Ahol keservben, kínok közt születtem,
Borús gyermekkor sivár ifjúsága,
Zord férfikor vetette meg az ágyam
S küzdtem igazért törve, megalázva,
Hol oly sokszor sújtott durva ököl
S kigúnyolták az ideálok,
Véres sebekkel, csapzott, rongy ruhában,
Hazám mégis melletted állok
S ölelem vérző, sebzett lábad,
Bár könnyeimtől nem is látlak,
Hazám, Hazám, szegény Hazám Te,
Mégis áldlak, mégis imádlak!...
Hazám, akiket dédelgettél,
Akiknek édes anyjuk voltál,
A hír, dicsőség koszorúsi,
Nincsenek most itt lábaidnál!...
Én itt vagyok a mostohád, im látod,
Szegény bolond, vérző szivemmel
És imádlak, kit emlegetni,
Akit tisztelni senki sem mer…
Szegény, szegény szánandó torso,
Könnyezve nézem nemes fődet,
Csonka karod, megsebzett lábad.
Jaj, mely többé újra nem nőhet…
Mivé levénk, ki hitte volna!?...
Ezer év híre, dicsősége,
Így eloszlik, magyar álomnak,
Ily őrjítő az ébredése!...
- Óh borzalmak ördögtanyája
S ti magyarok még mindig éltek,
Jártok napfénye, fenn kacagtok,
A mások szemeibe néztek!?...
Nem jajgattok, nem szórtok hamvat
Rongy köntöstökre, fejetekre,
Lüktet még egy csepp vér ott mélyen
Minek nevezzem!?... – szivetekbe!?...
Hazám, Hazám!? van-e még népem,
Hol van, - lenn tán a zord szántókon,
Fenn a hegyi sziklafészkekben,
Keleten, a havas tarlókon!?...
Az Adrinál!? – hol keressem,
Óh jaj ezerszer, nem találom,
Hol vannak tehát, meddig tart még,
Ez elátkozott, szörnyű lom!?...
- Magam vagyok a kínjaimmal
Holtra dermedten, - mások élnek,
Csak én haltam meg s holtan hallok,
Látok, érzek, meredten nézek…
Hazám, Hazám, végünk van nékünk,
Gátat tört mocsár piszkos árja,
Már törzsedig ér, szűzi kebled,
Szivedet éri, marja, vájja
És mindenki menekül Tőled,
Én szilárdan melletted állok,
Kétségbeesve, megkövülten,
Csak várok, várok, egyre várok…
- S ha összeomlasz, ledülsz végre,
Szétomlott véres tagjaidnál
Ott maradok. Veled halok meg,
Térden csúszva, a lábaidnál…
1919. március
Forrás: A Természet 16.
évf. 10. sz. 1920. máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése