A
népek lelkének legszebb tükre a költészet, amelyben megtalálhatjuk a nép
gondolatvilágát és a környezetéhez tartozó élő és élettelen kedvenceket.
Bár
a történész kutatásának körébe tartozik fényt deríteni arra, hogy a hősi magyar
nemzet ősei mennyire és mikor kezdték megbecsülni az ember leghűségesebb
négylábú élettársát, a kutyát, mégis úgy hiszem, nem végeztem hiábavaló munkát
akkor, amidőn a régi magyar költők írásaiból azt óhajtom bebizonyítani, hogy a
magyar régi életében is a kutyának igen lényeges osztályrész jutott.
Az
ősmagyar, mint a legtöbb nép, kutya nélkül nem élhetett. A régi feljegyzésekben
ott találjuk a következő sorokat: „Elvégre
böcsületesen megegyezének és a kutyókra tértek a beszéddel”, amelyek a
legjobban bizonyítják, hogy a régi magyarnak kedvenc beszédtárgya volt a kutya.
Ezen igazán nem csodálkozhatunk, mert a szabad természetben élő és ugyanott
napestig verejtékes munkát végző vagy a nyugati kultúra érdekében hősiesen és
mindenkor becsületesen harcoló magyar a munka vagy a lezajlott véres harcok
után, a pihenésnek sem mondható órákban, amidőn a vadászat szenvedélyének áldozott,
a legnemesebb négylábú állata nélkül nem élhetett.
Az
egykori lantos-költő a Pannonia
megvételéről szóló énekben:
Mert ebek lóval mind
meghíznak,
bizonyítja,
hogy a honfoglalás idejében nem volt ismeretlen a kutya, amelyet minden magyar
mint ősi vadásznép igazán becsülhetett. Nemcsak a vadászebet kedvelte a magyar,
hanem az ölebeket szintén ismerte. Divényi Mehmed a török hitre tért magyar a „Madzsar türki” című török formában és
török betűkkel írt magyar szerelmi dalában mondja:
Kegyelmedtől én jót
várok,
Mint ebecskéd után
járok,
Vagy élek, avagy
meghalok,
Szeretlek én, te ’s
megszeress.
Balassa Bálint
(1551-1594)
pedig a vadász agarat említi a következő versében:
Köll immár én nékem csak
jó ló, hamar agár,
Ifjak társasága, éles
szablya, jó madár;
Vitézek közt ülvén,
Kedvem ellen nincsen
Jó borral teli pohár.
Már
e két szemelvényből kitűnik, hogy a régi magyar nemcsak a vadászebet kedvelte,
hanem a kisebb testű és kedvtelésből tartott kutyócskát (catellulus = igen kicsiny kutya, lásd: Magyar nyelvtörténeti
szótár) sem vetették meg.
A
magyar vadászebekkel a legrészletesebben Gyöngyösi
István foglalkozik, miért is nem érdektelen a következők részletesebb
közlése:
Gyöngyösi István 1693-ik évben kiadott „Porábúl megéledett Phoenix avagy a néhai gyerőmonostori
kemény János erdéli fejedelemnek Lónyai Anna asszonnyal lévő házasságának,
tatárországi rabságának, az török ellen viselt hadi dolgainak és végre hazája
mellett vitézül letett életének halála után is élő emlékezete” című művében
az első könyv második részében Kemény János vadászatával szereplő ebekről a
következőképpen ír:
A vadászó helyhez
azonban jutának,
Jelül a kopóknak
kürtőket fúvának,
Szíj- s selyem-pórázra
ebeket fogának,
Elsőben is egy párt
Ferencnek* házának.
Dervis egyik; farka nagy
lompot eresztett,
Törökországi faj,
visel kövér testet.
Társa is ily, híják
Besliának eztet;
Igen szép mindkettő,
úszóván is festett.
Kit Simon felfogott,
nevezik Delphinnek,
Tigris egy pórázon lévő
társa ennek,
Szelektűl fajzottak,
amint ezek mennek,
Amikor nyúl- avagy
őzűzésre kelnek.
Hylaxot, Philaxot maga
fogja Kemény,
Kölyök még mindkettő,
van rúlok nagy remény,
Dicsirettel hozta csak
minap egy örmény,
Párduc korcsa lehet,
mint ösmérni körmén.
Dorcséval az Agrét egy
pórázra fogták,
Ezeknek az anyját
farkassal forgatták,
Havas alföldébűl nagy
hírrel hozatták,
Hogy kezére fogja,
Décseinek adták.
Kivel asztalnokja
rendelt helyét állja,
Annak háta holló, párduc
pedig málja,
Csonkák a fülei, az
hajtást vizsgálja,
Ha mi reá fordul, azt
meg is próbálja.
Liciskának híják. Kurta
ennek társa:
De az ebek között alig
vagyon mássa,
Moldvábul költ, ott is
híres volt futása,
Aki ebben kétes, jóságát
majd lássa.
A szuszogó Dromást
vadászmester fogta;
Aminap egy oláh az
Váradon lopta,
Nagyhírű eb vala, de már
alább hagyta,
Miolta a róka az orrát
megkapta.
Ennek pórázosa, amaz
török Taúz,
Mely, ha csak gyengén
ülsz, lovadról is lehúz,
Sebhely van a nyakán,
karcolta volt hejúz,
Ezután a szakács sok
nyulat s őzet nyúz.
Mopsust és Corydont
adják egy inasnak,
Ez daru, azt pedig
mondhatni ordasnak,
Szebb az első, látszik a
másik korcsasnak;
Erős is, megfelel
bízvást egy farkasnak.
A szálkás Harpya, a
kopár Szárcsával,
Lapos Leopárdnak
egyfészkű társával,
Fejér Hattyú amaz fekete
csókával,
Amely mint egy vizsla,
annyit ér orrával.
Együtt a kopókkal
szabadoson járnak,
Az agárviselők azért
rendet állnak,
Az hajtó ebeknek
jeleitül várnak,
Ha mi vad elmenne,
tartanák azt kárnak.
Vigyázz ám! Rád a nyúl!
azonban kiáltják,
Kergetik a kopók,
Décseire hajtják,
de csalt vét ott nékik,
másfelé szalajtják,
Az asztalnokra tér, ott
jól megingatják.
Haj Kurta! Haj Csonka!
közel van a csere
Férengetik, foly itt egy
kis víznek ere,
Elérik amellett,
dicsiretet nyere
A Kurta, tegnap is aki
négyet ere.
Föl sem költhetik azt,
megént mást találnak,
Az hol az úrfiak
vigyázással állnak,
Mely után a Tigris és a
Delphin válnak,
Sebes futásokban, úgy
tetszik, hogy szállnak.
Elütik csakhamar, messze
nem űzhetik,
Hogy vigyázzon minden,
újonnan hirdetik,
Egy őzet vernek fel,
Keményre kergetik,
Hol a Hilax s Philax
sűrűn térengetik.
Mint a szarvas után,
amely nyilat lőnek,
Olyan gyorsasága ennek
mindkettőnek,
Azért, noha az őz siet
az erdőnek,
De, hamar elérvén,
térítik mezőnek.
De minthogy még gyengék,
véle nem bírának,
Hogy reá vigyázzon
kiáltja fiának,
Aki eleiben adja
Besliának,
Amaz könnyű Dervis
pórázos társának.
Tud ez véle bánni, mert
sokszor próbálta,
Azért gyorsasággal
eleiben válta.
Fordultában (melyre
Ferencz is kiálta)
Hozzá faldok, kapni az
inát találta.
El is veri ottan együtt
a kölykökkel,
Zeng megént az erdő
újczihelésekkel,
Egy rókát hajtanak a
szagló ebekkel,
Honnét vetődik ki,
vigyázzák szemekkel.
De ezt a sűrőbűl ki nem
tudják venni,
Kezd azonban nem várt
égropogás lenni,
Melyre nézve ők is
sietnek elmenni,
A kezdett vadászást más
üdőre tenni.
Ezek
szerint már a régi magyar vadászatoknál a kopókat, vizslákat és az agarakat
használták, a következő versben pedig kitűnik, hogy a magyarok hiányát érezték
megfelelő rókafogó kotorék kutyáknak, ami Apáti
Ferenc feddő énekéből kitűnik:
Tennie kellene ezt az
nagy uraknak!
Hogy sok lika vagyon
erdőn az ravasznak,*
Nincs birodalma rajta
agaroknak,
Halál az nyúlaknak.
A
magyar ebek büszkeségéről az egyik házőrző és pásztorkutyánkról a legszebben
Gvadányi József „Egy falusi notáriusnak budai utazásában” emlékszik meg, amidőn
azt mondja:
Uram! processusom nincs
nékem másokkal,
Mondá juhász, hanem csak
a farkasokkal;
De csakhamar végzem
peremet azokkal,
Rájok ütvén örvös
prokurátorokkal.
Ember az embernek látván
veszedelmét
Tartozik sietve adni
segedelmét;
Felebarátjának nem érzi
szerelmét,
Sőt nem is keresztény,
nem nyújtván védelmét.
Azért is tartoztam
segítségül lenni,
Mint felebarátod
mentségedre menni,
Te hat kuvaszom-nak köszöneted tenni
Tartozol: nem hagyták
életed elvenni.
A
budai gazdag serfőző házának leírásához pedig hozzáfűzi Gvadányi:
Szuferénnek tele bóltban négy ládája,
Őrzi azt hat erős szelindek kutyája.
A
továbbiakban a következőkről ír:
Pestre általmentem, hogy ottan láthassam
Vadak viadalát s magam mulathassam,
Hetznek híjják: miből áll ez, megtudhassam
Otthon a bíráknak, mit láttam, mondhassam
Láttam, hogy tizenkét pancéros kutyával
Vívott egy oroszlány; de hármat farkával
Agyonsújtott, eggyet az első lábával
Megnyomott, hogy béle kijött párájával.
Meg is ölte volna tán mind a kutyákat,
De hogy hánytak reá sűrűn raketákat,
El nem szenvedhetvén a sok tűzszikrákat,
Elszaladt, rávonták a vasas táblákat.
Ezután jöve ki egy nagy izmos medve;
Vén vólt ez, játszani nem is vólt nagy kedve;
De mégis fel vólt ez haragra gerjedve,
Mert sokszor kutyáktól vólt már megijedve.
Hetz-mester négy ebet reája bocsátott,
Eggyet ezek közzül pofon ez úgy vágott,
Hogy tíz lépésnyire tőle karikázott,
Eggyet megölelvén, büdöst abból rázott.
Más két szelindekek fűleit ragadták,
Szegény fáradt medvét a földre levágták,
De a hetz-legények megszabadították,
Szokott barlangjában bé is bocsátották.
Bocsátottak aztán egy nagy szilaj bikát,
Négy közzül hol eggyet, hol a másik kutyát
Úgy felhajigálta, mint felhányják labdát,
Egy megdöglött; ezen általdöfte szarvát.
Újra friss két kutyát reá eresztettek,
Ezek füleire hogy rácsemezkedtek,
Megtarták, mind bika, mind kutyák reszkedtek,
És azért is vele már nem veszekedtek.
Vizet az ebeknek öntöttek fejére,
Szalada mindenik a maga helyére.
Így lett a bika ment; de folyt füle vére
Ez is hol tartatik, oda vissza tére.
Mikor
pedig az újmódi ruhájú hölgyeket kifigurázza, imígyen szól:
Mint kutyák buffánján
azok szolgálnának,
Ha táncolna Nagysád,
azok ugrálnának,
Ha nevetne, ők is majd
vigyorognának,
Puklit ha csinálna,
bukfettyet hánnának.
Az
ölebecskékről sem feledkezett meg:
Fiatal személy vólt, és
oly szép, mint Júnó,
Piros ábrázatja, kezei
mint a hó,
Karján ült egy gyapjas
bolonézer kulyó.*
Bizsú vólt a neve, mert
így szólítgatta,
Mint egy kis gyermeket,
szintúgy ápolgatta,
Undorodtan látván,
miként csókolgatta,
Főkép mikor száját ettől
megnyalatta.
Később,
mikor a nótárius a hölgyet megszólította, a többek között kérdezi:
Vagy talán Diánna; mert
kutyát tart karján,
De tegez és nyilak
nincsenek oldalán,
Holdvilág sem látszik
felől a kalapján.
Csokonai Vitéz Mihály a Kifakadás című versében a következőket mondja:
Biz én nem törődöm már.
Akárki mit beszéljen.
Gyakran rugást ejt a
szamár
Becsületes személyen,
És jámbor is járt ott,
ahol
Egy-két irigy kuvasz
csahol.
Dorottya című versében pedig:
Tört a pohár, palaczk,
tányér, tácza csörgött:
Ugattak a pudlik; ajtó,
ablak zörgött.
tanújelét
adja, hogy a pudli kutya is honos volt hazánkban.
Kisfaludy Károly az Eprész leány című költeményében a kopóról emlékszik meg:
Most víg dalolással a
gyepre pihen,
És illatozó koszorút
fűz,
Egyszerre kopó riad, ing
a bokor,
Döbbenve szökik fel a
szép száz,
S míglen hüledezve a
zajra vigyáz,
Elébe kizörren egy ifjú
vadász.
Czuczor Gergely „Maradi
Marady úr beszéde”
(1844) című versének következő szakasza érdekelheti a hazai ebtenyésztőket:
Tán még oly szégyent is
tegyünk a nemesen,
Hogy heted határba
nyúlra se mehessen?
Vagy a szegényt az is
érje valahára,
Hogy adót vessenek
nyulász agarára?
Azóta
bizony meg van a kutyaadó és emelik a hatóságok szertelenül, de aki megszerette
a kutyákat, az adót, ha nehezére esik is, mégis megfizeti.
A rossz gazdálkodók című versben Czuczor így szól:
Fogy a füstölt kolbász és sódar mellette,
Aztán a kutyára fogják, hogy megette.
A
legkedvesebben beszél a kutyáról Petőfi
Sándor „Anyám tyúkja” című versében:
Morzsa kutyánk, hegyezd
füled,
Hadd beszélek mostan
veled,
Régi cseléd vagy a
háznál
Mindig emberül
szolgáltál.
Ezután is jó légy,
Morzsa,
Kedvet ne kapj a
tyúkhúsra,
Élj a tyúkkal
barátságba!...
Anyám egyetlen jószága.
A
magyar irodalomból így sebtében kikapott nehány szemelvény bizonyítja a
legjobban, hogy a magyar nép lelkületével és életével mennyire összeforrott az
ebtartás s így nem is csodálkozhatunk azon, amidőn a konszolidáció útjára tért
keresztény Magyarország a béke első napjain leghűségesebb állatairól nem
feledkezik meg. A sok ellenségünk között a magyarokhoz hűséges csak a kutya
maradt, ezt érezzük és ezt értékeljük is nagy elhagyatottságunkban.
A
szebb jövő reményében, amidőn sokat szenvedett hazánk felvirágoztatásával
együtt lépést fog tartani ősmagyar kutyáink;a komondor, a kuvasz és a puli
tenyésztésének fellendülése, Madách
szavaival fejezem be szerény soraimat: Az
ember tragédiája XII. szín Phalanster
Tudós:
Erről meg azt regélik,
hogy barátul
Tartá az ember, ingyen,
munkanélkül
S fel bírta fogni, hű
elismeréssel
Lesvén az ember
gondolatjait.
Mi több, mondják, hogy
elsajátítá
Bűnét is, a tulajdonnak
fogalmát
S mint őr od’ adta érte
életét.
Ezt úgy beszélem csak,
mint írva van.
Nem mintha hinném mind
feltétlenül.
Sok őrültség volt a
multban, sok ábránd,
Melyből ránk szintén e
mese maradt.
Ádám:
Ez a kutya. Mind áll,
mit róla mondasz.
*) Kemény János fia
**) Róka
***) A bolonai
kutyácskák mind oly gyapjasok, mint a magyar juh és kicsiny marad. – Gvadányi.
Forrás: A Természet 16.
évf. 17.-18. sz. 1920. szept. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése