Eredj, ha jön a március,
Az elhagyott vadonba.
Szellő nem száll s mégis remeg
Az erdő puszta bokra.
Kérded csodálva, mi lehet?
Ez már a kikelet.
Feküdj a tar göröngyre le,
Hallgasd, a föld beszédes.
Titkos, halk súgás száll feléd,
Csodás, rejtelmes, édes
S fényes álmokkal hiteget –
Ez már a kikelet.
Még nem fakad színes virág,
Ágon bimbó se pattan,
De földillatot hord a szél
S szétszórja szakadatlan.
Érzed, megejti szívedet –
Ez már a kikelet.
S amíg rovod a nagy vadont,
Bár madárszó se csendül,
Szíved daltól visszhangozik
És könny pered szemedbül.
Rózsás köd leng szíved felett –
Ez már a kikelet.
Forrás: A Természet 13.
évf. 3. sz. 1917. márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése