Havas
világ. Halotti szemfedő borítja a tájat; alig van ereje a napsugárnak; ez is
olyan bágyadt, mint a kiégett szív, mely csak akkor dobban, ha a petyhüdt
testben a vér tüze lobban… Hideg, fagyos sugár bujkál az erdőben, lombtalan fák
között – szinte szenvedően -, hogy szép gyermekei: a hímes virágok, ide hagyták
mind, mind e fényes világot… Patyolat szemfedő, gyémántos csillárok ragyognak
szerteszét s borulnak a tájra, a szépséges erdő halottas arczára, kietlen sík
mezők végtelenségére, csacska patakokra, bujkáló kis érre…
Dal
nem csendül sehol. Itt-ott sír a czinke fázós kicsi ajka, gunnyaszt borzas
tollal egy-egy éhes szarka; károg kóbor varjú, mint a rongyos vándor s
rablómódra les a nagy gébics egy fáról. Kenderikék, csízek, tengeliczek százan
keresik a magot a bogáncs-torzsákban. Kedves koldusai a gazdag természetnek,
most dideregve, fázva kínlódtok, éheztek!... És hány oldalról les reátok a
halál, amely minden mozgó féregre rátalál, mely trónban, kunyhóban áldozatot
keres, levegőben úszik, tengereken evez; mely csodás valóság, bár senki sem
látja, mikor villan csontkezében gyilkoló kaszája…
Pusztultok
hidegtől, éhségtől ezeren és a nagy természet, a roppant végtelen: sohasem
szegényebb ennyi veszteséggel; amit itt elveszít, amott ismét létel…
Amíg
a madarak búsan,k némán szállnak a puszta határtól a puszta határnak; amíg
ajkaikon elnémul a nóta s fagyosan hullanak a csillogó hóba: addig lenn a
földön, nagy rengetegekben, föld alatt a bűzös, sötét rejtekekben más állatok
szeme piros tűzbe lobban, vérengző vadaknak a szíve megdobban és egy titkos
erő, amely csak sejtelem, lázas, szilaj ösztön, vágy – legyőzhetetlen! – ébred
uralomra s csodásan ragadja őket a - szerelem…
Micsoda
hatalom, mekkora nagy erő, mely most az állati vérből serken elő!? Az Isten
végtelen nagyságának része, mely megfoghatatlan a roppant egészben s melyet
mikor ember, állat egyképp érez: ő lopózik közel mindenik szívéhez… Egy kis
tűz, egy kis szikra; nem ismeri senki, hogy honnan ébred? Csak az, aki teremti!
Lágy hevülés előbb, azután forró izzás; mint langy szellő béred, azután vad
viharzás! Mikor átzsong rajtad, azt hiszed egy álom, - s legnagyobb hatalom
széles e világon!...
Mennyit
is kutatják tudósok és bölcsek, hogy ami így alkot, teremthet és ölhet, ami
fölnemesít állatot és embert, amit a végezet szent csodának rendelt: hol veszi
alapját? mi a foglalatja? erő, érzés, vagy csak egy pillanat adja?...
Törvény; a természet csodás
szent törvénye. Érzi a végtelen minden élő lénye és követi vakon és követi
lázzal; nem köthet ki senki e csodás-csodával. Meghajlik előtte a kóborgó
állat, dalt szűr a szívébe a szárnyas madárnak; övé az egész lét: a múlt, jövő,
jelen, ameddig élet küzd, az egész végtelen! Egyetlenegy szó csak e törvény: szerelem…
A
vadállatok életében nagyobb részben most ébred a vér, mikor virágtalan az erdő,
nem csobog az ér. Színtelen az élet közel és távol, hóhegy emelkedik a köd
oszlopából, csipkés zúzmara nyit a lombtalan fákon és szél dudorász át a sűrű
vágáson… A szakadékokra az erdő mélyében, künn, az apró bokros erdőség
szélében, a zordon tél már régen szövi, szövögeti a jégvirágokat. Itt-ott nagy
foltokat sötét zölden hagy a csikorgó, a dermesztő fagy. Otromba állatok, kövér
agyarasok keresik e helyeket, hogy fürödjenek s tüzes véröket ott oltogassák,
enyhítsék a vérláz első jelentkezése idejében. Már a vén deczember apó látja
őket, az otromba szeretőket, amint komikusan enyelegnek a rengeteg egy-egy
ilyen tisztásán a túlhízott emsékkel… Óh, hányszor járják meg a vén gavallérok,
mikor már bizalmas a szerelmi légyott, hogy a csendes erdő búgva felriad… A
fegyver eldördül és a szerelmes szív véres hóba fagy.
Átzúg
a durranás a rengeteg testén és a vén gavallér örökre pihen. A konda, mint
annyi fekete görgeteg, szétfut sebtiben… Csend van ismét a nagy rengetegben; a
bujkáló vadász vígan hazamegy, egyedül marad a titkos éjszakában a mozdulatlan
hegy… Hányszor ismétlődik meg e szörnyű dráma, de mit bánja a szerelmes vad,
mikor ereiben a vérláz dagad?!...
Jön
egy más jelenet, a sziklás hegyeket nyalka bak alakja teszi érdekessé. A
vadkecske csinos párját csalogatja s az bátran tör elé. Ha társ akad: daczos
fejét szegi, magát illegeti és kész a viadal. A gyöngébb megszalad s az erősé
leszen a nagy diadal!...
Isteni
természet, mily sok a szépséged! Merre a szem tekint, a gondolat szárnyal: tele
vagy hűséggel, tele vagy bűbájjal! Nem hazudik senki, akit te neveltél, s akit
tiszta kebled tüzén melengettél: az, mint magad, mindig oly igaz marad. Hevül,
küzd, elbukik a nagy csatatéren s tovább él teveled a nagy mindenségben és örök
időkig te veled halad…
De
csend!... Az erdőknek szörnyetege, réme beordít a csöndes, holdvilágos éjbe.
Üvölt a vén szikla rettentő hangjára s a szörnyű riadás az erdőt bejárja… Madár
félve rezzen meg csöndes álmában, nyalka őz iramlik czéltalan, magában, - talán
éppen arra, ahol a halál van!? Fejedelmi szarvas megszűköl,meghorkan,
tovaszáguld, mint a szélvész olyan gyorsan; koronás fejét a fagyos ágak vérzik,
mint kit a halál űz: fut az erdőn végig… Gyáva nyúl, mint holtra rémült
gyermek, a bokor tövében, hópárnáján dermed… Rettentő, szörnyű hang! Haj, vajon
mi lehet?... Oly egyszerű dolog: szerelmes párjával az ordas enyeleg…
A
hegytetőn ugat, mintegy parancsszóra, a tolvaj bandita, a szerelmes róka.
Hívogatja párját a találkozóra… Van játék, enyelgés, marakodás végre: az igaz
szerelem egy kis harag nélkül ugyan mit is érne!?
Így
folyik a télnek fagyasztó szelébe a vadak szerelme hosszába, széltébe.
Patakparton vidra csalogatja párját; hiúz, nyest, vadmacska a bolondját járják!
Hej, de e bolondság a természet rendje, örök törvény által ím így elrendelve.
Ők maguk sem tudják, hogy a fagyos télnek hóbokrétái közt mily nagy czélnak
élnek? hogy őket egy csodás, nagy erő vezérli, egy törvény két szóban:
„rendeltetés – élni!”
**
Amíg
a nagy erdőt szerte barangolom, mindezeket sorba ekképp elgondolom, s a lelkem
némán mond el egy imádságot, mely beöleli a széles nagy világot. A természet
egész roppant nagy világát, melynek minden pontján e törvényt imádják s ez örök
törvénynek szentségében élnek: állatok, emberek, csúszómászó férgek…
Itt
a közelemben sápadt, beteg ember, kopottas ruhában, száraz gallyat tördel. Köti
egy csomóba, veti a hátára és serényen indul a maga útjára…
-
Hova oly serényen? – kérdezem szánólag. Szegény a tehertől csak röviden
szólhat. Röviden mondja el, amit szíve érez: siet fázó, beteg kedveséhez…
-
Ott a kicsi kunyhó, a falu legvégén… Óh, ha szárnyam volna, hogy hamarabb
érném!... Aztán szalad, szalad… lelke már rég ott van, a szalmás kunyhóban, az
ágyas sarokban…
Benyit…
Nem is szólhat, már hallja, hogy „fázom!”
-
Pedig itt meleg van; láng gyúlt a parázson… Melegedj föl, édes drágaságom!...
Egy
hang sincs több… Néma a kis kunyhó tája… Megfagyott örökre ékes virágszála…
Pedig az a koldus hogy is melengette, lelkével ölelte, szívével befedte!...
És
künn: zord szél fütyül, hó hull a határon. Szerelem nyílik a jeges, puszta
tájon. Üvöltés a hangja, ordítás a csókja… Ez a világ rendje örök idők óta!...
Forrás: A Természet 7.
évf. 12. sz. 1904. febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése