Csak szállingózzatok le egyre
Sárgult, aszott falevelek,
Borítsatok mezőre, hegyre
Halotti, szép szemfödelet.
Csak hulljatok le csöndbe’, lágyan;
Égő szemem ne lássa meg,
Mint haldokol a betegágyon
A föld, a fáradt, nagy beteg.
Mint fonnyad, sáppad dísze, éke,
Tán jobb, ha nem is sejtem én,
Hogy a virágnak vége, vége,
Hogy foszlik illat, pompa, fény.
Hiszen halottunk hogyha drága,
Ha vele lelkünk összenőtt,
Enyhén, csöndben terítünk rája
Sűrű halotti szemfedőt.
Hogy a gyötrelmes, végső harcot,
Mely tépve, rontva szüntelen,
Testén és lelkén átviharzott,
Ne sejtse, tudja senkisem.
Lelkünknek kétkedése, búja
Nem győz így a remény felett
És bízunk, hogy feltámad újra,
Kit szivünk forrón szeretett.
Forrás: A Természet 11.
évf. 20. sz. 1915. okt. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése