Akkoriban
én egy toronyban laktam, valami húsz emelet magasságban.
Szakítottam
mindennel, mikor ideköltöztem.
Nem
hoztam magammal semmit se. Ami rajtam volt, azt is levetettem, nem maradt
semmim, csak egy jó, hosszú gyapjú ingem, melyet magamra öltöttem és amely
lágyan, édesen betakart, körülölelt engem…
Egy
nagy, kerek szobám volt, nagy ablakokkal, nagy, széles ágyam, mely kerekeken
járt és ahol oly édes volt hevernem, pihennem…
Szakítottam
mindennel, engem az élethez, melyet otthagytam, amellyel szakítottam, már semmi
sem kötött, csak egy vékonyka szál, mégis ennem, néha innom is kellett.
Az
ételeimet, italomat a vén toronyőr hozta fel, akit sohase láttam.
A
szobám előtt kint volt egy asztal, arra tette a tiszta eledelt, a
kristályvizet. Ha okvetlen szükségem volt ezekre, magamhoz vettem belőlük
akkor, amikor tetszett. A hiányt az őr pontosan pótolta.
Én
nem tettem semmit, nem is gondolkodtam. Nagyszerűen pihentem. Nem is éreztem
semmit. Legalább azt hittem, hogy nem érzek. Alig tudom, aludtam, vagy ébren
voltam. Nem ismertem a napokat, egyszer napfény özönlött át rajtam, máskor
sötét volt, néha kékeszöld világosságban úsztam, nem vágytam semmire, nem
érdekelt semmi. Az ágyam odagördült, ahová akartam. Az ablakomon át, fölfelé
különböző színeket láttam, lefelé ködöt, meg néha különböző foltokat, mik
voltak, nem érdekeltek…
Zaj
nem hallatszott hozzám, csak néha, ritkán, ha az ablakok megzörrentek és
selymes zuhogás, amitől az ablakok nedvesek, simábbak lettek.
Én
nem törődtem már semmivel, nem éreztem semmit, nem akartam tudni, mi van
utánam, mi van előttem. Nem gyűlöltem, nem szerettem. Nem tudtam, mi a baj, mi
a gond. Nem tudtam, mi az öröm. Nem tudtam, mi az ember. Elfeledtem mindent.
Élet, halál, mi az!? És mi az én!? Semmi, vagy valami!? Nekem semmihez sem volt
közöm.
Nem
tudtam, nem is tudhattam, mi van, hogy van, mióta vagyok itt, - idő!? – mi
közöm nekem ehhez, egyáltalán mi az a valami és mi az, ami engem valamivel
közössé lehetne!?...
Azt
sem tudom, mi az a gondolat, azt sem tudom, hogy vagyok, nem tudok semmit, azt
sem tudom, hogy élek, vagyok. Egyáltalán mi közöm ahhoz, hogy – lenni!?...
És
azt hittem, sikerült, Erős, egészséges voltam, nem tudtam, mi a test, a lélek…
Minden
így lett volna, mikor egyszer nagyon simák voltak az ablakok és én azokon át
semmit se láttam. Az időt nem tudom, már a hideget, meleget se éreztem, nem
fájt semmi, nem is örültem.
Nem
tudom miért, éreztem, vagy láttam, amint az ablakhoz csapódik valami, aztán
lecsúszik rajta a párkányra. Ott aztán keserves hangokat hallat.
Egy
kis fekete pötty, egy kis valami, vagy semmi, egy pirinyó madár… széttárta
ázott, nedves szárnyacskáit, kitárta sárga csőrét, melyen belül rózsaszín torka
látszott és kétségbeesetten kopogott az ablaktáblán. Sárga lábacskái csúszkáltak
ide-oda, egy pillanat és lezuhan, vége lesz örökre…
Hirtelen
kirántottam az ablakot, ő pedig hálás csicsergéssel ugrott be hozzám.
Megfogtam, gyapjú takarómba csavartam, ráleheltem, megszárítottam, megcsókoltam
és szaladtam kenyérmorzsáért…
Ő
ott ült nyugodtan a jó puha meleg fészekben, rám meresztette fekete gyöngy
szemeit és kitátotta csőröcskéjét a morzsákra…
Leborultam
mellé, etetettem, csókolgattam, örültem és sírtam. Ember lettem újra! És
eltávoztam a toronyból…
Forrás: A Természet 18.
évf. 1-2. sz. 1922. jan. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése