Halljátok! Kasza peng…! Dőlnek a rendek!
Életet adok én: a magyar föld!
Úgy-e, hogy lesitek elcsonkult testem,
Amikor aranyos, szép ruhát ölt!...
S kell most a dalom is, a régi… „elnyűtt”…
Mert kalászt adok most, nem – vörös szegfűt!...
Otromba paloták kinccsel telt kamrái
Kajánul nevetve intenek felém…
Kell ám az aranyom… s odébb egy sarokkal
Százszor is eladnak… és – rúgnak belém!
Lesik a kalászom… lesik a nedüt!...
Életet adok és nem – vörös szegfűt!
Százszor is megtagadsz! S enyém vagy magyarom,
Bármerre kerget és üldöz a sorsod!
Tengeren túlon is, - idegen világban,
Tudom, a szívedben képemet hordod!
Tudom, hogy idegen maradsz te mindenütt…
És sírva nézed majd a – vörös szegfűt…!
Jó! Hát ha nem kellek? Földtúró magyarom!
Ragyogó ekéddel ne lépjed testem!
Jöjjetek keményen… lesújtó ököllel
És én az ég alját lángokkal festem!
Minek a kalász, a megszokott… „elnyűtt”…
Szodoma lakói!
Egyétek jókedvvel a – vörös szegfűt!
Forrás: A Természet 18.
évf. 13-14. sz. 1922. júl. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése