Holland mezőin, Svájc szabad legében,
Hol boldog népek virulnak és élnek,
Hol zöld mezőn, gyémántos sziklák ormán,
Háladal zendül az Ég Istenének,
Mint messziről jött fonnyadó virágok,
Miket leperzselt rémes ősi átok,
Szegény kis vézna magyar gyerekek
Lézengenek, - im oda nézzetek!...
Egész világnak zajos úri kedve
Pihent meg egykor dús hazánk ölén,
Amely kincseit teli kézzel szórta,
Mely tündérálom, ábránd, költemény…
S a gőgös magyar, ki nem kért soha,
Csak adott, de sohasem koldula,
Most reszketve tárja ki tenyerét
S alamizsnáért tekint szerteszét…
- Van még a hármas halmok szent honában
Kánaán földjén, a Duna-Tisza közén
Aki ne sírna, - van-e még közöttünk
Jólétünket fogyasztó jövevény.
Világít még az érlelő nap rátok,
Vannak-e még vígságok, mulatságok,
Kiapadtak végleg a könnyeink,
Míg éhen vesznek el gyermekeink!?...
Óh igen, jaj, - van dúslakodó itten,
Még mindig járja a bűn haláltánca,
A lebocsátott függönyök mögül,
Fülünkbe tör a jókedv vihogása,
Az igazaknak felkopik az álla,
Ezeké hazánk sötét búja, gyásza
És egykedvűn sétál a förtelem,
Míg vér, könny, sóhaj künn a végeken…
Van korty vizetek, egy falatotok,
Míg magzatitok kegyelemkenyéren,
Kénköves füst, villámok nem hasadnak
Fölöttetek a kéklő magas égen!?...
Óh jaj nekem, jaj szegény bolondnak,
Akit sajnálnak, kit kacagnak…
- Te élsz itt, te vagy az én nemzetem,
TE voltál Isten után mindenem!?...
1920. május 31.
Forrás: A Természet 16.
évf. 13.-14. sz. 1920. júl. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése