2020. júl. 9.

Kiss Dezső: A toronyban



Akkoriban én egy toronyban laktam, valami húsz emelet magasságban.

Szakítottam mindennel, mikor ideköltöztem.

Nem hoztam magammal semmit se. Ami rajtam volt, azt is levetettem, nem maradt semmim, csak egy jó, hosszú gyapjú ingem, melyet magamra öltöttem és amely lágyan, édesen betakart, körülölelt engem…

Egy nagy, kerek szobám volt, nagy ablakokkal, nagy, széles ágyam, mely kerekeken járt és ahol oly édes volt hevernem, pihennem…

Szakítottam mindennel, engem az élethez, melyet otthagytam, amellyel szakítottam, már semmi sem kötött, csak egy vékonyka szál, mégis ennem, néha innom is kellett.

Az ételeimet, italomat a vén toronyőr hozta fel, akit sohase láttam.

A szobám előtt kint volt egy asztal, arra tette a tiszta eledelt, a kristályvizet. Ha okvetlen szükségem volt ezekre, magamhoz vettem belőlük akkor, amikor tetszett. A hiányt az őr pontosan pótolta.

Én nem tettem semmit, nem is gondolkodtam. Nagyszerűen pihentem. Nem is éreztem semmit. Legalább azt hittem, hogy nem érzek. Alig tudom, aludtam, vagy ébren voltam. Nem ismertem a napokat, egyszer napfény özönlött át rajtam, máskor sötét volt, néha kékeszöld világosságban úsztam, nem vágytam semmire, nem érdekelt semmi. Az ágyam odagördült, ahová akartam. Az ablakomon át, fölfelé különböző színeket láttam, lefelé ködöt, meg néha különböző foltokat, mik voltak, nem érdekeltek…

Zaj nem hallatszott hozzám, csak néha, ritkán, ha az ablakok megzörrentek és selymes zuhogás, amitől az ablakok nedvesek, simábbak lettek.

Én nem törődtem már semmivel, nem éreztem semmit, nem akartam tudni, mi van utánam, mi van előttem. Nem gyűlöltem, nem szerettem. Nem tudtam, mi a baj, mi a gond. Nem tudtam, mi az öröm. Nem tudtam, mi az ember. Elfeledtem mindent. Élet, halál, mi az!? És mi az én!? Semmi, vagy valami!? Nekem semmihez sem volt közöm.

Nem tudtam, nem is tudhattam, mi van, hogy van, mióta vagyok itt, - idő!? – mi közöm nekem ehhez, egyáltalán mi az a valami és mi az, ami engem valamivel közössé lehetne!?...

Azt sem tudom, mi az a gondolat, azt sem tudom, hogy vagyok, nem tudok semmit, azt sem tudom, hogy élek, vagyok. Egyáltalán mi közöm ahhoz, hogy – lenni!?...

És azt hittem, sikerült, Erős, egészséges voltam, nem tudtam, mi a test, a lélek…

Minden így lett volna, mikor egyszer nagyon simák voltak az ablakok és én azokon át semmit se láttam. Az időt nem tudom, már a hideget, meleget se éreztem, nem fájt semmi, nem is örültem.

Nem tudom miért, éreztem, vagy láttam, amint az ablakhoz csapódik valami, aztán lecsúszik rajta a párkányra. Ott aztán keserves hangokat hallat.

Egy kis fekete pötty, egy kis valami, vagy semmi, egy pirinyó madár… széttárta ázott, nedves szárnyacskáit, kitárta sárga csőrét, melyen belül rózsaszín torka látszott és kétségbeesetten kopogott az ablaktáblán. Sárga lábacskái csúszkáltak ide-oda, egy pillanat és lezuhan, vége lesz örökre…

Hirtelen kirántottam az ablakot, ő pedig hálás csicsergéssel ugrott be hozzám. Megfogtam, gyapjú takarómba csavartam, ráleheltem, megszárítottam, megcsókoltam és szaladtam kenyérmorzsáért…

Ő ott ült nyugodtan a jó puha meleg fészekben, rám meresztette fekete gyöngy szemeit és kitátotta csőröcskéjét a morzsákra…

Leborultam mellé, etetettem, csókolgattam, örültem és sírtam. Ember lettem újra! És eltávoztam a toronyból…

Forrás: A Természet 18. évf. 1-2. sz. 1922. jan. 1-15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése