II.
FEJEZET
A közlegény
Katonáskodása Sopronban
1839/40 telén. – Külseje. – Büszkesége. – Adomák. – Nehéz szolgálata. –
Részletek katonai szolgálatából. – Barátai: Orlay, Nagy Imre, Lantay Sándor,
Pákh Albert. – Olvasmányai. – Versei. – Szavalása. – Szokásai. – Jövőjében
vetett hite. – Látogatása Pozsonyban. – Búcsú című költeménye. – Masírozás
Grácba. – Levele Nagy Imréhez. – Betegsége. – Kupis Vilmos. – Hozzá írt
költeményei. – Dr. Römer. – Kiszabadulása.
Petőfi
1839. szept. 6-án lépett be a Gollner-féle, jelenleg Ernő főherceg nevét
viselő, 48-ik gyalogezredbe mint önkéntes újonc s az első századba sorozták
1504. sz. alatt. Szolgálati ideje 6 évre szólt.* (* L. Bayer
Ferenc: Petőfi katonáskodása. Nyílt levél dr. Meltzl Hugó úrhoz. /Koszorú. II.
1879. 272. l./ E ponthoz Moulholand ezredes napi parancsa így szól: Bregenz
15-ten September 1839. Standes-Veränderungen. Art. 1. In Zuwachs ist zu nehmen:
Der freiwillige Rekrut Alexander
Petrovich 1504. den 6. September 1839. bei der I. Comp. L. még a
Haupt-Grundbuchsblattot:
Az
egykorúak, kivált dr. Sass István meg, bárha jegyzeteikben jellemző módon nem
említik egymást a költő soproni barátai között. Dr. Sass azt mondja, hogy
vágyva-vágyták őt megismerni, ő egykori szent-lőrinci tanulótársát, a többi
tanulók azt a Petrovicsot, aki színész volt, már számos kalandon ment át,
ismerte Lendvaynét, a legelső színészeket, látta Vörösmartyt, Bajzát. Az
érdekeltséget még növelte a szegény katona elhagyott helyzete, előbbi
hányatásai, az az elkeseredés, mely a hadsereghez űzte s végre azok a túlzások,
melyekkel sorsát kiszínezték, vagy sohasem történt kalandokban szerepeltették,
melyek annál több hitelre találtak, minél kevésbé valának igazak.
Végre
egy őszi délután megláthatták Németh Jancsi tanulótársuknál s a valóság
természetesen meghazudtolta a szállongó híreket. „A szobába léptemkor, írja dr.
Sass, szerényen meghúzódva festetlen diákládán üldögélve találtam egy fakó
arcú, mohodzó bajuszú, vézna kinézésű, egészen igénytelen katonát, ölében
lógatva fehér vállszíjáról lecsüngő szuronyát. Köszöntésemre katonásan felállt,
oldalára húzá fegyverét s érdes tenyerének szorítása, testalkatától elütőleg
edzett kezek erejét érezteté velem. Sárga pitykés, zöld hajtókás monturja,
nadrágja, csolnakszerű bakancsa úgy lotyogott rajta, mintha nem is rá szabták
volna; egyedül nyakszorítója állt feszesen, fölpeckelvén vékony nyakán ülő
fejét, melyen a rövidre nyírott s felálló sertehaj – mely sötétben dörzsölve
akárhányszor szikrázott –é, beesett arc, fekete bőrszín, élénk két barna szem,
mint régi ismerősök jelentkeztek előttem.”* (*Petőfi
katonáskodása Sopronban. (Vasárnapi Ujs. 1884. 6-7. sz.) Kérdezősködéseikre
aztán futólag elmondta élte főbb mozzanatait, apja kitagadását, a színházi nélkülözésekkel
telt s mégis „dicsőséges napjait”, röviden az okokat, melyek miatt katona lett;
de mindezt a szánakozást kizáró modorban. Ez megfelel a valóságnak. Orlay és
Szeberényi ugyanazt mondják, hogy bár mélyen érezte nyomorú helyzetét, büszkén
viselte sorsát s legfölebb humorizált rajta. ily humoros hangulatában egyszer
Hankovszky Miksa volt aszódi tanulótársával találkozott az utcán, aki
fűszerárukkal megrakott kis szekeret húzott. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdé
tőle megütközve. – Inas vagyok egy fűszerkereskedőnél – válaszolt. – No öcsém -
felelte rá -, sajnállak, nekem is rossz dolgom van ugyan, de mégsem cserélnék
veled.
Jellemző
a másik, szintén Orlaytól elbeszélt eset. Egyszer t. i. olyankor ment éppen
hozzá, midőn egy elbizakodott úrfi látogatója volt, kiknek társaságában amúgy
is mogorva szokott lenni. A vendégnek feltűnvén ez, tréfálkozva bős magyarkának
nevezte. Petőfi e szóra föllobbant, mint a puskapor. – Tudja ön, kik voltak
azok a bús magyarok? – kiáltott rá -, ha nem tudja, majd megtanítom én, hogy
máskor tudja, kinek ossza e címet! – mire forma szerint megtámadta s az
menekülni volt kénytelen.
Ez
az utóbbi eset jól rajzolja büszkeségét, mellyel terhes szolgálatát panasz
nélkül viselte. Pedig nagyon terhes volt, mint általában a közkatonáké. Végzett
iskolái, tanultsága szálka volt míveletlen káplárja szemében s ez nehezíté
helyzetét. Társai pedig majdnem üldözték, mert kerülte őket, mi csak
természetes, ha elgondoljuk, hogy a hadsereg e része akkoriban kivált kötéllel
fogott szolgalegényekből telt ki. Teendőiről maga is megemlékezik Úti jegyzetei-ben (1845): „Strázsáltam
vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára, s mosogattam a
vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, s … a káplár
„menjen kend!”-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból”; vagy hevert
az őrszoba meztelen faágyán, hol mint de Manx báró, az egyik oldalát maga alá
tette derékaljnak s a másikkal betakaródzott. És bárha mindössze abból a 21 frt
„Handgeld”-ből, melyet beállásakor kapott s napi 6 krajcárjából élt, kölcsön
sohasem kért, sem segélyt el nem fogadott.
A
tanulók lakomáin azonban szívesen vett részt Orlaynál és Sassnál egyaránt.
Orlay és három lakótársa, ha kaptak valamit hazulról, őt mindig meghívták.
Ilyenkor humoros kedvben túltett mindannyian. Megtörtént, hogy anyja neki is
küldött egyet-mást; azt szintén a jó barátok közt költötték el. Egyszer meg
papírba gyűrt csomaggal lép be Orlayhoz. „Nesztek, mond, én is megtraktállak
egyszer benneteket” – s a papírból fekete, száraz profontot tett az asztalra,
melyet újsága miatt jóízűen fogyasztottak el.
Katonai
életéből több más, részint humoros,
részint komoly esemény emléke maradt ránk. Szeberényi elmondja pl., mint tőle
hallottat, hogy miként oktatta a káplár a gyakorlatokra.
-
Tudja-e
kend – mondá káplárja szavait idézve -, tudja-e kend, mi az a stéling?
-
Nem.
-
Nohát
a stéling a katonának az a stellungja, amelyben áll.
Abban
az időben a katonák még párosával feküdtek egy ágyban. Az ő hálótársa egy
cigányfiú volt. Jobban nehezére esett azonban az, hogy takarodón túl gyertyát
égetni nem volt szabad; ő mindazáltal feje felett függő szuronya karikájába
gyertyát illesztvén, talán kapitánya engedélyével – mint Sass sejteti -, midőn
társai már aludtak, olvasta az iskola könyvtárából kapott könyveket. Egyik
társa egyszer ilyenkor odalopózkodott s elfútta gyertyáját, mire dühében
szuronyát dobta utána, mely szerencsére csak az ágyba fúródott. Másnap aztán a
sok baka örömére kurtavasra verték „a tintanyalót”, amint őt hívták.
Ez
években a soproni posta az ún. „három ház” szélső szárnyában volt elhelyezve. E
ház a dr. Schetzel Andrásé, egy silentiumra ítélt ügyvédé volt, ki emiatt
szűkösen élt komor agglegénységben. A posta előtt számtalanszor állt őrt a
szegény katona éjjel-nappal, egyfolytában két órát szaladva föl s alá a
dermesztő hidegben a keskeny fapadlón, vagy meghúzódva a süvöltő szél ellen a
faköpenyegben. Schetzelnek föltűnt a vézna alak, kérdezősködni kezdett s mély részvét
fogta el szenvedő társa sorsán. E részvét még nőtt, midőn egyszer őt Horatius
olvasásába merülve találta s ezóta a sorsüldözte ügyvéd és ifjú költő közt
valódi barátság kezdődött. Az ügyvéd ebédre hívta meg, vagy gyakran az estéket
töltötték együtt és kétszeresen sajnálta, hogy szűkös helyzete miatt nem
segíthet rajta.
Ugyane
télen történt, hogy Liszt Ferenc hangversenyezve járta be az országot s mint
szülővidéke fővárosát, meglátogatta Sopront is és hangversenyt adott. Ennek híre
fölzaklatta a várost, mindenki hallani akarta s Petőfi égett a vágytól, hogy
szintén ott lehessen; szigorú kapitánya azonban nem adott rá engedélyt. Ekkor
az Orlay polgári öltözetét vette föl s engedély nélkül vett részt a
hangversenyen. Az eset kitudódott s a büntetés nem maradt el.* (* Ez a költőnek egyetlen ismert katonai csínje. Beszélnek egy
másikról is, mely szerint egyszer őrt állván, pajtásai közül az egyik fölvette
köpenyegét, sapkáját és puskáját s ez őrködött helyette, amíg ő valami
mulatságba szökött el, hol egy órahosszat táncolt. Egyetértek dr. Sassal, hogy
költött adoma; ő sohasem hallotta s nem is egyeztethető meg Petőfi
kötelességtudó természetével, még kevésbé egyénisége többi tulajdonaival. Petőfi katonáskodása Sopronban
(Vasárnapi Ujság. 1884. 102. l.)
Élete
későbbi szakában, ha barátai körében volt, száz „apró jellemzetes kalandot
regélt” ő maga is katonaéletéből, melynek itt-ott olvashatók ezek
följegyzéseiben.* (* Néhány ily esetet Jókai
jegyzett föl a költő eléadása után. Egy szelíd, jámbor lakótársa volt a többek
közt, így szól az egyik, kit valami vétségért hadbíróság elé idéztek. Mikor a
második emeletre evégett föl kellett mennie, minden szobatársától oly
érzékenyen búcsúzott el, mintha ez volna végső elválása. ezek mulattak rajta,
pedig úgy volt; a költő t.i. ezután az udvar felőli ablakon kikönyökölve
pipázott s a jámbor szoba társ éppen előtte dobta le magát a második emeletből.
Félnapi kurtavasra ítélték; ez keserítette el annyira.
Egy másik katona
korhely, víg legény volt, ki örökké a városban csatangolt s éjjelre a tilalom
dacára is rendesen kimaradozott, csábítgatott vagy dorbézolt. Nem használt
semmi büntetés; a vesszőzés, a botozás sem; megszokta már, annyiszor esett át
rajtok, nem is mentegetőzött, kiállotta szó nélkül, amit rája mértek. Egyszer
késő éjjel megint künn csatangolt a városban s az őrálló észrevette.
Rákiáltott, hogy megálljon! – a legény ehelyett futni kezdett; az őr vaktában
utána lőtt és szíven találta.
Egy harmadik legénynek
szeretője volt otthon s nagyon gyötörte
a honvágy; félt, míg hazakerül, a lány talán férjhez is megy. Naponként várt
levelet hazulról s napról-napra szomorúbb lett. Egyszer masírozás közben
szokatlanul jókedve kerekedett s midőn a zászlóalj pihenőre megállott, átadta
puskáját Petőfinek,m int szomszédjának, hogy tartsa, míg visszajön. Már jelt
adtak az indulásra, a legény nincs sehol .Ekkor egy pásztorfiú jön oda s
jelenti, hogy egy katonát a szilvásban látott egy fán. Érte mentek; a szegény
fiú volt, ki a fára fölakasztotta magát. (V. ö. Jókai: Egy magyar költő
életéből. 299-301. l.) Kemény Mihály pl. Pozsonyban
hallotta tőle, hogy legrosszabbul esett, ha vesszőzésben kellett részt vennie;
alig bírta a fölszaggatott hátat sújtani. Beszélte továbbá azt is, hogy az
őrhelyen gyakran Horatius ódáit vagy Schiller költeményeit szavalta; máskor
olvasva járt fel s alá s ilyenkor belemerülve elmulasztotta a köteles
tisztelgéseket. Egyszer meg a fölváltó őrség káplárja azon kapta, hogy
szuronyát elfeledte föltűzni, miért természetesen a kapitány elé vitték s csak
ennek elnézése mentette meg a nagyobb büntetéstől.
Ha
azonban a durva környezetben katonaélete sivár volt, helyette kárpótlást talált
barátaiban, kik egyszersmind önművelődésében is segítették. Legközelebb állt
Orlayhoz és lakótársaihoz, kik közül kivált Nagy Imrét, a későbbi történetírót
és Lantay Sándort szerette. Utóbbi korán, 1843-ban halt meg, s midőn Orlay ezt
neki mint akkor debreceni színésznek megírta, azt felelte rá: „csak most érzem,
mennyire szerettem őt”. Itt ismerkedett meg utóbbi áldozatra kész barátjával,
Pákh Alberttel, ki vele egy évben Rozsnyón született s szintén evangelikus
volt. Pákh megelőzőleg Miskolcon, Iglón és Lőcsén tanult; Sopronba jövén,
munkás tagja és reformálója lett a Kiss János által ott még 1790-ben alapított
s hazánkban a maga nemében első iskolai magyar-társaságnak. Ez időben (1838
óta) Hetyési László volt a kör elnöke, dr. Sass könyvtárnoka, Pákh pedig 1840
elejétől „titoknok”-a és Szűnórák c.
írott lapjának szerkesztője.* (* V. ö. Gyulai Pál bevezetését
Pákh Albert Humo ros életképei előtt és
Kovács Sándor: A soproni ev. lyceumi m. társ. tört. 58-59. l.) Nemcsak a barátság
tehát, az irodalom közös szeretete is egymáshoz vonzotta őket. Pákhkal néha
eljárt a tanárok előadásaira* (* U. o. 56. l.); a társaság
könyvtárának pedig nem volt szorgalmasabb olvasója, mint ő. Kivált az Athenaeum-ot s ennek 1840-ig járt
melléklapját, a Figyelmező-t,
állandóan olvasta; lépést tartott az irodalom fejlődésével; a legjelesebb
művekből egyszerre 3-4-et vitt magával köpenyege alatt. Használta a német
társaság könyveit is, Schillerrel itt ismerkedett meg alaposabban, kinek lírája
volt is rá hatással pályája kezdetén. A mindig elsősorban kedvelt Horatiuson és
Vörösmartyn kívül Jósika hatott rá újszerűségével s a különböző zsebkönyvek is
olvasmányai voltak.
Nem
lehetetlen, hogy néha részt vett a társasági ülésein is, noha nem volt tag s
nem működött.* (* U.o.) Tag egyébiránt Orlay
sem volt még; mert ezek csak fölső osztályúak lehettek. Ezért, írja Orlay, ők
többen az algymnasiumból egy kisebb kört alkottak, melyben Petőfi is olvasott
fel pár verset. Volt emlékkönyvük is, melybe a jelesebb műveket s így Petőfi
pár költeményét is beírták.
E
kis kör két évi fönnállása után megszűnt, az emlékkönyvet Lantay a nagyobbik
társaságnak adta át megőrzés végett, de utóbb elveszett s Bayer hiába kereste.*
(*Petőfi katonáskodása. (Koszorú. II. 272. l.) Úgy látszik, igaza
van dr. Sassnak, hogy az 50-es években a társaság sok egyéb irataival együtt
valami „gutgesinnt”-ség áldozata lett.
De
ezt nem tekintve is, számos adatból tudjuk, hogy ekkor is verset versre írt s a
költészetben találta legfőbb vigaszát. Az őrágyon heverészve, az úrhely
padlóján föl s alá sétálva verseket gondolt ki s a képzelődés ragyogó álmaiba
merült.* (* Az őrágyhoz c.
költeményében)
Versekkel írta tele a faköpenyeg oldalát, miközben Schetzel nem egyszer lepte
meg s katona korában írt és „megmaradt alexandrinusait” maga is említi 1845-ben
Köszönet a pápai képzőtársulathoz* (* Pesti Divatlap. 1845. 5. sz.) cikkében. Sass István
homályosan emlékszik is egy páros rímű sorokban írt elbeszélő költeményére
valami bakonyi várromról, melyről véleményét kérdezte.
-
Tudod,
Sándor, jó biz’ ez, felelt ő, csakhogy egy kicsit pongyola.
A
költő nem válaszolt, de többé nem olvasott fel neki költeményt. Sass azt
sejteti, hogy a költeménynek népies és az akkor szónokias iránytól eltérő
hangja s verselése tűnt fel pongyolának. Ha ez való, akkor a költő legalább
sugallatszerűleg tisztában volt magával és geniusa új irányok felé vezette már
ez időben. Költeményt e télről nem ismerünk tőle; lehet, hogy a leírtakat utóbb
megsemmisítette, sokat le sem írt, csak erős emlékezetében őrizte. Utóbb is az
volt szokása, hogy jövés-menés közben gondolta ki költeményeit s pedig nemcsak
fő vonásaikban, hanem a részletekben is. Innen az, hogy kéziratában alig
látható javítás.
Az
előbbi bírálat, vagy pedig az a gondolat, hogy költeményeit nem értik meg,
általában visszatartotta, hogy Sassnak és nagyobb tanulók közt őket fölolvassa;
pedig ez utóbb hírének tetőpontján is kedvelt szokása volt. Orlay említi, hogy
nekik gyakran olvasott föl vagy mondott el verseiből; e bizalmas körben jobban
érezte magát. Egyebet is többször szavalt, mert néha versenyszavalásokat
rendeztek. Modora volt a túlságos színezés, mellyel éppen ellenkező hatást ért
el. Egyszer Berzsenyi Fohászkodás-át
oly modorban adta elé, hogy kinevették érte; azonban nem jött zavarba,
bírálataikkal meg nem törődött. Azt felelte, nem értenek hozzá. „Különben, mind
Sass, biztosan, kellő nyomatékkal és önálló fölfogásnak kiváló jeleit adva
szavalt mindaddig, míg heve túlságokba nem vitte, ami szenvedélyesebb
kitöréseknél s erőltetett emelkedések közben, csengés nélküli orrhangjánál
fogva, vézna termetével hősies állást elfoglaló komolysága mellett, - igen
gyakran ellentétes hatást idézett elő.”
Az
ún. tanulói mulatságokban többnyire hallgatagon vett részt; nem tartozott a
hangadó mulatókhoz. Hangja nem lévén, nem énekelt, keveset ivott és sohasem
kártyázott; ellenben kedvelte az iskolai életből elbeszélt adomákat. Azonban a
nevetés nem állt neki jól, arca ilyenkor elvesztette arányait. Valami elszánt
komolyság illett neki legjobban. Nevetése közben kivált az tűnt föl, hogy bal
szemfogát két mellékfoga előre tolván, ez nagyon láthatóvá lett s zavarta az
arc szokott alakjának összhangját.* (* Petőfi
fogsorának e szabálytalanságát említi Jókai is a Petőfi-szobor leleplezésekor
mondott beszédében. (Lásd az 1882-diki lapokban, melyek mindnyája közli e
beszédet.) Sárkány Sámuel meg azt mondja, hogy mint pesti statistával
találkozván, őt Petrovicsnak szólítá, mire komolyan ezt felelé: „Csalódik ön,
én nem vagyok Petrovics.” Mire Sárkány megütközve szólt: „Ne tréfálj, Sándor,
hisz fogad is elárul.” Erre ő félig tréfásan, félig komolyan válaszolá: „De úgy
van, barátom, én nem vagyok többé Petrovics, hanem Petőfi. Atyámmal keményen
meghasonlottunk, - kitagadtuk egymást.” (Vasárnapi Ujság. 1857. 1. sz.) Sárkány
eléadásában annyi tévedés van, hogy statista korában még nem hívta magát
Petőfinek. Ez az eset utóbb történt.)
Ő
maga adomákat nem szokott mondani, hiányzott leleménye és előadása egyaránt. De
ha a beszélgetés irodalmi irányt vett, szívesen beleszólt s pedig oly módon,
mely nézetét tiszteltté tette. Többet tudott s alaposabban, mint a legtöbben;
Pesten létekor tájékozódott az irodalom belsőbb viszonyairól s így látköre
tágabb, nézeteiben önállóbb volt. Egyéniségének sajátossága, melyest korán
kifejtett nehéz életiskolája, annak, amit mondott s ezt mindig röviden és
határozottan tette, saját érdeket és újságot adott. Egyszerűen nyomósan,
átgondoltan beszélt; komolysága megelőzte éveit s ez kiválóan jellemezte; nagy
emlékező ereje miatt pedig könnyen bírt emlékezni az olvasottakra. Mindezek
okozták, hogy bárha a tanulók fényes jövőjét nem sejtették, nagy szellemi
erejébe be nem pillanthattak, érezték tekintélyét, egyénisége hatását s majdnem
kérkedtek a kopott külsejű közlegény ismeretségével.
Tagadhatatlan,
hogy e ránk maradt vonások jellemzők a 17 éves ifjúra, ki úgy látszott, hogy
minden lehető írói dicsőséggel ellenkező úton haladt. Azonban tehetségében és
jövőjében vetett hite nem ingott meg; érezte önbecsét s bízott magában szomorú
sorsa dacára is. Egyszer Sass Istvánnal a kaszinó épülete felé tartottak,
miközben Olaszországról, ahová eljutni reménye volt, katonai előhaladásáról,
irodalmi céljáról beszélgetett. Barátja a nehézségekre figyelmeztette, mire
„erős nyomatékkal” így szólt: „Érzem, barátom, hogy nem mindennapi embernek
születtem.” Sass megütődött e szavakon s az épület szögletén álló lámpához
vivén, némi gúnnyal mondá: „Hadd lássam, nem pirulsz-e el e bátor nyilatkozatod
ismétlésére?” Erre a világosságban megállva, a gúnyos megjegyzésen
méltatlankodó komolysággal még határozottabban ismétlé: „Igen, újra mondom,
érzem magamban, hogy nem mindennapi embernek születtem.”
„Számtalanszor
eszembe jutottak, folytatja Sass, hogy jósló szavai mennyire beteljesültek,
melyeket akkor inkább a katona, mint leendő költő önérzetes fölbuzdulásának
róttam föl s gyönge közvitézségének tudatában pedig szinte nevetségesnek is
találtam. Hallva azonban ellenvetésem után még határozottabb nyilatkozatát s
látva vonásain meggyőződése ellen támasztott kételyem miatt kitörendő haragját,
nem találtam időszerűnek őt nyilatkozata megmagyarázására felhívni. –
Gondolkozóba esve, rajongónak tartottam őt.”
Ha
tekintetbe vesszük magának a költőnek az ez évhez közeledő más ránk maradt
nyilatkozatait, így legkivált Jövendölés
c. költeményét 1843-ból: nem kételkedhetünk e följegyzés valóságán. Egészen
hasonlót mond már említett Az őrágyhoz
c. versében (1840)* (* A költemény mindenesetre
1839/40. teléről, még Sopronból való.), de legkivált Úti jegyzetei-ben (1845). Elmondván itt, hogy Eperjesen a
tanulóifjúság fáklyás-zenével tisztelte meg, ezt egészen természetesnek
találja, de nem elbizakodottságból. Erre így folytatja: „Mikor még nyomva sem
láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statista voltam a pesti
Nemzeti Színháznál… mikor még strázsáltam…: mindenkor már világos sejtéseim
voltak arról,mi velem egykor történni fog s meg is történt. Megálmodtam az
őrszoba meztelen faágyán… megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban,
melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes
megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarabb, gyorsabban,
mint gondoltam.”* (* Vegyes Művei. III. 12. l.)
Ily
sejtelmekkel volt ő bevéve katonának hat évre.
Ezeket
tudva, nem természetellenes az a föltevés, melyet ugyancsak Sass említ, hogy
bárha ő nem katonai dicsőségről álmodozott s élete céljául csakis az irodalmat,
a költészetet tekintette; mégis a katonai pályán való előhaladással annyiban
összekapcsolta, amennyiben ezt eszközül kívánta fölhasználni irodalmi
céljaiban. Reménye volt, hogy szorgalommal tisztté lehet, Olaszországba jut,
tapasztalatokat szerez s akkor fellép. És hogy e ponton Kisfaludy Károly sorsa
vigasztaló példaként lebegett előtte, az is természetes.* (* Dr. Sassnak az az állítása, hogy már Sopronban tudta volna
Petőfi, hogy útjok célja nem Olaszország, hanem Károlyváros lesz s ez nagyon
lehangolta, aligha való, mert világosan ellenkezik a költőnek Grázból Nagy
Imréhez írt levelével (1840. ápr. 30.), melyben azt mondja: „itt vettük azon
hírt, hogy az ezred Tyrolt elhagyván Horvátország Zágráb és Karlstadt városaiba
menend.” A dr. Sass adataiból megemlítendő még az is, hogy szerinte Petőfi,
anyja közbenjárására, kibékült apjával, ki helyeselte elhatározását, hogy a
hadseregnél marad s ott igyekszik sorsát biztosítani. Sőt a lóra termett s
katonás természetű mészárosnak annál is inkább tetszett fia e lépése; mert
benne éppen a kapkodó álhatatlanságot, a színészet iránti hajlamot rosszallta.
Az tény, hogy a költő katonáskodása alatt kibékült apjával, különben
kiszabadulása után nem ment volna haza, de hogy ez már ekkor megtörtént volna,
alig valószínű s lehetetlennek vélem, hogy Orlay ne tudott volna róla, ki pedig
egy szóval sem említi.)
Míg
Petőfi Sopronban volt, meglátogatta egykori selmeci tanulótársait Pozsonyban.
Kemény János azt írja, hogy egy depót kíséretében ment át hozzájok és Dömök
Elekhez, az egykori aszódi jó baráthoz szállt.* (* Adalékok
Petőfi Sándor életrajzához. (Koszorú. 1881. V. 142. l.) Dömök még
részletesebben szól e látogatásról és előzményeiről. Ő 1839/40-ben phisikus
volt Pozsonyban s a szüreti 10 napi szünidőn a két Ujházy Lajossal (Losonczi és
Dadai) Sopronba mentek, mert hallották, hogy ott van Pákh Albert, ki a két
Ujházynak tanulótársa volt; ő meg azért, mert tudta, hogy Petőfi ott
„rekrutáskodik”. Gyalog mentek át. Pákh-hoz szálltak, másnap meg fölkeresték
Petőfit a kaszárnyában, akit egy priccsel teli szobában csizmája takarításánál
találtak. Szerfölött megörült nekik s kapitányától szabadságot kérvén, másnapig
az időt együtt töltötték Pákhnál.* (* Petőfi
ifjúkorából. (Üstökös. 1877. 19. sz.) Dömök u. o. említi, hogy Petőfi, mielőtt
elindultak, elrakta „aprólip”-ját, mi a
kefékből és suvixból állt, mondván, hogy midőn kapitánya handgeldjét átadta,
azt mondta, hogy jó lesz aprólipra.(?)
„Ezután,
folytatja Dömök, párszor Petőfi is eljött hozzánk Pozsonyba, elkéredzvén a
kéthetenkénti transporttal, s egy-egy napot, azaz a raszttagot, nálunk
töltött.” (* U.o.) Hányszor volt a télen
Pozsonyban, nem bizonyos; biztos tudomásunk csak egy látogatásáról van s ez
jan. 18-22-dike közt történt. Ez az, melyet Kemény János említ, Szeberényi meg
így ír le: „1840-diki januárban tanulótársaimmal enyelegtünk szobánkban,m időn
gazdasszonyunk jelenti, hogy engem valami katona keres. Kimentem s az ajtó
előtt az én kedves Sándorommal találkoztam. Elbeszélte, hogy Sopronból
transporttal küldetett Pozsonyba s a vezénylő tizedestől engedelmet kapott,
hogy az éjt barátaival tölthesse. És csakugyan együtt is töltöttük azt… Éjfél
után elbúcsúztunk, annál levertebben mindketten, mert ekkor már nem láttunk
reményt hamar találkozásra.”
E
látogatás idejét teljesen eldönti a költő Búcsú
c. ifjúkori költeménye a Neumann Károly-nak ajándékozott füzetben, melynek
tárgya a költő eltávozása Pozsonyból, ahol nem hosszú ideig barátai „nyájas, hű
körében” kevés, de boldog órákat
töltött, a sors azonban „ismét”* (*E kifejezés valóban azt
mutatja, hogy a tél folyamán még legalább egyszer volt Pozsonyban, a hely így
szól:
Irígyen a sors
boldogságom ellen
Pozsony, körödből ismét
messze hí…
Az „ismét” szó csak
többszöri látogatásra vonatkozhatik, mert elébb sohasem volt Pozsonyban.) messze hívja; ígéri,
hogy haláláig szeretni fogja őket. A költemény alá ő maga 1840. jan. 21-dikét
írta.
Orlay
Petőfiről szóló, különben kiváló pontos följegyzéseiben Szeberényi idézett
sorait félreérti; ugyanis ő úgy magyarázza, hogy a költő akkor tette a
látogatást, midőn századával együtt hagyta el Sopront, hogy Bregenzben (Tirol)
állomásozó ezredéhez csatlakozzék. „Ha két barátja nem tanúskodnék arról, írja
Orlay, hogy ez útja Pozsonyon át történt, hihetetlen lenne, hogy ily patkó
alakú utat tettek. Azonban Domanovszky Endre csak nemrég beszélte nekem, hogy
1840-ik év tavaszán, hóolvadásos időben, Petőfi mint katona, Sopronból jövet, a
pozsonyi lyceum könyvtárában őt fölkereste s arra kérte, hogy Szeberényi lajos
szállására vezesse.” Hozzáteszi, hogy Szeberényi csak az időben téved; mert e
találkozás nem januárban, hanem márciusban történt.
Nem,
Szeberényi nem téved. Ő csakugyan januárban találkozott Petőfivel. Nem is
mondja, hogy ez akkor történt volna, mikor századjával Gráz felé ment; ő is,
valamint Kemény és Dömök csak transportot emlegetnek. Ezzel nem ellenkezik
Domanovszky elbeszélése sem; hóolvadásos idő gyakori jan. 18-22-dike tájt is. A
grázi útban a század nem került Pozsony felé; erről meggyőzhet a költő levele
Nagy Imréhez is, melyben azt írja, hogy Soprontól Gráz 20-22 mérföld s ez a
távolság csak az egyenes úton, Neustadt felé annyi; Pozsony felé kerülve 33-34
mérföld lett volna.* (* A költő e pozsonyi
látogatásáról s találkozásáról Szeberényivel több valótlan állítás olvasható.
Zilahy a maga Petőfi-életrajzában Selmecen át utaztatja a költőt századával
együtt Grázba és dr. Sass meg azt hiszi, hogy Pozsonyba érve engedélyt nyert
arra, hogy századától elválva Selmecre mehessen Szeberényihez; de hogy ekkor
szüleit is meglátogatta volna, arról nincs tudomása. Mindegyik adat
lehetetlenséget foglal magában. Szeberényi látogatására nem kellett Selmecre
mennie, mert ekkor Pozsonyban tanult; a selmeci lyceumot végezte 1838/39-ben
mint III. éves primanus. Valószínű azonban az, hogy a Dömök és Kemény által említett
látogatás nem ugyanaz a Szeberényi által említettel. Ha ez így van, akkor
megkapjuk a szóban forgó két látogatást s ez az utóbbi föltevés annál
valószínűbb, mert Dömök és Kemény nem említik följegyzéseikben Szeberényit. (V.
ö. Kemény és Dömök idézett cikkeit, Szeberényi: Néhány év Petőfi életéből 20 l.
és dr. Sass: Petőfi katonáskodása Sopronban. Vasárnapi Ujság. 1884. 6-7. sz.)
Petőfi
és századja a bregenzi útra 1840. márc. közepén indultak el s 30-dikára értek
Gráz Neustadt és Bruck felé. Elindulása előtt Orlay lefestette aquarellben
csontlemezre, melyet utóbb mint maga mondá Orlaynak, midőn kiszabadult a
katonaságtól, Kupis Vilmos barátjának adott emlékül s ma már ismeretlen.
Barátai közül az indulás idejét igen kevesen tudták; csak midőn több nap egymás
után kimaradt, értesültek róla Németh Jánostól s talán el is feledik, ha oly
mély nyomokat nem hagy emlékezetökben. Különben sem szerette az érzékeny
búcsúzásokat, ha tehette, kitért előlök. Azt mondta egyszer Borjádon Sassnak: „Oly
mélyről jó ilyenkor az emberből a szó, hogy mire fölér, elvész.”* (* Dr. Sass István: Petőfi
katonáskodása Sopronban. Vasárnapi Ujság. 1884. 6-7. sz.)
Grázban
tudta csak meg a költő, hogy időközben ezredét Bregenzből áthelyezték Zágrábba,
melynek 3 első századja Károlyvárosban fog állomásozni s így ez lesz az ő
jövendő tartózkodási helye is a remélt Tirol és Olaszország helyett.
Helyzetének egyéb nyomorúsága mellett e nem várt csapás mélyen elkeserítette.
Ezt, valamint katonai életének szenvedéseit híven rajzolja az egyetlen, Nagy
Imréhez írt levele, mely ez időből fennmaradt s éppen ezért jónak látjuk
egészen közölni.* (* A levél megjelent
először Vasárnapi Ujság. 1866. 23. sz. Újra kiadta Halasi Petőfi-reliquiák. 45.
l. Összes Művei VI. 94. l.)
„Tisztelt barátom! A messze Tyrol hó környezte
bércei mögül véli jönni levelemet? csalatkozik, valamint engem csalának meg
reményeim, azon szép honnal megismerkedhetni. A sors nekem nem akar kedvezni,
minden léptemet, tettemet gáncsolja; minden feltételeimet dugába dönti, szóval,
ő legnagyobb ellenségem. Tyrolból talán örökre – kitiltott. Graecig jövénk –
mely mintegy 20-22 mérföld Sopronytól – (múlt hó 30-kán érénk be) s itt vettük
azon hírt, hogy az ezred Tyrolt elhagyván, Horvátország’ Zágráb és Karlstadt városaiba
menend. Koholmánynak hivém ezen hírt, s reménylék. De végre megtudám, hogy
bizonyos és változhatlan rendelet. Holnap, t.i. Május elsején hagyja el az
ezred Bregenzet. Nekünk azon parancsolat van hagyva, hogy két héttel előbb,
mintsem az ezred, érjünk Zágrábba. E szerint még mintegy június elejéig
Graecben maradunk.
Az
1-ső, 2-ik és 3-ik Compania menend Karlstadtba, s így én is (az 1-ső
Companiaval). Horvátországban legfölebb 1 s ½ évig maradandunk, s onnan
hihetőleg Olaszországba viend utunk. Ha ez megtörténik, némiképp feledem
Tyrolt. Azonban még bizonytalan. – Ezek körülményeim. Mit mondjak önmagamról?
Most érzem, mi mélyen süllyedtem, leszállva a tudományok pályájáról,
neveletlen, érzéketlen emberek körébe, s egy durva zsarnok körmei közé. Csak
néha emel ki e pokolból a költészet, a mennyei, a malasztos.* (* Csak egyetlen költeménye ismeretes ez időből: Galgapartihoz
c.a., mely alá Gréc.Máj.1. 1840.” van írva) Oh, ha ezt keblemben nem hordanám: a
kétségbeesés ölne meg! Egy hónapja már, hogy itt vagyok, s még igen keveset
írtam de hogyan is írjak? a káplár mihelyest tollat lát kezemben, lármáz,
szitkozódik reám s dolgot ad. Így vagyok, azonban nem csüggedek. Non, si male
nunc, et olim sic erit.* (* A költő szavajárása,
némileg jelmondata. Ugyanezt adja Szirmai szájába 1849-diki drámai töredékében
a magyar közmondás alakjában. Összes M. IV. 337. l.) Mihelyt írhat,
tisztelt barátom, írjon, hogy még Graecben találjon levele. Legyen boldog s ne
felejtse igaz barátját
Graec, apr. 30-án 1840. Petrovichot,
s. k.”
E
levélből határozottan megtudjuk azt is, hogy Bregenzbe tehát nem jutott el.
Szeberényi világosan téved, midőn azt írja, hogy előbb Horvátországban s azután
Bregenzben állomásozott, sőt hogy ez utóbbi helyről neki több levelet írt,
melyekben „több ízben említette, mennyire szeretne ő a svájci határon átszökni
a szabadság, a függetlenség hazájába.”* (* V. ö.
Szeberényi: Néhány év Petőfi életéből. 21. l. és Orlayt az idézett helyen.)
Az
valószínű s nincs ok benne kételkedni, hogy talán Pozsonyban létekor vagy más
leveleiben említette ezt a szándékát, s hogy valóban ápolta e tervet, tudjuk;
de Bregenzből, ahol sohasem járt, nem írhatta.
A
költő grázi és horvátországi katonai életéről egyebet alig tudunk; mert ez
időben írt többi levelei mind elvesztek. Több levelet írt pedig Orlaynak és
Szeberényinek Károlyvárosból s hihetőleg még előbb Grázból is. Orlaynak megírta
a többek közt, hogy Károlyvárosban az addig tett út fáradalmaitól beteg lett,
azonban e leveleket 1841 nyarán, míg ő szünidőn otthon volt Mezőberényben, a
költő obsitos katonai sapkájával együtt gazdasszonyának fia a ládájából
kilopta. A Szeberényihez írt levelekről műve előszavában meg ezt olvassuk: „többi
levelei, különösen azok, melyeket mint katona közlegény írt hozzám, részint az
1849-diki mozgalmas öltözködések, részint az ezek után nálam bekövetkezett
kutatás alkalmával, midőn minden könyveim és irományaim szobám közepére
széthányattak, míg magam fogságra hurcoltatám, azokat rendbe nem szedhettem,
elvesztek.”
Írt-e
másoknak még levelet? nem tudjuk, de nem valószínű s így főképpen az elbocsáttatásakor
kiadott „Superarbitrirungs-Liste”-re s egy pár napi parancsra vagyunk utalva.
Amaz a következőleg szól:
Ebből
megtudjuk azt, hogy 1840. máj-jún. havában Grázban typhuslázban szenvedett
(Nervenfieber), melynek következtében rokon kórjelenségek is kezdtek rajta
mutatkozni; utóbb Károlyvárosban három hóig „minden követelménynek megfelelően”,
eredmény nélkül gyógyították. Mivel e kimutatás dec. 23-áról kelt, hozzá
vethetünk, hogy e három hónap, melyeket megint kórházban töltött,
október-december hava. A kórházat pedig 1841. jan. 20-án hagyta el csak, amint
ez Moulholand ezredes január 21-diki napiparancsából világos, mely így szól:
„Zágráb,
jan. 21. Art. 5. Petrovich Sándor közlegény jan. 20-ig bezárólag ápoltatván, az
ezredkórházból javultan távzok.”* (* Agram am 21. Jänner
1841. Art. 5. Gemeiner Alexander Petrovich bis inclusive 20. Jänner verpflegt
aus dem Regiments-Spitale reconvalescirt. /L. előbbi jegyzetet. Bayer: Petőfi
katonáskodása. Koszorú II. 1879. 272-276. l.)
Ezek
az adatok megegyeznek azzal, mely Orlaynál olvasható, ki Petőfi elbeszélése
,nyomán azt írja, hogy az őszi nagy gyakorlatok alatt vért kezdett köpni s
ezért jutott kórházba.
Petőfi
szenvedéseit, melyeket a közlegényi szolgálat s majdnem állandó betegeskedése
okoztak, csak Kupis Vilmos barátsága enyhítette, ki vele együtt katonáskodott.
Ez az ifjú pár évvel idősebb volt a költőnél, 1818. márc. 6—án született
Nagyorosziban (Nyitra-m.), hol apja, Kupis Tibor, a Keglevich János gr.
kasznárja volt. Hat gymn. osztályt végzett a kegyesrendieknél 1828-36-ig
Nyitrán, mint hol jeles, hol közepes tanuló; de ingatag, nyugtalan természete
miatt nem tudta határozott pályára szánni el magát. Egyelőre 1836. márc. 6-án
Privigyén a kegyesrendi papnövendékek közé lépett, de már jún. 29-én elhagyván
a rendet, Esztergomba megy gyógyszerész-gyakornoknak; majd gazdasági pályára
lép s mint ilyen Sopronban lakik s itt a költővel körülbelül egy időben (1839.
okt. 21.) szintén katonának áll be. Különböző okokból származó, de
eredményeikben hasonló sorsviszonyok vetették mindkettőjöket a katonasághoz,
ehhez az utolsó menedékhez, más viszonyokra termett míveltséggel. Míg Sopronban
valának nem barátkoztak, sőt kerülték egymást; de az idegenben a közös keserű
sors egymásra utalta őket, mint ugyanazon sivár puszta vándorait. Petőfi
megszerette a mívelt, csinos, magas termetű, különben szelíd, ábrándozó ifjút;
viszont ennek baráti érzelme mindig drága emlékű maradt a költő szívében. Nemcsak
az Orlaytól festett aquarell-képét adta neki emlékül, midőn tőle elvált, hanem
utóbb két költeményt is írt hozzá: K…….. Vilmos barátomhoz (1842) és Katona barátomhoz (1844) c. alatt.
Mindkét költeményben életrajzi részletek vannak. „A balvégzet száműzte őt
katonának”, mond az elsőben s az itt töltött két kikelet alatt „emésztő
hatalommal szakadt rá” „a léleksújtó vész”; de mégsem siratja meg ezt az időt,
mert ez tette őt barátjává:
Én tudom, mit érsz te
nékem, jó barát!
Jó, minőt az isten többé
soh’sem ád;
Te valál, ki vélem híven
felezéd
A nyomornak végső falat
kenyerét.
Mindkettejöket
„egy sors fondor kénye” hányta-vetette s ugyanegy csillag volt vezetőjök, a
hazaszeretet.
A
másodikban (1844-ből) 4-5 évi távolból visszatekintve, pusztaság vidékének
nevezi katonai életét, mely fölött hő, tikkasztó nap égett; barátja e
pusztaságban „árnyékos fa volt, melynek enyhe sátoránál új erőt szerzett”; a jó
szerencse kedvezett s túljött e szomorú vidéken; de búja nagyobb volt öröménél,
mert barátja nem jöhetett vele.
Kupis
valóban kiszolgálta mind a hat évét, káplár lett, de hányatásai ezzel sem szűntek
meg. Keglevich Jánosnál írnok lett, utóbb ugyanott gazdasági alkalmazást nyert;
1846-ban Pestre ment, ahol unokatestvére, Kupis Leó* (* Utóbb tanár a körmöcbányai állami főreáliskolánál), vasúti mérnök
elvezette a költő lakására a Hatvani utcában, ki szívesen fogadta, megölelte,
megcsókolta s említette, hogy verset írt hozzá. Ekkor Pesten maradt 1846
végéig, miközben Petőfi „testvérként” segélyezte írói jövedelméből s némi
foglalkozást szerzett neki. Nem való tehát az a hit, hogy a költő utóbb őt
sohasem látta volna.* (* Későbbi sorsa kevésbé
változatos. Pestről Weisz báróhoz ment kasznárnak Bars-megyébe, 1848-ban honvéd
lett, a forradalom után a megyénél szolgált Aranyos-Maróthon, hol megnősült,
később megyei iktató lett Komáromban s 1864. október havában halt meg. Fia,
Sándor, jelenleg tanító gróf Apponyi Károlynál Kápolnapusztán (Tolna-m.). L.
dr. Versényi György: Petőfi katona barátja. /Budapesti Hírlap. 1889. 226. sz.
melléklet. Kiegészítő adatok u.o. 230. és 134. számban Kupis Gusztávtól és
Sándortól, továbbá Baráti: Petőfi költeményeinek első kritikai kiadása. 11. l.)
Eközben
a jó szerencse csakugyan átsegítette „e pusztaság vidékén”. Elbocsáttatásának
fő oka betegsége volt. Beteg volt testben, kedélyben. Június elején nem
mehetett el együtt századjával, Grázban feküdt egész júliusig; ekkor elcsigázva,
a várkatonai élettől elkedvetlenedve, reményeiben csalódva érkezett meg. A
terhes szolgálat, a kiállott betegség, testének megakadályozott fejlődése a még
csak 17 éves ifjúnál fokozott erőhanyatlást okozott, mely az őszi
hadgyakorlatok alatt vérköpésben nyilvánult. Ekkor, szeptember elején újra
kórházba került Zágrábban, hol az orvos erős szívdobogásából kezdődő szívbajra,
vérzéséből kezdődő tüdőbajra következtetett. „Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajokra
és szívedények tágulására” – mond az orvosi vélemény.* (* lásd a „Superarbitrirungs-Liste” megfelelő rovatában.)
Az
orvosi vélemény tehát nem állapítja meg e bajokat, csak hajlamot jelez rájok.
Azt hisszük, hogy e pont az, melyben az ezredorvos jóakarata kereshető, ki megismervén
helyzetét, új vizsgálatot eszközölt ki számára oly célból, hogy a szolgálat
alól fölmentesse.
Dr.
Römer, az ezredorvos érdeklődését sorsa iránt ő maga úgy beszélte el Orlaynak,
hogy míg 1840 őszén a kórházban feküdt, unalma elűzésére könyveket kért tőle. E
körülményből kérdezősködni kezdett életéről, viszonyairól s egyszer egész
bizalommal azt kérdezte tőle: „Nem lenne-e kedve megszabadulni? Ön nem idevaló.”
-
Nekem
mindegy – felelt -, másutt sincs mit reménylenem.
Erre
az orvos nem válaszolt, de nehány nap múlva egy pár magasabb állású tiszttel
jelent meg a kórházban és megvizsgálták 1840. dec. 23-án.* (* Lásd a „Superarbitrirungs-Liste” megfelelő rovatában.) A kiadott jelentés
alapján, mely alatt a többek közt dr. Römer neve is olvasható, újra
megvizsgálta egy felsőbb bizottság 1841. jan. 15-én s a fönnebbi véleményt,
mely szerint „az idézett betegségekben valóban
sínylődik”, helyben hagyta. Ennek alapján, minthogy e szerint „a
tényleges rokkantsághoz nagyon közeledik kívánságához képest elbocsátó levéllel
(mit Abschied) eleresztendő”, a szolgálattól 1841. febr. 23-án fölmentették,
többedmagával Sopronba szállították, hol kikapta obsitját, melyben a „treu und
redflich gedient” kifejezésre mindig büszke volt. Elbocsáttatásáról a
Moulholand ezredes napi parancsa így szól:
„Zágráb.
Márcz. 9. 1841. Art. 4. … „a General-Commando 1841. jan. 31-ről kelt rendelete
értelmében az alábbiak,mint tényleg szolgálatra alkalmatlanok s valódi
rokkantsághoz közeledők,kívánatukhoz képest obsittal elbocsáttatnak, u. m. Petrovich
Sándor közlegény az I. századtól 1841. febr. 28-án…* (* Agram am 9. März. 1841. Art. 4. In folge der h.General-Commando-Verordnung
ddten Agram den 31-ten Jänner 1841. R. 110. u. 586. werden nachstehende Leute
als Militär-Realinvaliden, und der Realinvalidität sich nähernd, ihrem Wunsche
gemäss mit Abschied entlassan, als Gemeiner Alexander Petrovich der 1.
Füselier-Comp. den 18-ten Feber 1841…”) stb.
Szeberényinél
az olvasható, hogy Petőfi már a masírozás alatt „közelebbi ismeretségbe lépett”
az egyik katonai orvossal s remélte, hogy „nemsokára meg fog a rá
elviselhetetlen nyűggé vált katonaságtól szabadulni.” Ez nem valószínű. Hihető,
hogy Szeberényi rosszul emlékezett arra, mit a költő neki írt vagy utóbb
elbeszélt. Még más adatok azt mondják, hogy kapitánya lepte meg Horatius és
Ossian olvasása mellett s mint valami leendő nagyság számára eszközölte ki
szabadságát. Ezekben világosan látható, hogy egy különben természetes tény mint
válik regeszerűvé. Ily jövendő nagyságot benne sem kapitánya, sem dr. Römer nem
sejtettek. Az orvos csak azt látta, hogy tanult ifjú, kit szomorú végzete a
közlegények közé vetett s ki ugyan még nem teljesen alkalmatlan a szolgálatra,
de súlyosbodó természetű szervi bajainál fogva rövid időn azzá lesz; ezért
közben jár, hogy megszabaduljon a szolgálattól.
Az
orvosnak köszönheti tehát, hogy nem veszett ott, mint valami „kórháztöltelék”,
vagy hogy nem vonta tovább az igát; mert ő minősítette betegségét oly
természetűnek,mely miatt nem szolgálhat. De másrészt ez a vélemény mutatja azt
is, hogy még nem szenvedett a jelzett bajokban s nem is kapta meg őket; mert
különben nem bírt volna 1841. februárjában Zágrábtól Sopronig, onnan nehány nap
múlva Pápára gyalogolni s még kevésbé bírta volna meg a sok gyaloglást
vándorszínész korában.* (* L. Bayer F. id. helyen.
Obsitját, viszont a zágrábi főparancsnokság 1841. jan. 31-ki R. 610. és 586.
sz. elbocsátó rendeleteit nem ismerjük.)
Forrás: Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza – A
Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal kitüntetett pályamű. – A
Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság – I. kötet – Bp.,
Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése