MÁSODIK KÖNYV
1839. febr. 15-1844.
máj.
„Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. –
Homályos sejtések munkálódtak bennem.”
Fölszedtem sátorfám
*
„Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy búcsúmnak csókját rálehelltem”…
Távolból
„A változó szerencse kerekén
A nagy világot összejártam én…
… ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált.”
Hazámban
„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott föl-
dönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor
és a lelki fájdalom… és mikor? ifjuságom kezdetében,
az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van
teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”
Úti levelek. XI.
„Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövellt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek,
Szent oltárul az erénynek,
El nem romlott szív alatt.”
Én.
„Non si male nune, et
elom sie erit.”.
Levele Nagy Imréhez. 1840.
I.
FEJEZET
Sikertelen kisérletek
Apja kitagadja. –
Elhatározása. – Odahagyja Selmecet. – Útja Pestig. – Találkozása apjával. –
Megszökése. – Statista a Nemzeti Színháznál. – Salkovics Péterhez megy
Ostfi-Asszonyfára. – Szünidei élet. – Tóth Róza. – Hozzá írt költeményei. –
Orlayhoz írt költeménye. – Váratlan fordulat. – Salkovics elhatározásának okai.
– Katonának áll. – Ennek közelebbi okai. – Katonaélete költeményeiben.
A
költő csak imént töltötte be 16-dik életévét, midőn a sorsát eldöntő félévi
vizsgálat megtörtént 1839. január végén és február elején. Az osztályozást apja
is megkapta éspedig nem fölvilágosító magyarázatok nélkül, melyek haragját a
végletekig fokozták. Ehhez járultak csalódásai. Ő fiába büszkeségét helyezte,
reményeiben úgy tekintette, mint elszegényedett szülői egykori gyámolát, kiből,
a kor gyakorlata szerint, pap vagy ügyvéd lesz. Most legszebb várakozásai
füstbe mentek, amint hívé éspedig keserves áldozatai dacára, melyek
csekélységök mellett is terhesek valának. Haragja és elkeseredése nem ismert
határt. Egy szemrehányásokkal tölt levelet írt neki, melynek végén
kijelentette, „hogy hanyagsága rendetlensége, korhelysége s kicsapongásai miatt
érdemetlenné tette magát arra, hogy róla többé mint fiáról gondoskodjék, hanem
egészen sorsára bízza.”* (* Szeberényi: Néhány év
Petőfi életéből. 12. l.)
E
levél február 10-dike körül jutott kezéhez s azonnal közölte Szeberényivel,
miközben könnyezett – először -, írja róla. Elolvasván a levelet, vigasztalni
próbálta különösen azzal, hogy a rosszakaratú rágalmak által elvakított apát
világosítsa fel s ő bizonyosan megengesztelődik.
- Sohasem,
felelt ő, ismerem atyámat; de különben kegyelemért esedezni atyámnál sem fogok.
Azonnal
készen volt a már régóta érlelt elhatározással, hogy nem tudja ugyan, még
merre, hová; de Selmecen többé nem marad. Hiába volt minden marasztalás,
rábeszélés; végre barátja azt kérdezte, hol veszen az útra pénzt?
-
Elmegyek
a pápista paphoz, válaszolá, és azt mondom neki, hogy Vácra, a püspökhöz akarok
menni, mert áttérek a katolikus vallásra.
Erre
mindketten nevetni kezdtek s ezóta „helyzetének csak nevetséges oldalát látta”.
Ezt
az adomaszerű esetet mindkét Szeberényi megtörténtnek állítja; t. i. valóban
elment a róm. kath. plébánoshoz, kitől egy tallért kapott; ezen Zuán cukrásztól
süteményt és liqueurt vásárolt s
elmenetele estéjén búcsúlakomát tartottak belőle.* (* Kemény János úgy adja elé, mint a költőtől hallottat, hogy
útközben is betért egy pár róm. kath. paphoz ugyanez ámítással, azt mondván, ki
akar térni, mert gyűlöli a lutheránusokat. Az egyik pap csak pár garassal
„szúrta ki a szemét”, de a másik, szívére kötvén a jó szándékot, egy tallért
adott. Ennyi tanú előadására el kell hinni a költő e csínjét, mely különben
jellemével nehezen egyeztethető meg; az azonban aligha valószínű, hogy többször
ismételte volna. /L. Kermény: Adalékok Petőfi Sándor életrajzához./ Koszorú. V.
1881.)
Kevés úti költséget pedig abból szerzett, mint Szeberényi mondja, hogy
eladogatta könyveit, ágyneműjét s egy pár ruhadarabját. Előbbi lakását apja
levelének vétele után azonnal odahagyta, holmiját köpenyege alatt Szeberényiék
közeli lakására hordta át s az iskolából végleg kimaradt, fölhasználván némileg
véletlen ürügyül az ekkor ott elterjedt ragályt (scabies).* (* Koronczy följegyzése Kovácsi József elbeszélése után.
Egészen bizonyos az, hogy ha semmiféle ürügye sincs, mégis kimarad.) Ezt a pár napot
jobbára Szeberényiék lakásán töltötte, éjjelre hálni Reichelhez* (* Utóbb Rákosi János) ment; az utolsó éjszakán
azonban (febr. 14. vagy 15-dikén) a két Szeberényiel beszélgetve fönnmaradt
éjfél utánig. Ekkor Andor átengedte ágyát, de nem bírt elaludni; kevés idő
múlva fölkelt, gyertyát gyújtott, elégette leveleit s egyéb papírjait, míg
„barna, halvány arcán meglátszott a belső küzdelem”. Aztán egy fehér
vászontarisznyába bepakolta kevés holmiját, miközben Szeberényi Lajos ismét
megkísérlé, hogy maradásra bírja.
-
El
vagyok tökélve. Kérj tőlem bármit, felelé, csak ezt ne. Én itt már nem
maradhatok.
Erre
mindkettőjöknek egy „Isten veletek”-kel érzékeny búcsút mondott, megcsókolta
őket s Lajossal megújította a kölcsönös ígéretet, hogy sorsukról egymást értesítik.
Aztán hátára vetette batyuját, befödvén huszáros köpenyével s a csikorgó
hidegben még hajnal előtt kilépett Selmec déli kapuján a Pest felé vivő útra.
Még
aznap a pár mérföldre eső Prencs faluhoz érkezett s meghálni a korcsmába ment.
Fázott is, éhes is volt; de csak öt váltógarasa lévén, hogy a fekhelyül kért
szalmazsúp árát is megfizethesse, nem mert egyebet kérni egy darab kenyérnél.
Falatozás közben beszédbe elegyedik a korcsmárossal, ki úgy látszék, valamikor
iskolába is járt. Beszéd közben a korcsmáros felesége, ki a kemence tövében
ült, félénken integetett valamit Petőfinek, de nem bírta megérteni. Szerencsére
kiszólítják a korcsmárost s ekkor az asszony elmondja neki, hogy az istenért ne
vitatkozzék férjével, aki hat iskolát végzett; mert kivált ha becsíp, nem tűri
az ellentmondást. Ilyenkor dühében annyira megfeledkezik magáról, hogy
vendégeit ki is kergeti. Bejövén a gazda, Petőfi nem vitatkozott többé,
legotrombább állításait is helyeselni, sőt dicsérni kezdé, mivel annyira
megkedvelteti magát, hogy a korcsmáros ételt, bort hozat, megvendégeli,
másnapra is ott marasztja, harmadnap pedig saját szekéren a legközelebbi
állomásig is elviszi.* (* L. Szeberényinél 16. l. Petőfi elbeszélése után.)
Innen
a Némethi, Ipoly-Ságh, Vác felé vivő országúton nem minden kerülő nélkül Pestre
ment s egyelőre beszállt a Zöldfa utcában A
vörös ökörhöz címzett vendéglőbe, a Kecskeméti-házba, mely e nevét onnan
vette, hogy a Kecskemét városáé volt s az e vidékről Pestre utazók rendesen
ebbe a meglehetős rozzant korcsmába szálltak.
Petőfi
jól tudván e körülményt, mert apja is rendesen ide szállt és a korcsmáros is
ismerte őt bátran belép, kívánja, hogy apja szobáját nyissák fel neki, megvárja
apját itt, mert pár nap múlva szintén jön; a korcsmáros további
kérdezősködéseire meg azt felelte, hogy az ünnepekre megy haza s vagy apját,
vagy legalább szekerét be kell várnia.
Ha
fölvesszük, hogy a selmec-pesti út 24-26 mérföld s ehhez számítjuk azt a
körülményt, hogy hosszabb ideig tartó kóborlás után ért be csak a fővárosba,
akkor ide megérkeztét márc. 3-4-dikére tehetjük.
Már
néhány napot töltött el Pesten, de még nem akadt módja a megélhetésre. Egyszer
csak az általa elfoglalt szobába betoppan a pincér s jelenti, hogy apja
megjött. E váratlan hírre menekülni próbál; azonban eközben a fia ottlétéről a
vendéglőstől értesült apa éppen akkor nyitott be, midőn ő az ajtón távozni akart.
A fiú elrémült s a szigorú és éppen nem kíméletes apának szorultságában
ugyanazt mondja, mit a vendéglősnek, hogy a tanárok küldték haza a húsvéti
szünnapokra, levelet is hozott tőlök; bizonyítványa és ládája ennél és ennél az
ismerősüknél van, de elhozza azonnal.
A
húsvét ebben az évben március 31-dikére esett, e találkozás pedig március
7-8-dikán történt s így a szünidő ily korai kiadása nem igen látszott
valószínűnek. E mentség tehát nem oszlatta el az apa aggodalmát s azt felelte,
jól van, ő is vele megy, amúgy is van ugyanott eligazítni valója. Erre a
látható legnagyobb zavarban levő fiát kézen fogván, elindultak a jelzett
házhoz. Megérkezvén oda, a kaput betéve találták; ekkor Sándor udvariasan
kinyitja, apját előre bocsátja; de alig lépett be rajta, becsapván utána a
kaput, megszökött.
Az
apa majd sóbálvánnyá meredt e csínyen, harag és fájdalom vett rajta erőt, hogy
fia ilyenre vetemedhetett; szökését annak tulajdonítá, hogy talán valami olyat
tett, miért apját is kerülnie kell, nemcsak az iskolát. Várakozott, hívogatta,
kereste egy ideig s látván, hogy nyomára nem akad, rossz véleményében róla
megerősödve ment haza.* ( Dr. Sass István az öreg
Petrovics eléadása után némi eltéréssel úgy beszéli el az esetet, hogy az apa a
mondott ház felé vezettette magát; mert látván fia zavartságát, cselt sejtett.
Szerencsétlenségre azonban egy épülőfélben levő s átjáróul szolgáló házhoz
érvén, nehogy lehulló tégla vagy gerenda kárt tegyen fiában, óvatosságból maga
ment elől. A kijáróhoz érvén, megkönnyebbülve várta fia megérkezését; azonban
„majd sóbálvánnyá lőn bámulatában, hogy a fia nemcsak nem követi, de sőt
várakozás, hívogatás, utánajárás mind hiábavaló lőn” etc. /Látogatás az öreg
Petőfiéknél Vácon. Vasárnapi Ujság. 1884. 52. sz./ Kemény János a költő előadása
után úgy mondja el, hogy az az ismerős, kihez apját elvezette, ugyanaz volt,
kinél lakott volt, midőn Pesten tanult. Mikor ennek lakásán a lépcsőig értek,
az apa megnyugodva maga ment előre s fia ekkor hagyta a faképnél. /Adatok
Petőfi Sándor életrajzához. Koszorú. V. 1881./ Az eltérések kevés fontosságúak,
de magát a megszökést mindenik megerősíti.) Ily módon Sándor megszabadulván
apjától, hosszabb utánajárás után sikerült neki a Nemzeti Színházhoz beszegődni
statistának és szerephordónak Rónai álnév alatt.
Itt
töltött életéről keveset tudunk. Az Úti
jegyzetekben maga említi, hogy a színpadra székeket, pamlagokat hordott,
vagy a színészek parancsára a korcsmába szaladt sörért, borért, tormás
kolbászért stb.; esténként lámpással hazakísérte pár krajcárért a színésznőket
s egyéb ily szolgálatokat végzett. Azonban mégis boldog volt, hogy végre arra a
pályára lépett, melyet a dicsőség útjának gondolt s bárha mindent nélkülözött,
otthon fejét kemény ágyára hajtva, helyzetének csak előnyeit érezte.* (* Dr. Sass István: u. u.) Kerényihez írt Úti leveleiben (1847) említi ekkori életéből még azt is, hogy
egyszer a Rákoson barangoltában 14 forintot talált.* (* Ebből az időből egy epigrammja ismeretes: „Rákosnak szomorú
mezején járván…” kezdettel, mely alá ezt írta: „Rákos. Ápr. 30. 1839”, melyre
alább még visszatérünk.)
A
többi adatok még nem eléggé tisztázottak s inkább csak egyes részletekben
felelnek meg a valóságnak. Kemény János írja, hogy szülei, kivált anyja, sokáig
szívszorongások közt keresték elveszettnek hitt fiokat és ismervén a színházhoz
való vonzalmát, kérdezősködtek róla ott is, de álneve miatt nem találtak rá.
Egyszer azonban az utcákon bolyongván, toborzó huszárokat pillanta meg egy
alsóbb rendű csárda mellett. A zajos vidámság hangja önkéntelenül is magára
vonja figyelmét, a mulatókhoz közeledik, midőn egy csákós, de még gatyás huszár
vállára üt és „Sándor te”-nek szólítja. Egy szabadszállási legény volt ez, aki
huszárnak csapott fel. Behívja az ivóba s poharazás közben elmondja z okát,
hogy mért lett katonává; Sándor meg szüleiről kérdezősködött, mire az
elbeszéli, hogy mennyit keseregtek miatta, hányszor keresték, de hiába.
Gondolván, hogy ez a legény úgysem látja meg jó ideig Szabadszállást, mert
Olaszországba megy, megvallja neki, hogy ő Rónai néven statista a színháznál.
Ekkor még egy pár poharat ürítvén a viszontlátás örömére, elváltak.
Történt
azonban, hogy a legény nem ütötte meg a mértéket s hazakerülvén, találkozását
elbeszélte a költő szüleinek, kik kapván az örömhíren, siettek föl Pestre,
egyenesen a színházhoz. Éppen főpróba volt, melyet a költő a színfalak mögül
nézett, midőn apja dörgő hangját hallja, amint Rónai színész után
kérdezősködik. Rá befut anyja, zokogva borul nyakába s csókjaival és könnyeivel
árasztja el. Szülői hívására ekkor hagyja a színházat, velök megy
Szabadszállásra, ott tölt pár hónapot „unatkozva és verset faragva”, mialatt
apja és anyja kifőzték, hogy túl a Dunán egy mérnök rokonukhoz küldik; így
akarták elvonni a színészettől.* (* Kemény János: u. o.)
Nemcsak
az idézett adat mondja azt, hogy ekkor a színháztól megválván, egy időre
hazament; ezt mondja dr. Sass István is, azt tevén hozzá, hogy apja már a nagy
szünidőn elküldte Salkovics Péterhez Asszonyfára, „hogy ott gyakorlatilag a
mérnöki pályára képezze magát vagy folytassa iskoláit Sopronban”. Szeberényi
pedig hivatkozik is a költőnek egy hozzá 1839-ben hazulról írt, de utóbb
elveszett levelére.* (* V. ö. dr. Sass István:
Petőfi beáll katonának. /Vasárnapi Ujság. 1883. 52. szám./ Szeberényi Lajos:
Néhány év Petőfi életéből. 19. lap. Dr. Sass az idézett helyen hiában azt
mondja, hogy e rokon Sz…cs volt volna; Asszonyfa pedig nem Sopron-megyében,
hanem a Kemenes-alján van /Vas-megye/. Szeberényi szerint nem is volt rendes statista a
színháznál, csak apróbb szolgálatokat tett ott, csupán azért, hogy a
színészekkel némi, bármily távoli érintkezésbe jöhessen, és hogy bár látásból
megismerhesse az akkori híresebb írókat, kivált Vörösmartyt és Bajzát, kik
„eszményképei” voltak. Apja aztán erővel vitte haza, noha útközben is többször
vissza akart szökni. Otthon meg a saját mesterségére akarta fogni, mert
„kezdetben ugyan óhajtotta, hogy tudományos pályára képezze magát s legyen
hivatalnok, ügyvéd, lelkész vagy mérnök; de mivel Selmecről eltávozta után hite
szerint az apa arról győződött meg, hogy a tudományhoz nincs kedve,
legcélszerűbbnek gondolta, hogy tanulja otthon a mesterséget.” A költő hozzá
írt, de elveszett levele szerint pedig egy Sopron-megyei rokona látogatván meg
apját, ez magával vitte azon szándékkal, hogy tovább taníttassa; „ez – teszi
hozzá – Petőfi anyjának műve volt, ki kedvenc fiát meg akarván az atyai
szigorúóságtól szabadítani, hihetőleg rábeszélte a rokont, hogy vigye el
magával s gondoskodjék róla.” Ezektől látható, hogy Szeberényi részben jól
emlékezett az eseményekre, részben nem.
Mert hogy a költő valóban statista volt, azt eldöntik az Úti levelek és
Úti jegyzetek idézett helyei; másrészről az a Petőfiékhez ellátogatott rokon
csak Salkovics Péter lehetett volna, de ő, Orlay szerint, sohasem járt nálok.
Mindezek csak azt mutatják, hogy a költő otthon időzése ez alkalommal, nemigen
valószínű.)
Mindez
adatoknál azonban hitelesebb Orlay eléadása* (* Orlay:
Adatok Petőfi életéhez. /Budapesti Szemle. XIX. 1879.), mely szerint Sándor
ebben az időben otthon nem járt; Salkovics Péter nem is vihette őt el apja
házától, mert ott sohasem volt; sőt nem vihette el a Székesfehérvárt lakó
Salkovics Mihály sem, mert vele a leírt károsodás óta rossz viszonyban éltek.
Orlay ebben az időben Sopronban járt iskolába a Salkovics Péter öccsével,
Károllyal; ő a szónoklati (VI) osztályt végezte, emez egy évvel alább járt a
poeticába. 1839. jún. végén bátyjok értök menvén, hogy a két havi szünidőre magához
vigye Ostfiasszonyfára, a többek közt így szólt: „Ott fogjátok találni
Petrovics Sándort is. Legutóbb Selmecen járt iskolába, de az ott időző német
színészekkel annyira összepajtáskodott, hogy miattok iskoláját elhanyagolta.
Viseletéről atyja is értesíttetett, ki ez időben anyagi csapások következtében
tönkre jutott s ily állapotában tanulását elhanyagoló fiát nem tartotta
érdemesnek arra, hogy keserves keresményéből költsön reá s további
gondoskodását megtagadta tőle. A makacs fiú ahelyett, hogy atyja bocsánatát
kérte volna, tél derekán odahagyta az iskolát, s hosszas kóborlás után Pestre
került, hol a Nemzeti Színház körül szolgálatokat tett. Mihály öcsém, ki
Fehérvárról gyakran bejárt Pestre, s ilyenkor a színházat is meg szokta
látogatni, itt találkozott vele, s magához vitte Fehérvárra, honnan őt hozzám
küldé. Ha látom, hogy színész ábrándjaival fölhagy, szándékom őt taníttatni, s
ha majd ősszel visszamentek Sopronba, őt is elküldöm oda veletek. Kár volna
elvonni őt az iskolától, mert kitűnő eszű gyerek. Jól beszél németül, a latin
classicusokat úgy érti, mint a magyar írókat, csinosan rajzol, írása kitűnő
szép, zongoráz egy keveset s verseket is csinál.”
De Orlay idézett adatát megdönthetetlenül igazolja a költő
ez időből megmaradt epigrammja, mely alá ezt írta: „Rákos. Ápr. 30. 1839.”* (* Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
Fái között a szél mijj
keseregve nyögel?
Óh nem szél nyögel ott,
ősid félisteni lelke
Sír unokáinak
elkorcsosodása fölött!
(Rákos. Ápr. 30. 1839)
Talán ezt az epigrammot
éppen akkor írta, midőn az Úti levelekben említett 14 pforintot kapta.)
E
szerint ápr. havában még a színháznál volt s nem lehetett otthon. Másrészről
ugyancsak egy epigrammja azt tanúsítja, hogy május 29-dikén már nemcsak Ostfiasszonyfán
volt, de Rózát, kihez utóbb is számos verset írt, már ismerte.*
(* Szende szerén iboják
völgyén füzögetve bokrétát,
Szökdele berkének
kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos
bájait; irigyelve pirúla,
S a fák lombi fölé
könnyeket ejtve futott.
(Ostfy Asszonyfa. Máj.
29. 1839.)
V. ö. Petőfi-Múzeum.
1890. 3-4. l. Szerzőtől: Petőfi egyik ifjúkori szerelme cz. a.)
E
szerint mintegy két hónapot töltött a Nemzeti Színháznál.
Május
elején vitte hát el a színháztól nagybátyja és tőle Salkovics Péter oly
szándékkal vette magához, hogy neveltetésével kárpótolja a szülőket azon
kárért, melyet öccse, Mihály, „nem ugyan kiszámított rosszakaratból, de
mindenesetre könnyelműségből okozott” nekik.
Salkovics
Péter, tagosító mérnök, kihez Petőfi került, mint láttuk, szintén tót eredetű
ember volt s a magyart tótos kiejtéssel beszélte. Száraz matematikus és hideg
gondolkozású ember létére éppen nem volt alkalmas egy költői természet
megértésére és méltánylására. Mint Vas-megyében akkoriban a legnevesebb mérnök,
7-8 gyakornokkal dolgozott s habár neki is volt a faluban háza, az nem levén
elég tágas, a falu végén lakott népes családjával együtt, a Kisfaludy Samu
néhány holdnyi belső telken épült úri lakában. Itt találta a költőt Orlay,
midőn a nagy szünidőre odament.* (* Orlay az idézett helyen
és Udvardy Cserna István: Mért lett Petőfi katonává? /Vasárnapi Ujság. 1884. 3.
szám.)
„Midőn
kocsink a hosszú udvarra begördült, írja Orlay, s az agarak csaholása
megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé
sereglett, s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszín arcú,
sörtekemény, barna haj ifjú; villogó fekete szeme fehérét vércsíkok futottak
át; dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedzett; hosszú
nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszínű szürke
cérnakabát födte tagjait. Nem kételkedtem, hogy ez Petőfi Sándor, s komoly
hideg arcával kellemetlen benyomást tett reám, csak midőn nagybátyám e szavakkal:
legyetek jó barátok, egymásnak bemutatott s ajkán és ideges arcán szíves mosoly
futott végig és száraz kezét szorításra nyújtotta, oszlott kellemetlen
meglepetésem s az első bizalmas beszélgetésben lefolyt óra végképp kitörölte
azt, és megtermé haláláig tartó változatlan összeköttetésünket s mondhatom,
benső barátságunkat.”
A
két havi szünet falusi módon egyszerűen tölt el. Az ifjak fő foglalkozása volt,
hogy segítettek bátyjoknak a térképrajzolásban, másolásban; szabad idejökben
meg Petőfi és Orlay puskával vállokon bekóborolták a vidéket.
Egy
ily kirándulás alkalmával, midőn a Rába mellett hazafelé ballagtak, nyúl ugrott
fel szemök előtt, melyre mindketten rálőttek. A nyúl elesett, de napokig tartó
vita kelt köztök, hogy melyikök ejtette el. E baráti vonzalmat azonban, melyet
Sándor Orlay iránt érzett, nem terjesztette ki Salkovics Károlyra. Gyakran
ingerkedett vele, miben gyönyört talált; „de ezt oly kedélyesen tette, hogy
csak az bosszankodott meg érte, kinek nagyon elevenére talált.”* (* Orlay az id. helyen, 7.
l.)
Egyik kedvelt tréfája volt pl., miért Károly nagyon haragudott, hogy volt a
háznál egy Ráró nevű agár, és ő megleste, midőn ez és Károly a tágas udvar
más-más részén kalandoztak, ekkor aztán torka szakadtából kiáltotta el Rárót. A
rokonhangzású név a távolból érthetetlenné válván, mindegyik azt hívén, hogy őt
hívják különböző oldalról nyargaltak elé Petőfi mulatságára.
Volt
a mérnöknek egy öreg, deákos írnoka, Lévai nevű, kinek kedves latin költője
Ovidius volt, az övé meg Horatius, kinek egy kis kiadása állandóan mellénye
zsebében volt.* (* E kiadás címe: Quinti
Hor. Flacci Opera omnia, recensuit Filon. Parisiis. A. Mesnier, Bibliopolam, in
platea dicta de la Bourse. 1828. 229. l. Ennek a kiadásnak egy-egy példányát
néha jó barátjainak adta emlékül s csak akkora, hogy a mellényzsebbe elfér.
Ilyet ajándékozott Orlaynak,midőn 1839. szept. elején Sopronba mentek, utóbb
dr. Sassnak is adott egyet 1849-ben emlékül a maga és neje arcképeivel, midőn a
téli hadjáratból visszatért, a szüleinél tett orvosi fáradozása viszonzásaképp.
E példány jelenleg a Nemz. Múz. bir tokában
van Budapesten. Legkedvesebb költeménye volt az Ad Delium c. (Lib. II. Ode
III.) az „Aequam memento rebus in arduis servare mentem” kezdetű s ezért a
könyv magától erre az ódára nyílik.)
Néha
ezzel a két költő felett heves vitába elegyedett, mialatt az öreg írnok
felindulásában „egyetlen nagy tajtpipájából a füstöt bokrosan eregette.” A vita
azonban mindig kedélyesen végződött.
Jellemzőbb
és fontosabb az, hogy itt volt másodszor szerelmes egy szép szőke leányba, Tóth
Rózába. A leány apja, Csáfordi Tóth Ferenc, nyug. cs. és k. huszár-őrnagy s
földbirtokos volt a félórányira fekvő Csönge faluban és jó barátságban élt a
mérnökkel, tehát állandóan látogatták egymást; így a költőnek alkalma volt
Rózát már odaérkezte első napjaiban megismerni s azonnal heves érzelemre
gyulladt iránta. A költő azonban, ki utóbb is nőkkel szemben bátortalan vala,
mit maga is említ, sohasem mert Rózával társalogni, bárha gyakran látta, mert a
mérnök nyílt házat tartott és sokszor volt nála társaság; aztán az őrnagy fia,
József, együtt tanult Orlayval; így az ifjak is gyakran ellátogattak Csöngére.
Ilyenkor a költő, bár lopva, mindig a lánykát nézte, de ha Róza reá tekintett,
szemeit azonnal lesüté.* (* V. ö. Hutter Zsigmond
levelésel /Petőfi-Múzeum. 1890. 103. l.)
Orlaynak
csinos discant hangja volt s mikor társaság volt a mérnöknél, fölszólításra
gitár mellett el-elénekelt egy-egy dalt Róza jelenlétében is. Ilyenkor Sándor
oly féltékeny lett, hogy a társaság eloszlása után gitárja összetörésével
fenyegette Orlayt, ki emellett csinos, leányos arcú fiú volt, ha még a lányka
előtt énekel s csak nehezen bírta megnyugtatni, hogy nem szándéka előle
elhódítani.
E
külső adatoknál azonban érdekesebb a költő szerelmének belső története. A
költemények egész sorát írta hozzá, „árkus számra”, mint egy adat mondja,
melyekből nem egyszer próbáltak meg a fiúk egyet-egyet ellopni; mert úgy
látszik, még Orlay előtt is titkolózott, ő legalább is nem említi a Rózához írt
verseket. Az itt írt költemények közül azonban több megmaradt; általában elég
arra, hogy ítélhessünk a költő érzelmeiről. Láttuk, hogy már május 19-dikén
epigrammban dicsőíti,* (* Ennek eredeti alakja ez
volt:
Hol Rábát sürüen
zöldellő fűzek övedzik,
Szökdele a fáknak Róza
hűs árnnyi alatt;
Jött s látá Aurora s
diszeit irigyelve pirúla,
S a berk lombi fölé
könnyeket öntve /futott./)
június
4-dikén meg e sorokat írja róla:
Hasztalanúl vágyasz, vad
sors, kínozni. Nem érzem:
Nincs szivem. A haza- s
a lányka- s barátnak adám.
E
pár sorban, melyben a barát alatt Szeberényit érti, egyszersmind először társul
az a három eszme: haza, szerelem, barátság, melyek anyja iránti szeretetével
együtt lantjának legállandóbb tárgyai. Másik három, még ez időből ismeretes
költeménye, töredék, melyek közül egyik egy jambusokban írt történelmi
balladának négy sora, a másik kettő azonban Rózáról szól, egyik distichonokban,
másik rövid dactylicus sorokban. Ezekben Dalmának nevezi magát s beszél arról,
hogy „szívében öröm, bú, kín özönje csatáz”, hogy „Dalmát pusztító lángok
emésztik, hőn lobogó szerelem féktelen árjaiban”; s bár a leány gyakran jő
elébe, „hajh! de mit ér? iszonyú! nem viszonozza hevét”. A másikban meg arra
kéri, hogy ne csalogassa szelíd tekintetével, inkább nézzen rá fagyasztón, míg
keblében „az érzetek árja kihal”.
A
költemények Vörösmarty hatását mutatják, de őszinte, szenvedélyes hang szólal
meg bennök s ennyiben jellemzően egyéniek.* (* E töredékek
úgy maradtak meg, hogy Petőfi, mint utóbb is szokása volt, elküldte őket több
más költeménnyel együtt Szeberényi Lajosnak, ki, úgy látszik, nem tartván
fontosaknak, Földvári Masznyik Endre atyjánál hagyta őket, kinek halála után
fia, az említett Endre, a már csak töredékben megmaradt verseket beküldte
Jókainak s így kerültek az Életképekbe. /1876. 49. sz./ Hibás állítás azonban
u.o. az, hogy a költő ezeket még Selmecen adta volna át Szeberényinek; ellenben
valószínű az, hogy ott is adott át több más költeményt, melyek egészen
elvesztek.)
Azonban
nemcsak e töredékekben szól szerelméről; a szőke fürtű lányka emléke tovább két
évnél visszhangzik költeményeiben. Az 1840-ben írt költeményei ugyan kettő
kivételével elvesztek, de az 1841-ből ránk maradtak: Az örök bú, A zivatar* (* E
költemény alapeszméje tetszett a költőnek s újból átdolgozta 7 versszak helyett
8-ban Bujdosó c. a. 1842-ben, megjelent Athenaeum. II. 67. sz., utóbb azonban
egyetlen gyűjteményébe sem vette föl. Az átdolgozásban a költemény befejezését
megváltoztatta.),
melyben „szőke fürttel – kék szemekkel”, bájolón, mint a tavasz, tűnik elébe a
lányka képe, Változás, Csal, Vendég,
Elegia, egy pár epigramm, Vándordalok,
Bosszú, Elválás, Álom mind Rózára vonatkoznak, melyek közül az Elválásban az ostfiasszonyfai boldog
napoktól búcsúzik „szerelmének nyájas tavaszában” s így szól, mintegy a jövő
sejtelmével:
A mosolygva
Kedvező szerencse
Pályád édes
Örömökkel hintse,
Míg én búban
A széles világot
Átfutom, nem lelve
Boldogságot.*
(*
A költő ez ifjúkori költeményei többjéről csak
hozzávetőleg lehet megállapítani, hogy mikor írta s így más-más időre teszik
eredetöket. Valószínű, hogy a Bosszú,
Elválás még 1839 nyaráról vagy őszéről valók s Ostfi-Asszonyfán vagy
Sopronban írta; az Álom gráci vagy károlyvárosi betegsége idejére mutat (1840),
a Vándordalokat is írhatta 1840-ből való. /V. ö. Össz. Költ. III. 667-670. l.
Baróti: Petőfi költeményének első krit. kiad. 41. l.) Valószínű azonban, hogy
ez esetekben is mind átdolgozásokról van szó.) A Tűnődés
ugyancsak ez évből, már mintegy a gyógyulás, feledés hangulatát rajzolja; a Változó ízlésben 1842-ből pedig némi
deákos pajzánsággal hasonlítja össze a cseresznyét, a leányajkat és bort s
ezután új benyomások feledtetik ez ifjúkori föllobbanást, melynek megvolt a
maga tartós belső történelme. Mennyiben való az, mit a költemények említenek,
hogy a leány játszott volna a költő érzelmeivel, nem tudjuk; de az bizonyos,
hogy a józanul számító Salkovics-családban életcélt tévesztett ábrándozónak
tartották s e nézetben Róza is osztozhatott.* (* V. ö.
cikkemet: Petőfi egyik ifjúókori szerelme és Hutter Zsigmond, csöngei ev. luth.
lelk. levelét. /Petőfi-Múzeum, 1890. 1-8. és 101-104. l.)
Ez
időből még fönnmaradt egy költeménye, melyet szept. 4-én írt Orlayhoz, továbbá
egy kézirati füzetkéje, melybe 60 magyarországi vár nevét s néhánynak rövid
történetet jegyezte be.* (* L. Orlay: Adatok Petőfi
életéhez. /Budapesti Sz. XIX. 6. l./ E füzetke tartalmát kiadta Halasy: Petőfi-reliquiák.
94. l. L. Összes művei. VI. 243. l.) E jegyzetek, de egyéb helyek is Úti jegyzeteiben és Úti leveleiben tanúskodnak amellett,
hogy rajongott a várromokért. „El-elmerengett múltjokon”, ábrándokba merült
történeteiken s ilyenkor legfőbb vágya volt, hogy egy szép vidéken kis
lovagvárat építhessen. Elérhetetlen vágy; de akkor nem tűnt fel neki annak s
egyik szárnyát Orlaynak szánta lakásul. Még 1846. dec. 26-dikáról is, hihetőleg
erre célozva azt írta hozzá:
„Te
Soma! hátha mi még nagyszerű életet is élünk valaha, olyat, amilyenről sokszor
álmodtunk, tudod?...
Önkéntelenül
keserű mosolyra fanyarodik ajkam.
Neked
nem mondom, hogy ne lenne szép életed egykor; de nekem? soha.”
Így
folyt le a szünet, melynek vége váratlan fordulatot okozott a költő életében.
Ugyanis a nyáron teljesen elkészült arra, hogy Sopronban továbbtanuljon; írt
Szeberényinek, hogy küldje el bizonyítványait; Salkovicsné, ki időközben
megkedvelte, fehérneműt készített; bíztatta, hogy megtakarított pénzéből „pár
forintot is ad neki, melyen a legszükségesebb felsőruhát Sopronban
beszerezheti” és éppen várták a mérnököt haza a Rábaközből, hol Németiben
tagosított, hogy elmenetelökről intézkedjék, - midőn helyette nejéhez egy
levele érkezett.
A
jó asszony nem akarta és nem bírta ezt Sándornak megmutatni, hanem a zongorára
tette kinyitva, tudván, hogy napjában „számtalanszor leül” játszani s így
bizonyosan megtudja belőle a szomorú újságot, anélkül, hogy neki kellene
megmondani.
„És
így is lett – írja Orlay. – Az irodából, hol foglalkoztam, Sándor beszólított a
zongoraszobába. Hallgasd, úgymond, mit ír nagybátyánk, s a következő pár sort
felolvasta előttem: Samut és Károlyt küldjétek el Sopronba, Sándornak azonban
adj egy pár forintot s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb
komédiásnál. – Megdöbbenésem miatt nem tudtam hamar szóhoz jutni, Sándor pedig
a szokottnál is halványabb lett. Végre azt a kérdést kockáztattam: mitévő
leszesz most? – Már határoztam, volt a válasz, veletek megyek Sopronba s beállok
katonának.”
Eszerint
szept. 5-dikén együtt ment el velök Sopronba s már Ostfiasszonyfán
megszilárdult elhatározásához képest meg sem kísértvén a lyceumba belépni, szept.6-dikán
beállt a Gollner-féle gyalogezredbe s lett belőle „zöld hajtókás, sárga pitykés
közlegény.”* (* Dr. Sass szerint a költő
próbát tett arra, hogy a lyceumba bevegyék, de bizonyítványa nem levén, nem
fogadták be s ekkor lett aztán közlegény. Ez nem áll; az ő elhatározása már meg
volt Ostfiasszonyfán érve, világos ez a Petrics Soma című költeményéből szept.
4-dikéről, melyben a „Sorsom nem kegyel”, „a végzet kiszakaszt karomból”
kifejezések a közeli elválásra utalnak. Másrészt fölvételére próbát tenni nem
is igen volt ideje; szept. 4-én még otthon valának, 5-én mennek Sopronba s 6-án
már beszegődik. Ez adatok egészen világosan mutatják, hogy kész elhatározással
távozott el nagybátyja házától s tehát Orlaynak igaza van. /Petőfi beáll
katonának. Vasárnapi Ujság. 1883. 52. sz./ Általában dr. Sass cikkeiből
világos, hogy Orlay adatait nem olvasta, mikor följegyzéseit írta s így a már
tisztázott adatokat is gyakran zavarosan adja elé.)
Föltűnő,
hogy Orlay egy szóval sem említi nagybátyjok váratlan elhatározása okait, pedig
lehetetlen, hogy rólok ne tudott volna. Úgy látszik, kíméletből oly szűkszavú e
ponton s mi jóformán találgatásokra vagyunk utalva. Dr. Sass azt mondja, hogy a
mérnökben megvolt a jó szándék, azonban éppen úgy nem értette meg a költőt,
mint apja. Midőn minden áron ember akart belőle faragni, erkölcsi hibának nézte
benne, ami nem volt az, és főképpen ártatlan szerelme volt elhidegülésének fő
oka. Ugyanis a költemények közül többet elküldött Rózának is a költő, melyek a
mérnök kezébe jutván, szigorú és rideg jelleménél fogva elítélte a fiút, ki ily
korán szerelmes a apja előtt úgy rajzolta őt, mint ki megint rosszban töri a
fejét. „Egyik levél a másik után ment, teli kétségtelen bizonyítékkal arra,
hogy ilyen fiúból semmi sem lesz.”
Ezekre
a fölingerült apa szidalmazó levele jött, melyre Sándort elébb kétségbeesés,
majd dacos elhatározás szállta meg. A mentegetődzést, tudván, hogy hitelre
úgysem talál, meg sem próbálta s anyjához sem akart folyamodni, „nehogy a
sokszor felforgatott házi békét köztök újra zavarja s jó anyjának őmiatta úgyis
nehéz helyzetét súlyosbítsa.”
Az,
amit dr. Sass mond, általában nem ellenkezik azzal, amit Salkovics jelleméről
tudunk s nem valószínűtlen apa dorgáló levele sem, bárha Orlay csodálatos módon
hallgat erről is. Ámde ebből az előadásból majdnem az olvasható ki, mintha a
mérnök az apa tudtával cselekedett volna, amit lehetetlen elgondolni. Továbbá
bizonyára több más körülmény is okozhatta Salkovics elhatározását. Ő egészen
elégedetlen volt öccsével, koraérettnek, szerinte haszontalanságokra hajlandónak
tűnt fel s úgy látszik, a költő előtte sem titkolta el, hogy a színészetet
tartja legelső pályának; bizonyosan mondta azt is, hogy iskolái végeztével ezt
fogja választani. Ez tűnik ki Orlay pár szavából is. Mindent egybevetve, bátyja
úgy gondolkozott, hogy haszontalanul fogja kidobni a pénzt Sándor
taníttatására, különösen ha saját népes családját tartja szeme előtt s így
könnyebbnek és helyesebbnek vélte lemondani nemes ígéretéről, hogy sorsáról
gondoskodni fog.
Legyen
bárhogy, tény az, hogy e levél s a miatta támadt dac, meg az, hogy senkinek
terhére ne legyen, érlelte meg benne a végzetes elhatározását, hogy amire már
elébb is gondolt, katona legyen. Az elkeseredett kedélyek menedéke volt ez
akkor s jóval utóbb is. De a katonasághoz sodorta a szükség is. Ugyan hol
kereshetett s találhatott volna más menedéket a 16 éves korában sorsára
hagyott, az idegenbe kivetett ifjú s emellett ő, kinek hite volt, hogy sorsát
senki sem kerülheti ki, némi végzetszerű nyugalommal fogadta azt a gondolatot,
hogy neki katonává kell lenni.
E
ponton még egy más nézettel is kell foglalkoznunk. Van ugyanis oly fölfogás,
hogy dicsőségvágyból s Kisfaludy Károly példájának hatására, kit ifjú korában
„ideal”-jául tekintett, lépett a hadsereghez* (* Főleg
Udvardi Cserna István: Miért lett Petőfi katonává? /Vasárnapi Ujság. 1884. 3.
szám./ E cikk egyébként is telve valótlanságokkal.); továbbá azt remélte,
hogy a Gollner-ezreddel (s azért lépett be éppen ehhez) Tirolba fog jutni s
arra gondolt, hogy onnan könnyen átszökhetik Schweizba, kedvelt hőse, Tell
Vilmos hazájába.
Ez
utóbbi nézet önmagát cáfolja meg. Hiszen ha Schweizba akart volna eljutni, e
módszer nagyon is ésszerűtlen volt, ennél természetesebbet gondolt volna ki.
Igenis való, hogy a katonaságban, mikor már a végzetes lépést megtette s meg is
bánta, gondolt ez átszökés lehetőségére; de nem ekkor. Ami a Kisfaludy Károly
példájának hatását illeti,bárha már selmeci életéből van róla adat, különös,
hogy sem Orlay, sem Sass, kik ez időben hozzá legközelebb álltak, szóval sem
említik. Lehet, hogy vigasztaló példaként lebegett utóbb előtte s talán
ilyesmit egyik-másik ismerősének mondott is; de sem komoly ok ez
elhatározásában nem volt, sem ideáljaként nem tekintette, különben nem írt
volna róla úgy, mint tette az Uti
levelekben (1847).
Orlaynak
és Sassnak tehát kétségtelenül igazok van, midőn Petőfi elhatározását dacból és
szükségből eredettnek mondják s hogy szomorú sejtelmek közt készült e pályára. Sass azt is
mondja, hogy e lépése okául mindig csupán az Ostfiasszonyfán történt
eseményeket, apjának újra és ok nélkül kitört haragját említette, ha egyéb oka
is lett volna, nem titkolja el, mert a valóról komoly óráiban sohasem
feledkezett meg. De ezt igazolja mindaz, mit a költő katonáskodásáról tudunk;
ezt tanúsítja alább tárgyalandó egyetlen ez időből megmaradt levele Nagy
Imréhez; ezt a katonaságra vonatkozó pár költeménye* (* Petőfi összesen hat költeményében említi katonai életét: Az
őrágyhoz (1841.), K… Vilmos barátomhoz (1842), Katona barátomhoz (1844), Katona
vagyok én… (1844), Nézek, nézek kifelé… (1847), Katonaélet (1847), melyekben mindenütt
„a sors fondor kényé”-t, a „balvégzet”-et említi, mely őt odaűzte s a
katonaságot „rabbilincs”-nek, „léleksújtó vész”-nek, „pusztaság vidéké”-nek
nevezi, „mely felett hő, tikkasztó nap ége”; de kedvezett neki a szerencse s
túljöve „e szomorú vidéken” stb. Másutt humorral emlékszik meg katonai életéről
és szolgálatairól; de hogy ott nem végső menedéket keresett volna „az ínségnek
midőn éje boronga körüle”; hanem dicsőséget vagy elérhetetlen ábrándokat
hajszolt volna, - azt nem mondja sehol.* (* Vesd össze
az előbbieken kívül Baróti Lajos: Mért
állt be Petőfi katonának? Dr. Sass István. Mért állt be Petőfi katonának? /Vasárnapi Ujság. 1884. 5. szám.)
Forrás: Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza – A
Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal kitüntetett pályamű. – A
Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság – I. kötet – Bp.,
Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése