A sírhantok közt, kósza szellők járnak,
A szürke égen, kóbor felhők szállnak,
Egy-két csillag kialvó, halvány fénye
Pislog messziről a bús sötétségbe…
Zizeg az avar, lábunk bús nyomában,
Taposunk a mult elhamvadt porában
S hogy lerójjuk azt, amit érezünk,
Milljó mécses kevés lenne nekünk…
Gyászoltok szülőt, testvért, jó barátot,
Hitvest, kedvest és gyógyírt nem találtok,
Minde kín ahoz elenyésző, - semmi,
Hazával bírni s hontalannak lenni…
Téged gyászollak Hazám, büszkeségem,
Te Szent, Te Jó, - mindent Te adtál nékem.
- A Mindenségnek pergő kereke
Téged fogant s minden Tőled leve…
Te adtál nékem minden boldogságot,
Napfény itt sütött, villám itt cikázott,
Itt csókoltak és ütöttek meg orvul,
Téged nyertelek küzdelmes porondul…
Téged gyászollak, legnagyobb halottam
Míg erem lüktet, szivem mélyen dobban
És nem kell nékem öröm, vígság, mámor,
Borítson mindent zordon, gyászi fátyol…
Milliók könnyét szenteljék ma Néked,
Milliárd csillag halotti mécs légyen,
Millió pap áldozzon, imádkozzon,
Hogy Téged Hazám, az Úr feltámasszon…
Forrás: A Természet 16.
évf. 19.-20. sz. 1920. nov. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése