Kristálytiszta, metsző a lég,
Bokrot, cserjét hó lepi.
Ág se rezdül a nagy csendben
És e csend oly ünnepi.
Ezüstfényét hinti a hold
S mintha gyémánt-permeteg
Hullott volna fára, lombra,
Úgy csillog a rengeteg.
Éjfélre jár. Misére szól
A kápolna harangja.
Mi veri fel a nagy csendet?
Maczkó úrfi hallgatja.
Csodálatos, zsongás-bongás
A mély vadon közepett.
Maczkó úrfi fejét töri:
A csengő hang mi lehet?
A cserjésben meghúzódik,
Hang irányban haladván.
A kápolna felé indul
Ép’ a hívő-karaván.
Nézi maczkó ijedezve:
Vadászsereg lesz talán?!
Majd megnyugszik mert egynek sincs
Fegyvere az oldalán.
Mennyi ember egy csapatban,
Ő meg árván,e gyedül.
S még se bántják, rá se néznek,
Most már kedve felderül.
S gondolkodik: Mi lehet az?
Jobbak lettek a szívek?
Talán maczkó úrfi bőre
Nem kell többé senkinek?
S tovább czammog a szent hitben:
Nem üldözik már soha.
S édes álom közt telik el
Maczkó úr karácsonya.
Forrás: A Természet 7. évf. 9. sz. 1904. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése