Lassan
hajnalodik. Már látszanak a földeket szegélyező alacsony akáczok, melyek
keletnek, délnek, minden irányban egyforma párhuzamos sorokkal szelik át a
mezőt. A tarlók széleit belepték a lehullott falevelek meg a dér. Fehéren,
kopaszon merednek a közeli fák. A távolabbiak összefolynak olyan fehéres-lilás
színbe; inkább fehéres, mint lilás a rájuk rakodott dértől. A messzeségben még
jobban összefolynak abba a fehér-lila színbe, de az meg inkább lilás, mint
fehéres a távolban mögéjük hajló égtől.
Hideg,
szürke csend az egész mezőn, állat még nem mozdul; de mégis, látni már egyet,
amint keresztül vág a fagyos tarlón, az állatok legszorgalmasabbika – az ember.
Feketén, pirosan kivarrott sárga szűrben, kezében furkós bottal, fázós
szürkületben munkára igyekszik a tanyai ember.
Amint
pirosodni kezd a lilás fák mögött az ég alja, megmozdul egy terebélyes fának
sűrű fekete lombja. Megmozdulnak a fekete lombok, a lomhán ébredező fekete
varjak. Károgva emelkednek a légbe és szállnak nyugat felé. Tudja Isten, hová
törekszik az a rengeteg sok varjú! Mert arról az egy fáról is sűrűn szállnak
ugyan, de azért ritkul, ritkul a fa s látszik, hogy mégis csak elfogynak; hanem
a nyíri erdő felől, mint az égő erdő füstje, vég nélkül szállnak, kavarognak a
varjak. Csak néz, egyre csak néz az ember, csak száll, egyre csak száll a
varjú, mintha lassanként az egész sűrű erdő a levegőbe szállna. Valamennyi
nyugat felé károg…
Délfelé,
mikor már a dér ingadozni kezd, hogy elolvadjon-e az erőlködő napsugárót, kinn
delelnek a varjúk a mezőkön. Egyik kényelmesen lépegetve mezgerél a
szántóföldön, a másik egy elhagyott bécsitökön állva léket dzsobál rajta
csőrével, a harmadik gyengén himbálózva a száradó kukoriczaszáron, szedegeti a
rovarokat, a naegyeid, ötödik, hatodik, meg Isten tudja hányadik, leszáll,
felrepül, kanyarog jobbra, balra, az erősebb elveri a gyengébbet a jobb falatról,
vagy ha összeverekednek rajta, ekkor „inter duos litigantes tertia gaudet”
elkapja előlük a vitás falatot a furfangos, ügyes szarka s menekül vele a
legközelebbi akáczfára.
A
közeledő vonatra rá se hederít a szedegető varjú, mintha csak tudná, hogy arról
úgysem lehet menet közben leszállni; a szekeret megnézi, hogy nem tér-e le a
rendes útjáról; a gyalogló embernek gyanakvó figyelemmel kíséri minden
mozdulatát s csak ha messze elhaladt, akkor szedeget tovább; ha pedig puskás
ember közelít feléje… azaz hogy az soha sem közelít feléje, mert már jó
távolból károgva menekül előle a varjú.
Játszadoznak,
szedegetnek, verekednek, hangosan meg jó kedvvel, csak egy kálvinista varjú áll
komoran egy buczkán s búsan nézi a nyugat felől terjeszkedő ólomszínű felhőt.
Ki tudja mit gondol hirtelen, hogy leugrik a buczkáról, s nagy szorgalommal
nekilát az evésnek; talán hízó kúrára indult, hogy majd pár hétig a saját
zsírján is eléljen, ha beáll az erős tél.
Nyugatról
a felhő lomhán szétterjeszkedik az egész égen s lassan megindul a havazás. Az
ezer meg ezer apró hópihe olyan lassan libeg, szálldogál, a levegőben, hogy az
ember azt se látja, alulról száll-e felfelé, vagy felülről lefelé. Csak száll
sűrűn, sűrűbben, sebesebben…
Vastag
hóréteg borítja a „Szanyitrá”-t. Fölötte az ég is fagyos, téli kéknek látszik,
pedig talán éppen olyan az a szín, mint nyáron. A teret egyrészről a városszéli
nádfedeles, hosszú palánkos házak kerítik, másfelől két fűzfasor közt az Ér
folyóig nyúló árok. A befagyott árkon végig, amíg el van kaparva róla ah ó,
paraszt gyerekek féllábon korcsolyáznak. Egyik lábukon – hol csizmára, hol
mezítlábra – fadarabból, ócska pengéből összetákolt korcsolya van szíjazva vagy
madzagolva, a másik lábukkal meg tolják magukat előre.
A
Szanyitra kellős közepébe kiállítjuk a tőrt a varjúfogásra. Azért állítjuk
éppen a Szanyitra kellős közepébe, mert heti vásárokon „nagy szénás szekerek –
abroncsos lovakkal – álldogálnak ottan”; a varjúnak pedig igen jó az emlékező
tehetsége.
Betemetjük
a tőrt a magas hóba, hogy éppen csak a csappantóra tűzött kukoriczaszem lásson
ki belőle. De, hogy igen magasan száll a varjú s ki tudja, lát-e olyan „kicsit”
a magasból, leszúrunk még a hóba egy teljes kukoriczacsövet, magunk meg
elvegyülünk a korcsolyázó gyerekek közé.
Száll
a varjú, de sohasem arrafelé néz, amerre szállna, hanem örökösen lefelé sandít
a szemével, maga alá a földre. Csalogatón sárgul odalent a csöves kukoricza,
kanyargósan oldalt csapva, lejjebb ereszkedik néhány méterrel a varjú; s míg
feljebb kanyarodik, nézi sóváran a kínálkozó csövet, nézi gyanakvón a
korcsolyázó gyerekeket. Úgy látja, hogy a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz,
nyugodtan leszállhat. Lefelé kanyarodik egyet jobbra, de mintha jobban esnék
más oldalt, visszakanyarodik balra, azután csak azért is leszáll jobbra.
Belecsípne a „cső”-be; de minek csípne ő a csőbe, mikor ott van a cső mellett
egy-két kihullott szem. Előbb azt szedi fel. A másik pillanatban már
összecsapta hosszú csőrét a fogónak két vaskarimája. Nem is a sima vaskarimája,
mert mi a sima vaskarimára finom fűrészszerűleg éles fogazatúra reszelt pléhlemezt
forrasztottunk; azok az apró éles fogak úgy összeszorítják a csőúrét, hogy
károgni is csak „befelé” károg.
A
harmadik, negyedik fogásnál alkonyodik. Nem is a nap állásából, hanem a varjúk
szállásából látszik. Mintha megfordulna estélig a föld, az a rengeteg sok
varjú, amit reggelenként nyugat felé láttunk szállni, ott károg kavarog a
levegőben most is, csakhogy most már kelet felé szállanak a ködös, fagyos
alkonyatban.
Forrás: A Természet 7.
évf. 10. sz. 1904. jan. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése