* (* V. ö. G. M. Hatvan év előtt. /Jász-Nagykún-Szolnok. 1882.
53. sz./ Magát a szerződést s a rá vonatkozó tanácsi végzéseket az eredetiekből
használtam. A szerződés maga Félegyházán kelt 1824. okt. 14-én és Petrovics
István saját kezűleg írta alá így: „Petrovits Istvány székárendás.”) Némely adat szerint
ugyane tájt, még 1823-ban Hábel József polgár társaságában kibérelte a
kecskeméti mészárszéket is, ez azonban nem való; ő sohasem volt kecskeméti
székárendás; hanem már ekkor tervbe vevén, hogy Szabadszálláson fog
megtelepedni, ott 1824-től újra kibérelte nemcsak a mészárszéket, hanem a város
két boltját is, ez utóbbiakért évi 100-100 váltóforintot fizetvén.* (* Molnár László:Petőfi Félegyházán /Budapesti Hirlap. 1882.
286. sz./ állítja, hogy Petrovics kecskeméti székárendás volt Hábellel együtt,
ámde ennek a város levéltárában nincs nyoma. Hábelről továbbá egykorúak
beszélik, hogy egy ideig székálló legény volt Petrovicsnál Félegyházán s így
nem lehetett bérlő. Másrészről Hábel nem is volt ekkor még kecskeméti polgár s
annál kevésbé lehetett bérlő; mert Kecskemét városában csak városi polgár
vehette ki a városi beneficiumokat. A valóság az, hogy Hábel József 1826-tól
fogva albérlője /subarendator/ volt Kecskemét mészárszékei egyikének s hogy
főbérlő lehessen, 1832. április 27-én folyamodott a tanácshoz, hogy a 24 frt
szokásos taxadíj lefizetése mellett adják meg neki az illetőségi jogot, melyet
az idézett tanácsi végzés szerint, tekintettel jó szolgálataira, meg is kapott.
/L. tanácsi jegyzők 1832. 712. l./ Magát az eredeti szerződést, mely szerint
Petrovics a szabadszállási széket és boltokat kivette, hiában kerestem
Szabadszállás levéltárában, de hogy itt bérlő volt, világos Félegyháza tanácsi
végzéséből 1827. július 28-dikáról, melyben azt határozta, hogy az új
„licitatión” csak oly bérlőt fogad el, ki másutt nem az; mert megtörtént már,
hogy a város helyén legeltetett marhák idegen helyt vágattak le a város
lakosainak kárával /Félegyháza tanácsának jegyzők. 1827./; de világos abból is,
hogy Szabadszállás városi jegyzőkönyve 1828. márcz. 4-én Petrovicsot „helybeli
lakos, egyébiránt szintúgy a helybeli, mint a félegyházi székek arendásának”
nevezi s ugyancsak ott 1828. decz. 13-án folyamodván, hogy a város két
boltjának bérletéből, tekintettel, hogy egy év óta nem subarendálhatta őket,
felerészt /100 forintot/ engedjenek el s egyszersmind a vasáruláshoz csatolják
hozzá a sóárulás jogát is annál inkább, mert a sót újabb rendeletek szerint
csak redemptusok árulhatják: a város tanácsa mindkét kérését megadta, mert
„Petrovics több esztendőktől bérelvén a város beneficiumait, ennek jövedelmét
szaporította.” /L. Szabadszállás tanácsi jegyzőkönyveit az illető évekről.)
A
Petrovics-családot maga Félegyháza városa költöztette át október havában az
érte küldött hét szekeren és Bánhidy Gáspár házába költözött, melyet a család
barátja, Wagner József bérelt ki számokra. E házacska a róm. kath. templom
megett a mai Petőfi-téren feküdt s akkoriban egy törpe, rozzant, nádfedelű, az
udvarra benyúló épületecske volt, melynek ma már csak egy része van még meg a
mai díszesebb kőház udvar felőli végén. Ma a háznak a térre néző falán egy
szürke márvány-emléktábla hordja e föliratot: „Itt élte gyermekéveit Petőfi
Sándor. A nagy költő emlékének tisztelői 1861”, - melyben az „itt” szó a helyet
s nem a házat akarja jelölni; mert ez jelenlegi alakját csak a forradalom után
nyerte.* (* Pászor Ferenc: Petőfi
gyermekkori lakhelye. /Vasárnapi Ujság. 1867. 41. sz./ Az emléktábla a mostani
Szabó-féle ház falába van illesztve s Reményi Ede eszméje volt. Ugyanis ő
1860. nov. 18-án ott hangversenyezvén, a
tiszteletére adott estélyen azt indítványozta, hogy azt a házat, melyben Petőfi
élete első éveit töltötte, jelöljék meg
emléktáblával. A rögtön eszközölt gyűjtés a Reményi adományával 110 forint 50
krt tett s ezen az összegen azonnal megrendelték Gerenday budapesti szobrásznál
az emléktáblát szürke márványból. A tábla már 1861 elején készen volt ugyan, de
a politikai viszonyok miatt a leleplezés csak 1867. október 13-án történhetett
meg, mely alkalommal a Kisfaludy-társaságot Szász Károly, az akadémiát Gyulai
Pál képviselték s jelen volt Reményi Ede is. Ekkor kapta Reményi indítványára a
ház előtti tér a Petőfi-tér nevet. Az ünnepély részleteiről lásd Emlékirat
Petőfi Sándor emléktáblájának 1867-dik évi október 13-án Félegyházán történt
leleplezési ünnepélyéről. Szerk. Pásztor Ferenc. Szeged, 1868. 23. l. Legyen
még megemlítve az, hogy a rendező bizottság az ünnepély tiszta jövedelméből 250
frttal 1868-ban egy Petőfi-alapot tett le a város tanácsánál, melynek kamatait
jutalomul adják a helybeli róm. kath. gymn. legjobb IV. oszt. tanulójának, aki
főleg a magyar nyelvből legkiválóbb. Az alapot a város 1889-ben 1000 frtra
egészítette ki. Az ünnepről az egykorú tudósításokat 1. Vasárnapi Ujság 1867.
504-6. lap. Szász Károly: Petőfi gyermekkori lakhelye /költ./ - a – r -: A
Petőfi-ünnep Félegyházán. U. o. 519. l. V. ö. még 533. l. Rodiczky Jenő:
Álomképek Petőfi életéből. Szeged, 1867. 30. l. s az egykorú lapokat.
Ugyanekkor Keserű Bérczi Ilontól Petőfi emlékezete című alkalmi színdarabot
adtak elé.)
A
költő szülői kivált Félegyházán vetették meg vagyonosodásuk alapját, a bérletet
olcsón bírták s a majdnem 15 ezer lakójú városban nagy volt a forgalom. Azonban
a város nem volt bérlőjével egészen megelégedve; ezért 1827. július 28-án,
midőn a városi „beneficiumok licitatióját” aug. 9-dikére kitűzte, egyszersmind
elhatározta, hogy jövőre a két mészárszéket külön adja ki és úgy a kaszálókat
40-40, valamint a szántóföldeket 12-112 holdban megosztja a két bérlő közt,
mindeniknek legeltetésre 60-60 drb marhát és 150 juhot engedélyezvén,
egyszersmind megtiltván, hogy a bérlő más helyen is akár külön, akár mint társ,
bérletet tarthasson. E határozattal azt akarta elérni, hogy a két bérlő
versenyre keljen, másrészt, hogy a város legelőjén táplált marhákat máshová ne
vigyék.* (* Félegyháza tanácsa
jegyzőkönyvében.)
Ekkor Petrovics nem vette ki a mészárszékeket, ehelyett a ferencszállási
csárdát bérelte ki 18 hold kaszálóval és szántóval, 10 hold szabad legelővel,
miről a szerződést 1827. augusztus 9-dikén meg is kötötte a várossal.* (* A szerződés eredetije Félegyháza levéltárában.) Azonban a
mészárszékek bérlő nélkül maradván, az augusztus 10-én tartott tanácsülés
utólag mégis elfogadta Petrovics ajánlatát, ki évi 1000 váltóforinton újra
kibérelte a két széket a fenti kívánalmak teljesítésének ígérete mellett, míg a
ferencszállási csárdát visszabocsátotta a városnak.* (* Félegyháza tanácsa jegyzőkönyve. 1827. Nr. 245.)
Bárha
azonban a félegyházi bérlet lényegesen megdrágult, emellett 6 hold földet* (* 1828. jún. 21-dikén 274.
sz. a hiába folyamodik ezek visszakapásáért. L. u. ott.) is elszakítottak tőle
s a legeltethető marhák és juhok számát is megszorították, az új három év sem
sikerült rosszul; de az apa csak annál komolyabban foglalkozik azzal a tervvel,
hogy Szabadszállásra visszaköltözzék; ezért ott a birtokszerzésre minden
alkalmat megragad.
Az
levén akkoriban a gyakorlat, hogy az adás-vevési szerződések a város tanácsa
előtt tárgyaltattak, a szabadszállási tanácsi jegyzőkönyvek biztos útmutatást
adnak arra nézve, hogy Petrovics István mennyi vagyont szerzett. Ugyanis 1826.
nov. 17-én megvette szomszédja, Méhes Sámuel pap kertjét 310 frton, 1827.
július 7-dikén „öreg hegyi szőlő”-t vesz 1000 forinton, november 13-án „4
pászta szőlőt” 600 forinton, de ezt már december 14-én „redemptus tanyaföldért”
adja oda s ráfizet még 2400 forintot. E telekkel ugyanis kút, szérű és
tanyaépületek is jártak. Továbbá 1830. október 30-dikán a szentmiklósi út
mellett 1500 frton újra redemptusföldet vett minden haszonvételekkel és
járulékokkal.* (* E jegyzeteket lásd
Szabadszállása tanácsi jegyzőkönyveiben az illető évekről. Meglehetős
pontossággal adta őket Kacziány Géza: A jó öres korcsmáros című cikkében. /
Koszorú. 1885. IX. 510. l.) Habár a forintokon mindenütt váltócédulák értendők, a
bérletekből kivont összegek mégis tekintélyeseknek mondhatók; ebből látható,
hogy mindkét bérlete jól sikerült és sohasem áldozhatott vagyonszerzésre
többet, mint ez időben.
Kevésbé
világosak és részletesek a tudósítások a költő gyermekkorának e szép napjairól.
Az öt hetes korában anyja betegsége miatt dajkára szorult gyermek még csak
huszonkét hónapos volt, midőn Félegyházára került. Itt „a Sándor gyerek” miként
t. i. hívták, „nyurga, barnás bőrű, vézna fiúvá nőtt”, ki a korabeli
pajtásokkal együtt játszott házuk előtt a homokban vagy vesszőparipásdi s más
gyermekjátékait űzte. Mint gyermek, nagyon boldog volt; összefutotta a
szomszédokat, kik piros almát, vajas kenyeret adtak, vagy pedig vesszőparipán
fűzfasípot fújva, melyeket neki s vele egykorú unokájának az öreg Fazekas
Gergely készített, a piacon maig is látható Szent János kútjához meg
visszalovagolt. E jelenetek képei elevenedtek meg az utóbb sokat hányatott költő emlékében, midőn 1848-ban újra
itt járt s meleg szeretet és bánatos érzelmek között gondolt vissza a
gyermekkor édes benyomásaira, boldog játékaira, melyeket még egyszer átél Szülőföldemen című költeményében, melyet
e látogatás emlékére írt s melyben egész elragadtatással mondja Félegyházát
születése helyének.
Az
élő emberek tanúskodásai szerint makacs, dacos gyermek volt; csak apja bírt
vele, ki pár mogorva szóval könnyen korlátok közt tartotta. Másrészt azt
olvassuk róla, hogy az asztalnál sokat szeretett beszélni; elmés ötletei,
kérdései és feleletei voltak, de apja hamar elhallgattatta; nem szerette, ha a
„gyermek okoskodott”. Ezeket az adatokat Tőri József beszéli, ki 1827-ben
vágólegény volt nálok. Ez évben azonban a kis Sándor apja nevenapján köszöntő
verset mondott s midőn elvégezte, apja szemeiben könnyek csillogtak; nem bánta
aztán a gyerek beszélgetéseit.* (* V. ö. Pásztor F.: Petőfi
gyermekkori lakhelye. /Vasárnapi ujság. 1867. 41. sz. s a már idézett Emlékirat
5-6. l./ Molnár László: Petőfi Félegyházán. =Budapesti Hirlap. 1882. 286. sz./
Tőri József neve eredetileg Phrim volt (Pfriem), utóbb tanítóvá lett s nevét
megmagyarosította.)
Emellett
eleven, virgonc gyerek volt s gyakran pajkoskodott, apja pedig, talán mert
nagyon szerette, keményen bánt vele. Körülbelül négy éves volt csak, midőn az
öreg Salkovics odavitte Dani nevű fiát a mészáros mesterségre. Ebéd alatt
Sándor a vendég mellett ült s ő is kis poharat kapott a borhoz. Salkovics
egyszer csak azt vette észre, hogy poharából gyorsabban fogy a bor, mintsem ő
kiinná s gyanúja kis szomszédjára esett. Megleste aztán s a gyerek valóban az ő
poharába töltötte át a bort oly ügyesen, hogy senki sem vette észre. Salkovics
ismervén az apa szigorúságát, nem szólt, csak elmosolyodott. Ezt észrevevén és
csínyt sejtvén Petrovics, addig faggatódzott, míg mégis elmondta s a vendég
csak nehezen bírta visszatartani, hogy fiát keményen meg ne fenyítse. Ebéd után
aztán a gyereknek a család nagy derültségére, a tiltott élvezettől széles
jókedve kerekedett. Ugyancsak Salkovicstól hallotta Orlay, ki az előbbi adatot
is följegyezte, hogy a reggelinél az anya panaszkodott, milyen különös fia ízlése,
a kávét keserűn issza s azt jósolta róla, hogy élete éppen oly keserű lesz,
mint kávéja.* (* Orlay P. Soma: Adatok
Petőfi életéhez. /Budapesti Szemle. XIX. 3. l.)
A
Varga-család ugyancsak a költő hatéves korából meg azt beszéli, hogy egy névnap
alkalmával Varga Benedekéknél voltak Petrovicsék is, kikkel nagyon jó szomszédi
viszonyban éltek. Ott voltak a helybeli róm. kath. papok is. Időközben a
gyermek elaludt s csak a zajra ébredt föl, midőn a vendégek a távozó papokat
kikísérték. Visszatérő szüleitől azt kérdezte: „Elmentek ezek a papok?” s rá
kevéssel folytatá: „Ezek a papok! mindenkinek asszonyt adnak, magoknak egyet
sem hagynak.” Nagy nevetés támadt, mire Varga Benedek így szólt az apának:
„Barátom! ezt a fiút taníttasd, ebből tudós ember lesz.”* (* Ezt az adatot följegyezte Behm Mari tanítónő Varga
Erzsébettől, ki a szóban forgó Varga Benedek leánya s a költő egyik gyermekkori
játszótársa volt. /Reform. 1874. 23. szám/ V. ö. Molnár László idézett
cikkével. Különben magam is hallottam Félegyházán a Varga-családtól ezt az
esetet s a család maig őriz ereklyeként egy kis csészét 1757 évszámmal, melyből
a kis Sándor többször evett nálok. jelenleg a fehér mázos, tulipánokkal
díszített csésze Varga B. József v. pénzt. úr birtokában van.)
A
szülők a gyermek keresztszülőivel, Viczián Jánossal s kivált Martiny Mihállyal,
az ev. lelkésszel, kinek fia és leánya voltak a komák, folyton jó ismeretségben
éltek. Ez volt oka, hogy gyakran ellátogattak Kis-Kőrösre s ilyenkor Sándor
többször maradt ott egyik vagy másik családnál. Martiny hosszasabban is magánál
tartotta s a derék lelkész házában nyerte az írásban, olvasásban és rajzban
Zselló Lajos tanítótól az első oktatást, kinek állítása szerint a rajzra
tehetséget mutatott.
Iskolába
azonban Félegyházán ment először, hol Sallay Lajos, utóbb sebészmester, volt
tanítója s ugyanekkor, 1828 elején, „benevolus auditor”-ként a róm. kath. elemi
iskolába is följárt, olvasni s írni tanult. Sallay úgy emlékszik vissza rá,
hogy eleven, gyors felfogású gyermek volt.”* (* Zilahy:
Petőfi S. életrajza 5. l. és Pásztor Fer. idézett h. Vasárnapi Ujság. 1867. 41.
sz.) Ez
az iskolába járás rendszeres nem volt s még nem is lehetett. Fontosabb ennél
az, hogy már 1828. májusában aja Kecskemétre vitte az evang. elemi iskolába és
lakásra Hábel József, egykori székáló legényénél helyezte el. A Sándor
kecskeméti iskoláztatásának ideje egész pontosan meghatározható, mert az
iskolai anyakönyv maradt. E szerint először beírták 1828. május 10-dikén, midőn
hat évesnek van mondva. Hasonlólag be van írva 1829. május 10-dikéről és 1830.
május 15-dikéről is.* (* Itt közöljük a beíratási
naplónak Petőfire vonatkozó adatait a 27., 29. és 30. lapról:
Az 1828. évről a
következő két jegyzet olvasható még: Mense octobri: Absens fuit viginti nonus
diebus 4. Mense decembri: Absens fuit vig. nonus diebus 2.
Az
akkori iskolaház is megvan még az 1861-ben épült evang. templom háta megett, a papilak
udvarán; állt egy kapubejáratból s egyetlen szobából nagy boglyakemencével a
sarokban. A szobának két ablaka volt szemben az udvarra, a harmadik oldalt egy
kis kertre nyílt. Itt ültek együtt fiúk és leányok, kiknek száma 1828-ban 50,
1829-ben 55 s 1830-ban 59 éves volt. A tanév májusban kezdődött s a következő
év áprilisában „examennel” végződött (mense aprilli examen); de közben azért a
nagy szünidőt nyáron megtartották. A tanulók száma, de a hagyomány szerint is
az iskola jó hírnevű volt; aki négy évet járt oda, átléphetett a gymnasiumba s
a tanító, Schifferdecker Dániel, gondos, szorgalmas, de egyszersmind szigorú,
kemény, majdnem kegysetlen ember hírében állt s az is volt. A tanítás az abc-n
kezdődött s a gyermekek korosztályokra voltak osztva. Az olvasáson és íráson
kívül kivált a biblia históriája volt a főtárgy, melyet Hübner* (* Hübner bibliabeli historiáji az ifjúság és a’ nemzeti
oskolák számára. Újra dolgozta és magyar nyelven kiadta Major József.
Sáros-Patakon. 1825. I-II. Ezen kívül is számos kiadásban 1760 óra.) szerint magyarul
tanultak. Mennyi és milyen volt Sándorra nézve az itt töltött idő tanulásbeli
eredménye, adatok híján meg nem határozható; de az bizonyos, hogy már itt
kezdett latinul is tanulni s megismerkedett az íráson, olvasáson kívül részben
legalább ennek elemeivel is. A nagyobb szünidőkre hol haza, hol Kis-Kőrösre
ment, a kisebbeket meg Kecskeméten töltötte. Itt a két és fél év alatt
többeknél lakott, a Hábel-családon kívül egy ideig egyik keresztanyjánál,
Kovbácsaynénál is volt szálláson, kinek fia szintén oda járt, majd Falta
Sámuelnél s legtovább Hrúz Mihály nevű anyai rokonánál, ahol kivált ennek idős
leányrokona, Hrúz Juliska volt gondozója.
Eközben
1830-ban a második bérletidő is lejárt Félegyházán, melyet Petrovics többet nem
újított meg; hanem a család régi óhajtása szerint haza költöztek november
havában Szabadszállásra, hol a szülők házasságuk első három évét töltötték s
mint láttuk, meglehetős vagyont is szereztek. Félegyházát boldog emlékekkel
hagyhatták oda, a hat év jó barátok közt és sikeres munkában telt el s a család
is egy új taggal szaporodott, Istvánnal,
ki 1827. aug. 18-án született Szabadszálláson, midőn anyja ott nővérénél,
Baranyainénál volt látogatóban.
Így
jöttek haza, a később oly szomorúvá lett édes otthonba.
Midőn
a szülők elköltöztek, Sándor még Kecskeméten tanult; de utóbb az apa nem
végeztette vele az 1830/31. évet, hanem talán a távolság miatt, 1831 elején
hazavitte Szabadszállásra s ott Ujlaky István* (* Ujlaky
István szül. 1801-ben s meghalt 1887-ben. Utóbb Fülöpszálláson tartott latin
iskolát, majd ev. ref. pap lett Kajdacson, utóbb Gerjenben /Tolna-m./. Lásd
petőfi gyermekkorából. /Pesti Napló. 1881. 93. sz. esti lap/ és Eötvös K.
Lajostól: ujlaky István. Necrolog. /Protestáns egyházi és iskolai lap. 1887.
15. sz.)
ref. tanító keze alá adta, ki egy korrector segítségével az algymnasiumi
osztályokat tanította. Az ily állásokat, melyek mintegy előkészítő
foglalkozások voltak a papi vagy „professori” álláshoz, akkor rektoriáknak
hívták s végzett papjelölteket bíztak meg velök, kik aztán a körülmények
szerint hol az elemi iskolát, hol egy kisebb algymnasiumot vezettek; az előbbi
esetben azonban a szülők fölkérésére a tanulókat előkészítették a latin
nyelvből a donatusra is.
Ujlaky
saját följegyzése szerint 1830 Gergely napjára ment Szabadszállásra és azt írja
Sándorról: „Iskolámba a gyermeket befogadtam s mivel korához képest mélyebb
tudományra volt fogva, én őt tanítványaim legkisebb osztályába soroztam, hol
többen voltak nála jelesbek. A gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas,
önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával
sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola
egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát és
felszólításomra: „eredj, Sándor, játsszál te is”, „nem szeretek”-kel válaszolt.
Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd- és utcagyereket. Bár tanuló
nem volt a legjobb, erkölcse sohasem adott okot keményebb feddésre. Félévet
nálam töltvén, atyja elvette azon szándékkal, hogy Aszód, Kecskemét vagy
Békés-Berénybe viendi.”
Ujlaky
e tudósítása világot derít Petőfi gyermekkorának e néhány hónapjára s
helyreigazítja Petőfi István adatát, ki ezt írja: „Két évig járt Kecskeméten az
evang. alsóbb iskolába, s midőn innen visszajött, szüleim Félegyházáról már
Szabadszállásra költöztek s innen nemsokára Szent-Lőrincre (Tolna-megyébe)
vitték iskolába, hol legalább is egy évet töltött.” Szabadszállásra
„úgyszólván, csak látogatásra jött az iskolai szünnapokban s iskolába nem járt
soha.”* (* Vasárnapi Ujság. 1857. 42. l.) E szerint ugyanis
Sándor iskolába két és fél évig járt Kecskeméten, fél évig Szabadszálláson s
ezzel teljesen megegyezik az a körülmény, hogy midőn apja amonnan hazahozta,
már Szabadszálláson lakott. Jellemző megjegyzés, hogy „koránál mélyebb
tudományra volt fogva”; világos ebből is, hogy már Kecskeméten tanult latinul,
Ujlakynál pedig Langius „Colloquiumai” alapján tovább haladt e nyelvben.* (* Joachimi Langii Colloquia latina, tenerae puerorum aetati
prae aliis convenientia una cum praemisso tirocinio paradigmatico in usum
tironum linguae separata edita. Debrecini. 1830. 8o. 86. l. Egyébaránt 1744-től
számos kiadásban jelent meg s párbeszédeit némely újabb könyvbe is átvették.
Ujlakyról azt is mondják, hogy nagyon szerette a latin classicusokat s szép
írása is volt, melyhez utóbb a költőé nagyon hasonlított. Ebből azt
következtetik, hogy a classicusokat ő kedveltette meg vele s írását tőle
tanulta. Ez túlságos következtetés, ha elgondoljuk, hogy Petőfi ekkor csak 7 ½
éves volt.)
Ez
év szept. 28-dikán az apa Szent-Lőrincre (Tolna-megye) küldte fiát, hogy saját
felekezete iskolájában tanuljon; közelebb pedig algymnasium nem volt. Anyja
vette el s íratta be, egyszersmind kosztra és lakásra Hittig János jegyzőnél
helyezte el havi 12 forint díj fizetése mellett* (* L.
Sebestyén Gyula közleményét nagyatyja házi jegyzeteiből: „1831-ik esztendei 28
szept. hozzám jött Petrovics Sándor, kosztos deák Szabadszállásról, 12 frt egy
hónapi fizetés mellett. A deák szükségeire hagyott itt az édes anyja 10
forintot.” Alább: „Ismét az atyja 5 forintot.” /Aki t. i. utóbb meglátogatta
fiát/. A további jegyzetek a 15 frt
kiadására vonatkoznak. E szerint március 1-ig az iskolai szükségletek 10 frt 58
krra mentek, mely összegből még mulatságra is telt. /Hazánk s a Külföld. 1868.
42. sz.),
s iskolai szükségekre nála hagyott 10 forintot, melyhez év folytán az apa 5
forintot csatolt. Ezekből világos, hogy a szülők itt a ruházaton kívül mintegy
140 forintot költöttek Sándorra s hittig jegyzeteiből megtudjuk azt is, hogy
mily csekély szükségletei voltak az akkori iskolának.
Sár-Szent-Lőrinc,
hová Sándor az iskolába került, csinos tősgyökeres magyar falu a Sió mellett,
melynek termékeny lapályát félkörben koszorúzzák a szomszéd szőlőhegyek. E
nyájas helyen, boldog gyermekkori örömök közt járt két évig az 1806/7-ben épült
4 osztályú algymnasiumba, mint donatista tanuló.* (* Gr.
Apponyi Antal engedélyéből. Hazai és
Külf. Tud. 1810. II. 66. l.) Itt volt először lakótársa Sárkány Sámuel,
jelenleg pilisi ev. lelkész és bányakerületi püspök s itt kötött holtig tartó
barátságot dr. Sass Istvánnal* (* Horatiusnak egy neki
ajándékozott kiadásán Sasst „legrégibb barátjának” nevezi. /Nemzeti Múzeum
Budapesten.),
ki meleg visszaemlékezést szentelt a
vele töltött évnek.* (* Petőfi gyermekkorából
/Vasárnapi Ujság. 1883. 50-51. sz./ és Petőfi Tolnamegyében. /Tolnamegyei
Közlöny. 1880. 48. s köv. számokban) Az iskola a falu felső végén, egy ma is külön
álló épületben volt, melynek keleti oldalán egy tágas teremben 40-50 tanuló ült
négy osztályra beosztva oly formán, hogy míg a tanár egyik osztálynak
magyarázott, a többi feladványain dolgozott. Petőfi a terem bal oldalán,Sass
István mellett a 3-dik padban ült, melyre cifra betűkkel fölírta a nevét.* (* A tanári katedrára is fölírta a nevét,m ely ma is megvan
Bonyhádon, hová 1870-ben Szent-Lőrinc-ről az algymnasiummal áttették. /Gyalog
István igazg. levele a szerzőhöz.) Az egyetlen tanár, Lehr András, 1831-ben
került oda s csakhamar kedveltje lett a tanulóknak, kiket a módszer hátrányai
mellett is sokra vitt. Különös gondja a szépírás s a latin nyelv volt,
mindkettő erős oldala az akkori oktatásnak; a latint beszédben gyakorolták s a
tanulók egymás között is e nyelven társalogtak a közös labdázás idején kívül. A
közelebbi adatok hiányoznak ugyan; de azt tudjuk, hogy Sándor mindkettőben
kitűnt s a legjobb tanulók egyike volt.* (* Bizonyítványai,
illetve az anyakönyvi adatok nem ismertek; akkor még ott nem is vezettek
anyakönyvet. /Sántha Károly, szent-lőrinczi ev. lelkész levele a szerkesztőhöz.)
Az
iskolai élet egyebekben is kellemes volt. Mikor a tavasz már megengedte,
szerdán és szombaton a tanár vezetése alatt mind kimentek labdázni a falun
felül elterülő rétre. E játékban Sándor különösen kitűnt, jó futó, ugró, kapó s
főleg dobó volt; ezekben a legnagyobbakkal is versenyzett; ezért többnyire
magok közé fogadták az iskolai szokások ellenére. Testalkata látszólag vékony
volt; de otthon apja mellett a testedző munkához szokván, izmai a szokottnál
fejlettebbek és hajlékonyabbak valának. Maga is szerette már ekkor az idősebbek
közé elegyedni; vállalkozó természetű lévén, erejét meghaladó tettekre is kész
volt, s pedig annál makacsabbul, minél inkább sarkallták vagy vonták kétségbe
képességét. Oly jellemvonás ez, melyet későbbi iskolai éveiből is ismerünk; sőt
későbbi életéből is nem egy eset tanúsítja, hogy ez a gyermekkori vonás
alaptulajdona maradt a későbbi ifjúnak és férfiúnak. Egy alkalommal, tavasz
felé, a jég már lágyulóban volt, s a nagyobb tanulók „csicsonkázni” akarván,
hosszabb jégpálya keresésére indultak a falu alsó végén elfolyó érre. Petőfi is
velök ment több kisebb tanulóval; de közülök csak annak engedték meg, hogy
tovább is velök tartson, ha átugorja az ért, mely sokkal szélesebb vala,
hogysem meg bírták volna tenni. Sándor azonban nem tágított, hátrált, neki
futott s a közepén túl ugrott ugyan, de a jég beszakadván alatta, térden felül
vizesen jutott a túlsó partra; ám azért konokul ott maradt, estig hordta a
vizes ruhát. Íme, hogyan nyilatkozik már ekkor a későbbi férfi egyik
legjellemzőbb vonása.* (* Orlay egy ehhez teljesen
hasonló adatot említ fel 1842-ből, mint pápai tanulóról. Ez évben ugyanis
teljes napfogyatkozás volt júl. 8-án ½ 7 – ½ 9 óra közt, midőn a tanulók mindnyájan
a város végire mentek ki, hogy teljes pompájában láthassák a tüneményt. Amint a
nap tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy teljes elfogytáig le
nem veszi róla szemét s csakugyan Orlay intése dacára állandóan rászögezte
szemét. De mikor az első sugár kilövellt, elvakulva csapta szemeire kezét s
egész hazáig karon kelle hazavezetnie őt Orlaynak. Szemei csak napok múlva
szűntek meg káprázni s a ballal sohasem látott többé egész tisztán.)
Tanulótársaival
jól élt s könnyen barátkozott, kivált az idősebbekkel; általában valami
fensőbbség érzete s erőltetett komolyság mutatkozott magaviseletén. Nem szerette,
ha komoly foglalkozásai között akár zavarták, akár gúnyolták. Ilyenkor a
legnagyobbaknak is nekiment s balkézzel támadott rá, mert balog volt, vagy szót
sem szólva szakított vele.* (* Sass említi, hogy
különösen bosszantotta, ha azt a szokását utánozták, hogy munka közben fejét
ide-oda hajtva, szájszegletét orrcimpája felé húzta. Fiának, bárha egyébként
nem hasonlított apjához, megvolt ugyane szokása.) A magánosságot
általában jobban szerette s inkább ült otthon, vagy pár meghittebb
tanulótársával bolyongott az ér partján. Ezt írja róla öccse is: „Sándor igen
csendes, szelíd, magányt kereső gyermek volt; számtalanszor megpirongatták
szüleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társaságunkat mindig kikerülte,
bezárta magát a szobába s könyvei közt lelte mulatságát. A lovaglásnak pedig
éppen nem volt barátja: ha ráült is apám kedves lovára (A híres „Lengyel”-re,
melyre talán még fognak emlékezni Szabadszálláson, mert azt a lovak királyának
nevezték), mely bárány szelídségű volt, azt mindig a kocsisnak kellett tartani.”*
(* Vasárnapi
Ujság. 1859. 42. l.)
Valóban úgy látszik, hogy az élet már gyermekkorában rálehelte a maga
komolyságát s már ekkor lelkében hordta nagy életfeladatának súlyát.
A
magány e szeretetéből önként folyt a szabad természet szeretete; elleste a
madarak fészekrakását, a fiókák fejlődését, pelyhesedését, szárnyra kelését s a
szünnapok egyik gyönyöre az ily látogatás volt az ismert fészekhez. Órákig
elheverészett az ér partján ábrándozva vagy figyelve valamely kedves madárra, a
barázdabillegetőre, a fenn lebegő pacsirta dalára, gyermeklelkét kitárva a
szabad természet hatásainak. Ilyenkor csak az est vetette haza.
E
vonások uralkodnak utóbb is jellemében: a bátorság, határozottság és dac,
másrészt a természet szeretete, az érzelmek bősége és lágysága összes
fokozataival a legtúlzóbb szenvedélyességig, mely korlátot alig ismer. De ezek
későbbi dolgok s azok a túlzások, melyek érzelmeiben mutatkoznak, bő
magyarázatukat lelik a költő életviszonyaiban, a viharokban, melyek
hányták-vetették, a szenvedésekben, melyek megviselték s ha ezek hozzájárultak
eredeti hajlamainak élessé tevéséhez. érzelmei nemességét és kedélye
fogékonyságát érintetlenül hagyták. Most még e vonások békén pihennek a boldog
gyermek keblében s ezt a boldogságot még növelte az a kellemes anyagi és
társasági környezet, melyben élt. Mindkét évben a legjobb módú emberek
egyikénél lakott a faluban. Az első év (1831/32) hittig jegyzőéknél valódi
gyermekkori örömök közt telt el; szeretet és gyöngédség környezte; a jegyző
leánya, Amália, egy 12 éves barna, rózsapiros arcú leányka, több volt mint
játszótársa, valódi testvére; vele osztja meg panaszát, örömét s vele tölti
idejét legszívesebben. A második évben anyja megint Hittigékhez adta ellátásba,
de ekkor már csak egy hónapig lakott ott. hittiget Majosra választják meg
jegyzőnek és tanítónak s odaköltözik, maga helyett Németh Ferenc néptanítót
ajánlván. Itt lakott aztán az egész éven át s úgy látszik, itt is örömest, mert
Németh-ékre mindig melegséggel gondolt. De Hittig Amáliára emlékezett vissza
legmelegebben ez időből s midőn 1845-ben dr. Sass Istvánnál Borjádon a présház
előtt találkozott vele, az egész boldog gyermekkor fölébredt lelkében s ennek
emlékére írt Gyermekkori barátnémhoz című
költeményét, melyben így szólítja meg:
Te vagy? valóban te vagy az,
Vagy e látmány csak képzelet?
Csak képzetemnek tündér délibábja,
A melyben lelkem újra látja
Szép arczod s boldog gyermekségemet?*
(*
E költemény a költő szentlőrinci lakása felett
1884-ben, midőn volt lakását s az iskolai épületet emléktáblával jelölték meg,
némi vita támadt. Ezek szerint a fenti költeményt Németh Zsuzsikához írta,
Németh Ferenc leányához. Ez nem áll. 1845-ben Németh-éket is meglátogatta s
Németh sógorasszonyát, Németh Istvánnét különösen szeretvén, ekkor Uzdon fölkereste
és „régi kedves mamájának” nevezte. Ugyancsak Németh Istvánné mondja, hogy csak
egy hétig (?) lakott Hittigéknél s ekkor ők Majosra távozván, Sándor Németh
Ferencékhez ment ellátásra. /Lásd latkóczy Mihály: Jó helyre tették-e
S.-Szt.-L.-en a Petőfi-táblát? és A szt.-lőrinczi Petőfi-tábla ügyében. Pesti
Hírlap. 1884. 244. és 249. sz., szept. 3. és 9-én. Továbbá Baróti Lajos: A
szent-lőrinczi Petőfi-emléktábla ügyében. Vasárnapi Ujság. 1884. 37. sz.)
De
a kellemes környezeten kívül szülei ekkor voltak legvagyonosabbak s apja
szívesen költött rá; ő volt fő büszkesége és reménysége; tanulása meg is felelt
a várakozásnak. A jóllét s anyai szeretet pedig meglátszott az anya gyakori
látogatásából, a még gyakrabbi küldeményekből az édes otthonból, a pompás gyümölcsökből,
süteményekből stb.; de meg még inkább mindig tiszta s az évszakokhoz
alkalmazott ruházatából. „Mintha ma is látnám - írja Sass - kék szatengló,
testhez álló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltón simult karcsú
derekára s oly szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan terjedő méreteit,
hogy emlékezetemben még tarka, lapos gombjai is kitörölhetlenné váltak. Ezen
díszben sétált föl, fényesre csiszolt lábbeliben, a tisztára sepert házsor
előtt, ünnepnapokon az iskolába, hol összegyülekezve sorjában mentünk tanárunk
kísérete mellett Isten házába.”
Ez
a „boldog gyermekség”, mely megújuló refrainje a költő idézett költeményének,
teszi e két évi tanulását Sár-Szent-Lőrincen emlékezetessé.* (* Az akkori iskolai épületet Sár-Szent-Lőrincen 1884. aug.
10-dikén emléktáblával jelölték meg a régi jegyzői házzal együtt /ma tanítói
lakás/, melyben a költő Hittigéknél lakott. Az eszme kezdeményezője a költő
gyermekkori barátja, dr. Sass István, Tolna-megye főorvosa s lelkes
végrehajtója Sántha Károly szent-lőrinci ev. lelkész volt. /L. Vasárnapi Ujság.
1884. 33. szám, Sántha Károly kétrendbeli tudósítása az ünnepről. A beszédeket
u.o. 34. sz.)
Az
apa azonban jobb iskolában akarván fiát taníttatni, másrészt a német nyelv
megtanulása végett is, az 1833/34-dik évre Pestre vitte az ev. gymnasiumba,
hová 1-sőnek íratta be aug. 27-én a II. donatista osztályba; lakásra pedig egy
Petrovics nevű lovashajdú rokonához adta, ki a Geiszt-féle házban lakott s fiai
szintén az evangelicusokhoz jártak.* (* Karacs Teréz:
Petőfi gyermekkorából. /Nemzet. 1884. 23. sz./ Karacs azt mondja, hogy nagy
valószínűséggel itt lakott s öccsével együtt járt az evangelicusokhoz) Amint az itt nyert
bizonyítványából világos, tanulása már nem volt oly jeles, mint elébb, pedig
jórészt csak azt ismételte, mit Szent-Lőrincen már tanult, a latin nyelvtant s
a donatista osztály tárgyait. Az eredmény azonban csak „primae classis” lőn,
mellyel apja éppen nem volt megelégedve.* (* Baróti
Lajos: Petőfi legrégibb bizonyítványai. /Nemzet. 1884. 19. sz./ Az
evangelcusoknál nyert bizonyítványa a következő:
Ez
lehetett az oka, hogy a következő évben, szakítva vallásos előítéleteivel, a
piaristák nagyhírű gymnasiumába járatta. A gymnasium ekkor a Kötő utca bal
oldalán levő épületben volt elhelyezve; ide járt a bejárattól balra egy
meglehetős nagy boltozatos terembe 193 társával együtt s tanáruk Nagy Márton, a
későbbi akadémiai tag volt. Tanulása azonban itt sem javult, bizonyítványai itt
is csak „1-ső rendű”-ek, csupán helye (gradus) változott, ugyanis az I.
félévben osztályában 108-dik 114 elsőrendű közt, a II-ban 90-dik, ami ugyan
jobb eredmény, de közben 8 tanuló kimaradt. Aránylag legjobban kivált a
többnyire német tanulók közt a magyar nyelvben, az I. félévben 65-dik, a II-ban
29-dik az elsőrendűek között.* (A piaristáknál nyert bizonyítványa következő*:
E
pesti tanulásnak volt eredménye, hogy begyakorolta magát a német nyelvbe,
melyben utóbb Aszódon még inkább előhaladt. Itt ébredtek föl továbbá első
színészi hajlamai, azt olvassuk róla, hogy „a színház körül ólálkodott.” Erre
nézve különben az általános észrevételen kívül közelebbi adataink hiányoznak.
Az
apa elkedvetlenedett fia hanyatlásán s midőn Pestről hazavitte, oly gondolattal
is foglalkozott, hogy tovább nem taníttatja; főképpen nem adja többet Pestre,
ahol ily veszélyes hajlamok ébredeztek benne. A szünidő nagy részét Sándor
Martinyéknál, Kiskőrösön töltötte, apja akarata ellen is; ez volt oka, hogy
keresztapja, Martiny Károly, közbenjárt az apánál abban, hogy Sándort Aszódra
vigye iskolába. A költő öccse, Petőfi István utóbb fölszólalt az ellen, mintha
Martiny Károly rábeszélésére lett volna szükség, vagy hogy éppen ő vitte volna
Sándort Aszódra; apjok ily ösztönzésekre nem szorult, mert anélkül is sok
gondot fordított fiai taníttatására, ezt mondogatván: „Tanuljatok gyermekeim,
most még tehetünk értetek mindent, de ki tudja, hagyhatunk-e egyéb maradandó
örökséget reátok,m int azt, amire taníttatunk.”
Petőfi
Istvánnak mindenesetre igaza van; de azért a kegyelet megsértése nélkül
állíthatni annyit, hogy a pesti két évi meglehetős sikertelen kísérlet után az
apának némi biztatásra, fia tehetségét illetőleg bátorításra volt szüksége, s e
tekintetben az ekkor már 30 éves, ügyvédséget végzett keresztapa* (* Simonides: Petőfi keresztatyjának vallomása. /Pesti Napló.
1872. 211. sz./ Petőfi István: Petőfi szülőiről. /Vasárnapi Ujság. 1872. 40.
sz. melléklet./ Annyival is hihetőbb, hogy Martiny Károly elbeszélése ebben is
megfelel a vallomásában, melyek más adatokból is igazolhatók.) csakugyan
beefolyhatott s be is folyt az öreg Petrovics elhatározására.* (* Martiny Károly született 1804-ben Acsán.)
Forrás: Ferenczi Zoltán:
Petőfi életrajza – A Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal
kitüntetett pályamű. – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság –
I. kötet – Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése