Horváth István (1909-1977): Új rend előtt

Izzadta a föld az áldást és az áldás az illatot.
Olyan volt az, mint a jó bor, részegedésig itatott.
Madárdal táncolt a szélben, hogy az ember mind csak hallja
S nézze ezt a szép világot, de soha meg ne sokalja.
Kaszám élén megállt a nap, tükröződte magát benne.
- Hej Apó, be szép az élet! Mindég élni, de jó lenne!
- Rosszul hiszed! – nézett Apó; vállán ott ült az enyészet.
Fiatal vagy, rosszul hiszed!: nem te éled az egészet.
Ne gondold, a virágillat nem neked szól; más virágnak.
A madár sem neked fujja: nem biz’ az, mert a fijának.
Még a szőlő sem neked hajt s a búza sem érted zöldül.
Látod, érted még egy fűszál: az sem bujik ki a földből.
Egyedül, a te életed olyan, mint a koldus gyermek,
Arca sápadt, lába sebzett s fél, int akit sokat vernek.
Én is voltam legény, mint te. Belőlem is nótát facsart…
Én is akartam úgy, mint e, de az élet másként akart.
Néztem Apót, amint elől ment az úton meghajolva.
Mint, aki nagy terűt emel s mintha a föld húzta volna.
Az út mellett, a búza-közt lányok gyomláltak dalolva,
Szoknyájukkal játszott a szél: emelgette pajzánkodva.
Kivillant a szoknya alól rózsaszínű lábukszára,
S úgy tüzelt a szívem felé, mint a napfény a kaszámra.
- Azért mondom – beszélt Apó – hogy nyíljék ki most a szemed,
S nehogy azt hidd, bolond fejjel, hogy tán te tartod az eget.
Minden, amit látsz itt körül, azért él, mert az az Élet;
Hadd el most a fersingeket, hallgass ide, mit beszélek!
Mennyi szépség, mennyi erő s egy kicsiben menny nagyság.
S benned mennyi erőtlenség, mennyi vakság, mennyi vadság:
Ezeket nézzed te fiam! Akkor tudsz csak ember lenni.
„Szép az élet”: azt mondtad te. De az élet nem csak ennyi.
Mi lesz ha majd nem lesz illat? Sem madár dal, semmi szépség.
A nap elé felleg csúszik s téged elnyel a setétség?!…
Kezem remegett a nyelen s dübörgött bennem valami
És a nagy időtlenségből szózatot véltem hallani
S láttam magát az Életet, az emberét, az igazit,
Melyet az Úristen ökle a mindenségbe behajít,
Célozva vele örök célt, túl időn és túl mindenen
És láttam az élet körül, hogy mennyi kaján idegen
Mutatva neki száz irányt, vezetők téves út felé
És az Élet: fáradt lepke, felfelé tör s hull l efelé.
… Május volt. A föld izzadta a virágot, az illatot.
Párzani szálltak a férgek: mindent szerelem itatott.
A szél játszott a szoknyákkal: combokról lopta a tüzet.
Zöld-búza közt, nótás kedvvel, csókot epedtek a szüzek.
Apró hurcolta csak az őszt; mámorban a józanságot.
És én révedett szemekkel megláttam egy más világot.
Láttam a célt, Isten célját és a Halált láttam holtan.
- Nem halok meg! – kurjantottam. – Leszek, mert örökké voltam!…
Illat szállott, madár dalolt, már tudtam: nem értem vannak!
Megfogtam a kaszám nyelét s új rendet vágtam magamnak.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám