Már vonja, egyre összébb vonja
Sátorát a sunyi éjjel.
Megvert alázattal hurcolkodik el,
S nesztelenül, mint a tolvaj, ki érzi,
Hogy tetten érhetik
Minden pillanatban.
Mérföldeket jeleznek léptei,
Tekintet alig tudja követni,
Szárnya van,
Óriás fekete bársony-szárnya,
Mint egy nagy halálfejű
Pillének.
Bilincsből szabadult rab a rengeteg,
Ki most eszmél, tudatva gerjed.
Nyugtalanul meg-megmozdítja
Tagjait, mérföldes sörényét;
De rejtőző, bátortalan még
Minden kezdése… Vár.
Álmos szemű, süldő virágok
Makrancos kedvben tekintenek föl;
Borzas a szirmuk, gyűrött ruhájok
A gőgös tölgyek nagy kényelemmel,
Az illik s nem illik-kel mit sem törődve,
Ásítanak hűs, frissítő álmukra…
Az öntelt juharfa,
Ez a hiú, nagykorú leány,
Lomhán nyújtózkodik a patak partján;
Majd belenéz a víz tükrébe,
S mereng a tulajdon bájain.
itt-ott egy-egy kisebb, nagyobb madár
Kiszökken ágyából.
S megrázza lágy tollait. Kefélkedik.
Figyelmes, halkított hangon
A világért sem szólna még többet:
„Jó reggelt! Jó reggelt!”
S elnémúlt megint. Vár.
A patak susogva siklik tova,
Mintha puha selyemből volnának
Habzó fehér fodrai.
Halkan perdülő bókok kíséretében
Csókolja meg a ráhajló
Harangvirágok arcát
Kerek tisztásra érve ki,
ott látja az erdő szeladonját.
Egy déli hímszarvast,
Amint föltartott fejjel,
kelet felé kémlelve… vár.
Soha fessebb, királyibb tartást,
Délcegebb fejet,
(Igazi koronás fő!)
Nem faragott ennél szobrász.
Ezalatt pedig
Az örök fény születő helyén,
Keleten:
Terítik már az ég peremére
A bíborfényben úszó
Végtelen palástot,
Mely elfödi a barna hegyek ormát.
Nagy örömében megindul az erdő,
Sürgő-forgó készülődés, zsibongás.
Az élet mintha egy végigfutó,
Hatalmas hullámot vetne…
Rá még egy pillanatnyi csend,
Aztán:
Hozsannába tör ki minden madárajk,
Felszökken a patak, csengőbb hangon zúg:
Elbődül a szarvas,
S kitárja százkarú koronáját a fa.
Hogy méltón fogadja
A ráhulló sugarak özönét.
Nevetnek már a kis virágok,
Gyémántot tűznek hajokba, fülökbe,
Mert a rajtok ülő harmatcseppben
Mindenikben ott ragyog
a fölkelő nap tűz-arca.
Tűz, - tűz, - tűz!
- Kiáltja száz nyelven a felgerjedt élet –
A mámor, szerelem, valóság
Áradó örök tüze, forrása: Nap!
Hozsanna!
Forrás: A Természet 15.
évf. 1. sz. 1919. jan. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése