Az évek, hej, hogyan suhannak!
Tán egy emberöltője annak,
Hogy láttál, rengeteg.
És most, hogy benned újra járok,
Szememből fájó köny szivárog
És szivem bús, beteg.
Utak, galyak hideg-fehérbe
S az éné hajam is szürke dérbe.
Mily bús találkozó!
Feddően int a fa, a cserje:
Miért hagytál minket te cserbe!
Tán idegenbe jó?
S a szél dudol: Mi hajta téged?
Kerestél hírt és dicsőséget?
S mit leltél, mondd nekem?
Álmod, reményed semmivé lett,
Mögötted már a java élet
S most itt állsz betegen.
Szemeim szegzem az utakra,
Gyermekkorom után kutatva:
Hová tűnt? Merre lett?
Deres fű közt járok, keresve,
Reám borúl szomorú este.
Nincs rája felelet.
Forrás: A Természet 13.
évf. 2. sz. 1917. febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése