Az utcákon végig ujjong lázas tömeg.
„Éljen a háború!” ordít ifjú, öreg.
Bakaszázad felé kendőt lobogtatnak.
Egész virágbokor a vezénylő hadnagy!
Künn a határszélen… ott már vihar söpört…
Néhány elszánt csendőr némán golyóra tölt,
Árkot ás s felsóhajt: „A sors be mostoha!”…
Őrt áll merőn, híven:
… Úgy fáj szegény szívem!...
Vadonatúj mundér, fegyverszíj meg sapka,
Virágos rózsával a fülükre csapva.
Virágos a vagon, vidámak a bakák,
A katonanótát szünet nélkül fújják.
Ágyúdörgés! Vigyázz! Vagonból ki! Nyomban
Fejlődni rajba! Már felettünk robban:
Zúg, üvölt a gránát, felszántja a földet.
Vérpatak!... Embervér!... Húsrongyok röpködnek!
Szánd őket, Istenem!
… Úgy fáj szegény szívem!...
„Esküdtem királynak; - - Esküszöm most véled.
Rövid lesz a nászunk. De hoz üdvösséget!”
Egy rövidke hát csak… S most a Kárpátokban,
Pergőtűzpokolban… Szíve meg se dobban…
Térdig fagyos vízben… Aztán ki a gátra…
Hurrá!... Most előre!... Az ellen fut hátra!...
Roham visszaverve… Csend van a szakaszon…
Eggyel több az özvegy… Alig volt még asszony…
S vár mára híven…
… Úgy fáj szegény szívem!...
Füst meg láng, üszök, rom, vértől sáros rögök:
Utcaharcot vívtak itt vörös ördögök.
Ördög?... Hej! Angyalként várja
Szerető asszonya, kedves kis családja.
S jön a háborús hír… Nagy örömmel hallod…
Állásaink előtt ezer muszka halott.
Temetjük napestig!... Imádkozz!... Érzed-e?
Annak is van anyja, gyermeke, hitvese!
Annak most ki izen?
… Úgy fáj szegény szívem!...
Banda szól; már ismét menetszázad vonul.
Sáros árok, hó, fagy vár rájuk otthonul.
A kórházudvaron kopog a sok mankó,
Vas mind a két lábuk, a félkezük kampó.
Nyög asok sebesült. Orvost, papot áhít.
Bús sötétjükben csak seblázpír világít.
Jutalmik?... Vaskereszt, ezüst-, aranyérem…
Azután: fakereszt! künn a temetőben.
Ott végre megpihen.
… Úgy fáj szegény szívem!...
Hosszú kígyózó sor: asszonyok tábora
Várja éjfél óta, kerül-e ma sorra,
Amíg kenyeret kap?... Aztán máshova áll.
Ahol a hosszú sor szénre, vagy zsírra vár.
Szalad a segélyért… onnan az orvoshoz,
Attól kap cédulát s azzal tejecskét hoz.
Ura a harctéren, ő a bódék előtt
Küszköd, viaskodik… Hol veszi az erőt?
Soha meg nem pihen.
… Úgy fáj szegény szívem!...
Nyerjük a csatákat!... Több meg több a hulla…
Régi fájdalomhoz új jön, egyre újra.
Érzi ezt valaki?!... Látunk még mankókat,
Gyászruhát ezrivel! Van még ácsorgó had!
S tömve minden színház, orfeum! Szól zene!
Kiapadt a magyar asszony-anyák szeme!!...
Sújtottál! De már azt hogy tehetted, Isten:
Közömbös semmivé, szokottá lett minden!
Kétségbe kell esni:
ma már nem fáj semmi!!
Forrás: A Természet 14.
évf. 8. sz. 1918. aug. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése