2020. júl. 9.

Führer Miklós: A varjú



Lassan hajnalodik. Már látszanak a földeket szegélyező alacsony akáczok, melyek keletnek, délnek, minden irányban egyforma párhuzamos sorokkal szelik át a mezőt. A tarlók széleit belepték a lehullott falevelek meg a dér. Fehéren, kopaszon merednek a közeli fák. A távolabbiak összefolynak olyan fehéres-lilás színbe; inkább fehéres, mint lilás a rájuk rakodott dértől. A messzeségben még jobban összefolynak abba a fehér-lila színbe, de az meg inkább lilás, mint fehéres a távolban mögéjük hajló égtől.

Hideg, szürke csend az egész mezőn, állat még nem mozdul; de mégis, látni már egyet, amint keresztül vág a fagyos tarlón, az állatok legszorgalmasabbika – az ember. Feketén, pirosan kivarrott sárga szűrben, kezében furkós bottal, fázós szürkületben munkára igyekszik a tanyai ember.

Amint pirosodni kezd a lilás fák mögött az ég alja, megmozdul egy terebélyes fának sűrű fekete lombja. Megmozdulnak a fekete lombok, a lomhán ébredező fekete varjak. Károgva emelkednek a légbe és szállnak nyugat felé. Tudja Isten, hová törekszik az a rengeteg sok varjú! Mert arról az egy fáról is sűrűn szállnak ugyan, de azért ritkul, ritkul a fa s látszik, hogy mégis csak elfogynak; hanem a nyíri erdő felől, mint az égő erdő füstje, vég nélkül szállnak, kavarognak a varjak. Csak néz, egyre csak néz az ember, csak száll, egyre csak száll a varjú, mintha lassanként az egész sűrű erdő a levegőbe szállna. Valamennyi nyugat felé károg…

Délfelé, mikor már a dér ingadozni kezd, hogy elolvadjon-e az erőlködő napsugárót, kinn delelnek a varjúk a mezőkön. Egyik kényelmesen lépegetve mezgerél a szántóföldön, a másik egy elhagyott bécsitökön állva léket dzsobál rajta csőrével, a harmadik gyengén himbálózva a száradó kukoriczaszáron, szedegeti a rovarokat, a naegyeid, ötödik, hatodik, meg Isten tudja hányadik, leszáll, felrepül, kanyarog jobbra, balra, az erősebb elveri a gyengébbet a jobb falatról, vagy ha összeverekednek rajta, ekkor „inter duos litigantes tertia gaudet” elkapja előlük a vitás falatot a furfangos, ügyes szarka s menekül vele a legközelebbi akáczfára.

A közeledő vonatra rá se hederít a szedegető varjú, mintha csak tudná, hogy arról úgysem lehet menet közben leszállni; a szekeret megnézi, hogy nem tér-e le a rendes útjáról; a gyalogló embernek gyanakvó figyelemmel kíséri minden mozdulatát s csak ha messze elhaladt, akkor szedeget tovább; ha pedig puskás ember közelít feléje… azaz hogy az soha sem közelít feléje, mert már jó távolból károgva menekül előle a varjú.

Játszadoznak, szedegetnek, verekednek, hangosan meg jó kedvvel, csak egy kálvinista varjú áll komoran egy buczkán s búsan nézi a nyugat felől terjeszkedő ólomszínű felhőt. Ki tudja mit gondol hirtelen, hogy leugrik a buczkáról, s nagy szorgalommal nekilát az evésnek; talán hízó kúrára indult, hogy majd pár hétig a saját zsírján is eléljen, ha beáll az erős tél.

Nyugatról a felhő lomhán szétterjeszkedik az egész égen s lassan megindul a havazás. Az ezer meg ezer apró hópihe olyan lassan libeg, szálldogál, a levegőben, hogy az ember azt se látja, alulról száll-e felfelé, vagy felülről lefelé. Csak száll sűrűn, sűrűbben, sebesebben…

Vastag hóréteg borítja a „Szanyitrá”-t. Fölötte az ég is fagyos, téli kéknek látszik, pedig talán éppen olyan az a szín, mint nyáron. A teret egyrészről a városszéli nádfedeles, hosszú palánkos házak kerítik, másfelől két fűzfasor közt az Ér folyóig nyúló árok. A befagyott árkon végig, amíg el van kaparva róla ah ó, paraszt gyerekek féllábon korcsolyáznak. Egyik lábukon – hol csizmára, hol mezítlábra – fadarabból, ócska pengéből összetákolt korcsolya van szíjazva vagy madzagolva, a másik lábukkal meg tolják magukat előre.

A Szanyitra kellős közepébe kiállítjuk a tőrt a varjúfogásra. Azért állítjuk éppen a Szanyitra kellős közepébe, mert heti vásárokon „nagy szénás szekerek – abroncsos lovakkal – álldogálnak ottan”; a varjúnak pedig igen jó az emlékező tehetsége.

Betemetjük a tőrt a magas hóba, hogy éppen csak a csappantóra tűzött kukoriczaszem lásson ki belőle. De, hogy igen magasan száll a varjú s ki tudja, lát-e olyan „kicsit” a magasból, leszúrunk még a hóba egy teljes kukoriczacsövet, magunk meg elvegyülünk a korcsolyázó gyerekek közé.

Száll a varjú, de sohasem arrafelé néz, amerre szállna, hanem örökösen lefelé sandít a szemével, maga alá a földre. Csalogatón sárgul odalent a csöves kukoricza, kanyargósan oldalt csapva, lejjebb ereszkedik néhány méterrel a varjú; s míg feljebb kanyarodik, nézi sóváran a kínálkozó csövet, nézi gyanakvón a korcsolyázó gyerekeket. Úgy látja, hogy a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz, nyugodtan leszállhat. Lefelé kanyarodik egyet jobbra, de mintha jobban esnék más oldalt, visszakanyarodik balra, azután csak azért is leszáll jobbra. Belecsípne a „cső”-be; de minek csípne ő a csőbe, mikor ott van a cső mellett egy-két kihullott szem. Előbb azt szedi fel. A másik pillanatban már összecsapta hosszú csőrét a fogónak két vaskarimája. Nem is a sima vaskarimája, mert mi a sima vaskarimára finom fűrészszerűleg éles fogazatúra reszelt pléhlemezt forrasztottunk; azok az apró éles fogak úgy összeszorítják a csőúrét, hogy károgni is csak „befelé” károg.
A harmadik, negyedik fogásnál alkonyodik. Nem is a nap állásából, hanem a varjúk szállásából látszik. Mintha megfordulna estélig a föld, az a rengeteg sok varjú, amit reggelenként nyugat felé láttunk szállni, ott károg kavarog a levegőben most is, csakhogy most már kelet felé szállanak a ködös, fagyos alkonyatban.

Forrás: A Természet 7. évf. 10. sz. 1904. jan. 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése