Keresse más bár a lármás világot
És lelje kedvét hangos dőzsölésben, -
Ki messze a szabadba ballagok én,
Vérző szivemre írt csak ott találok.
Ki a szabadba! Messze emberektől
És messze a létérti küzdelemnek
Fülszaggató, vásári rút zajától!
Ki a szabadba! Szent öledre, óh nagy,
Dicső, örök Természet! Egyedül csak
Ott jó nekem, csak ott érzem magam honn… -
Ledűlök oldalára a halomnak.
Fölöttem tiszta ég, azúrmezőjét
Dalolva szántja át a kis pacsirta.
Alant szökellve lejti könnyű láncát
A csacska csermely. A közel bokorban
Bús csattogány siratja csalfa párját.
Szellőcsókolta füvek árnyas alján
Bohém tücsökhad hévvel, lankadatlan
Hangversenyez. S míg zeng gyors ütemekben
Vidám játéka a magasra hangolt,
Vékony húroknak, egy-egy arra szálló
Dongó a basszust búsan búgja hozz. –
Óh lelkemen átrezgő édes összhang,
Szelíd gyönyörbe lágyan ringató zaj!
Halk nesz csak a világ zajához mérten;
Az bánt, felizgat, - enyhít, csillapít ez. –
Körültem egyszerű kis vadvirágok,
A nap aranysugáriban fürödve.
S amig szemem merengve nézi őket,
A lelkem szárnyra kap s száll messze-messze: -
Tehozzád, aki, mint e kis virágok.
Oly szép, oly kedves és olyan – szerény vagy!
Forrás: A Természet 14.
évf. 6. sz. 1918. jún. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése