I.
HUVA MÉSSSZ TE!?… - szólott utána az anyja, de Badar Feri még, bár arra sem nézett, csak felkanyarintotta vállára az ujjast s indult ki a kapun.
A vénasszony a pozdorja között kotorászott: a törökbúzakas alól szedegette a vastagabb szálakat, lámpagyújtónak.
- Huva méssz te?… most vacsora idejin! – szólott a legény után mérgesen, mikor látta, hogy az egy szavára ég vissza sem néz.
- Oda, ahuva akarok!… nem a ked baja!
… Mintha egy villa évedt ganét vetett volna elejébe a fia, csúfságból, hogy: - Na anyám, ez a kedé! – úgy megindult benne valami keserűség a fia döröncsös beszédjétől. Látta, hogy egész nap ette valami a legényt, de hogy mi?… - Há azé vagyok anyja?… azé kínlódtam annyit vele, hogy… - nem tudta, sírjon-e vagy kárpálódjék. – Há, sze én sem mondtam meg mindent anyámnak, mikor lány vótam… - gondolta. – Leginy e má, menyen a leginyek útján.
Megjuhászodva nézett a fia után s arra gondolt, hogy milyen jó, hogy nem mondott semmi átkot… má azt tudja a világ, hogy az anyai átoknak foganatja van.
- Hej, hej! – sóhajtozott keservesen,mint ősszel a szőlőtető szele… - még az anyóstól meg sem szabadultam s má gyű a nyakamra a meny!
A legény elindult lefelé az utcán. Egy darab idő óta, amióta Zsiga Penyó konfirmált, mindég arra húzta valami s ő ment mindég utána, mint az ökör a törökbúzaeső után.
Csúfságból sokan már azt mondták rá, úgy szereti Penyót, hogy még a nyála is nyúlik utána: igaz, azt is mondták, hogy Penyő nem is izél neki: keresztül néz a fején. – De… hát a falu sokat beszél – gondolta… s éppen az a baj az Isten verje meg, hogy kibeszél mindent. Nem már azt is tuggyák, hogy kedden este Orbán Andris az egyedülvaló volt Penyónál… hogy szakadna meg a nyaka! – rázta meg fenyegetve, dühösen a két nehéz öklét Badar Feri.
Hosszú, vállas legény volt. Volt benne erő is, de még több a vadság, vagy mint az ellenségei mondták: „marhasággal volt teli”. Már gyermek korában olyan vad természete volt, hogy az iskola is csak úgy vihették, hogy az anyja megkötötte egy istranggal, mint a bornyút és a kisbíró hátulról csattogatta az ostorral egész az iskoláig. A tanítók sem bírtak vele. Egyest ágyékba rúgott, hogy egy hétig feküdte és rakta az ágyékára a pálinkás rongyot. Egy másikat, aki meg akart büntetni, az udvaron belegyúrta a sárba. Avval aztán el is végezte az iskolába járást, csak a Bükkre járt a csíkos tarisnyával, amíg ki nem tudódott, de mikor azt is megtudták, csak otthon az ökröktől tanulta a tisztességet.
Nem volt szép legény, s azt tudta ő is. Tudta, hogy a hétszépségből legalábbis három hiányzik tőle.
Egyedül rótta az utcát: mások vacsoráztak, csak ő bódorgott lesütött fővel, mint a dühüskutya.
Nem volt nyugta, amióta a fülébe ment, hogy Penyó s Orbán Andris… - De meg tudom én!… - mondta ki mérgében, amit gondolt, hangosan… - Megtudom még ma este s ha igaz.. megiszom a vérit!
- Kinek te!?
Badar Ferinek lefutott a vére éppen a kicsilábujjába… Orbán András állott előtte. Neki volt dőlve a kapuzábéjoknak a vállával és egy sárgarózsáról szedegette le a töviseket. Az arca szelíd volt, mint egy leánynak, amelyik tisztességes, de a hangja vágott, mint a februári szél a herepei bércen: Badar Feri olyannak érezte, mikor megszólalt.
- Gyere már errébb na! Mit állsz ott, mint egy csóva?… A lányokhoz, még úgyis igen hamar mésssz: má, tudod, a közmondás is azt tartja, hogy „Aki siet az elkésik”.
Badar Feriben csikorogva indultak meg a méreg kerekei s a vérét nyomták vissza a fejébe.
- Mi bajod velem, Orbán?… mit csúfolódsz?… azt hiszed, hogy félek tőled.
A setétben láthatatlan szikrák kezdtek pattogni: összeütődtek, s repkedtek a két legény feje körül.
Orbán úgy csinált, mintha észre sem vette volna a másik dühösségét, nagy gonddal szedegette le a töviseket s csak jó későre mondta:
- Én azt!
Badar Feri ú gy érezte, hogy a két fülén apró, kék lángok szakadnak ki. Megtapogatta az ujjasa zsebeit, de a bicsak nem volt nála. Anélkül pedig csak félember a legény… - Ki tudja, a másiknál mi van?… - kezdte kínosan érezni magát… Nekimenni fél s ha nem menyen neki, erőt ad a másiknak. – Az nem fél, má láccik a képin… - gondolta… s ki tudja milyen erős, sze nem erekedett soha, még másoknak is azt mondta örökkétig, hogy csúfol áll az embernek verekedni, „aki verekedik, az marha”, de azért nem félt soha senkitől… Még húzza a száját s úgy néz, mintha sajnálna… Úgy érezte, hogy a két ökle olyan, mint két súlyokbot. – Ha most nem menyek neki, míg a világ kacagás leszek előtte.
Ledobta a válláról az ujjast s odaszökött Orbán elé. Összeszorított markában égett a mérge s a szája ki volt tátva félig, mintha marni is akart volna.
- Ügyelj te, a kutya!
Badar Feri egybe az ujjasánál volt, de a kutya nem volt sehol, csak Orbán űzött csúfot vele.
Odanézett, ahol Orbán állott és utálatosnak, kacagásnak érezte magát s szeretett volna setétséggé válni, hogy többet soha senki se lássa… Most mit mondjon? Mivel takarja a másik előtt a gyávaságát?
- Féltem, hogy elviszi s összetépi az ujjasomat.
- Éppen láttam, hogy féltél…
Megint kezdték feszíteni meghuttyant kötelét a gyűlöletnek, amelyik úgy csögöződött rájuk Zsiga Penyó miatt, mint két idegen ökörre az elő-kötél két vége.
Orbán Andris egyedülvaló volt; két esztendővel vénebb, mint Badar Feri. Magasságra is volt akkora, de vállasabb, délcegebb és szebb is annál. Inkább a pappal és a tanítóval cimborált, mint e legényekkel. Nem is keveredett bele soha semmiféle boldogtalanságba. Nem lopta soha senki szőlőjét, gyümölcsét; még az utca ajtóját sem cserélte soha senkiét a másikéval. Táncolni szeretett, az igaz, de aztán azonkívül a betű volt az istene s a munka, mert abból sem vágta ki soha senki az életben.
Sokan szerették volna megalázni: irigykedtek rája elegen, de másokkal is úgy csinált, mint Badar Ferivel; sohasem húzta szakadásig, hanem mikor jól megfeszült, eleresztette s kacagta, hogy a másik hanyattán esett.
Szeretője volt már vagy három, de bé nem nyitotta még egynek sem az ajtóját, csak úgy ahol érte, ölelte, bolondította őket, pedig első leány volt mind a három.
Zsiga Penyó nem volt gazdag s nem volt éppen első sem, de Orbán Andris benne kapta meg azt, amit az első lányokban hiába keresett.
Badar Ferit nem vette semmibe. Tudta, hogy Penyó az övé, ha akarja, akár csak az a szál jószagú sárga rózsa, amit megtisztított a tövistől s a lájbija gomblyukába szúrt.
- Gyere ülj le, Badar Feri!… - Leterítette az ujjasát a földre s ráheveredett hanyattán. – Ládd, ha nem szólottam volna, megmart volna a kutya! – Badar Feri dühösen morgott…
- Hadd ee Orbán, ne érjen a csúfság! – s arra gondolt, hogy ha most rászöknél Orbánnak a hasára, kitaposhatná a belit, mint egy macskának.
- Na nézz oda te! Hát ki csúfolkodik? Sze ott futott el a lábad mellett.
- Igazán?… Nem csak csúfságból mondtad?… Akko má nincsen semmi baj, akko jól van, ha ott volt a kutya, akko jól van. – Nem látta, hogy Orbán gúnyosan belémosolygott a csillagos égbe.
Leterítette az ujjast, vagy két göröngyöt félre rugott maga alól, leheveredett a másik mellé, hasra.
- Te már vacsoráltál, Orbán?… vaj még ezután akarsz! – próbálta messzeölnő kitapogatni a másikat.
- Én igen ordáspalacsintát, hát te?…
Badar Feri úgy csinált, mintha nem hallotta volna.
- Most méssz a lányokhoz?… - kérdezte úgy messzölnő s nyelte a nyálát szárazon, de Orbán is kérdéssel felelt:
- Mé kérded? Ha mennék, kihoznád nekem?… - Olyan volt a hangja, mint a kutyatej-burján teje: színre mint a tej, de teli volt csípősséggel s Badarnak éppen a szüvire cseppent.
- Én neked ki azt, amelyik kereken veti az ágyát.
- Pedig a neked marad, fijú!…
Badar feltérdelt, de Orbán is felült, aztán vissza ereszkedtek mind a ketten s csak a szemükkel gyilkolták egyik a másikat.
A sütőházakból hallatszott a mosogatás csörömpölése s a Szittyomék kutyája mohón ropogtatta a csontokat.
- Zsiga Penyót kihoznád?… - kérdezte megint Orbán és nézte a másikat, hogy mikor szökik neki a torkának s közbe behúzta a lábát, hogy rúghasson, ha szükséges. De Badar nem mozdult, úgy hevert, mint egy hótt s szinte könyörgve kérdezte:
- Mondd meg tiszta igazán, hogy vótál Penyónál?… mondd meg!… Akarsz járni hozzá?…
- ?…
- Csak azé, hogy tuggyam… má én akarok!
Vén Pálné kilépdincselt a kertsarkához, egy kicsit megállott, aztán kifujta az orrát is s visszacsoszogott a sütőházba.
Badar hangosat köpött, mint a bagós vénemberek, aztán elkacagta magát.
- Há, nem vótam te. Ki mondta, hogy én vótam?
- A falu.
- Hát elmonhatom, hogy száraggyék le a lábam, ha vótam! Most hiszed?…
- Nem tudom… h á akkor mé mondták…
- Nem mondom, megfogtam itt-ott: simult is a kicsi, de nála nem vótam.
Badar úgy nézte hogy kezd megvilágosodni az éjszaka.
- Hát nem is neked való!… - mondta élénken. – Szegény is hozzád s fiatal is, nem érdemes, hogy bolondiccsad.
Orbán hirtelen felült s rátette Badarnak a vállára a kezét barátságosan.
- Hát én nem is bolondítom, fijú, attól nyugodt lehecc!…
De Badar nem tudott nyugodt lenni…
- Az Istenit az annyának!… - gondolta – megint kétrét beszélt!
- Te!… - rázta meg a vállánál fogva Orbán – sze én akármejikhez mehetek: mé mennyek ahoz a lánykához, mikor van gazdagabb is fájinabb is?
- Aztán te már házasulnivaló vagy s a még mikor lesz férjhezadó. Te már huszonegy vagy s a még csak tizenhat: hát igazán nem neked való… - reménykedett szaporán Badar Feri s a szeme olyan kerekre nyílott ki, mint a kéthetüs kicsimacskának kemence megett.
- Na ládd, fijú!… eriggy vacsorálj! Ne fé, tőlem mehetsz a vizzel versenyt: azért ne haraguggy te rám, má az úgy is csak hijábavaló!…
Felállottak, lerázták az ujjasukat s állottak egy darabig szótlanul. Érezték, hogy még nem végeztek egymással véglegesen…
- De ma este elválik – gondolta Badar.
- Neked már béhavazott, fijú!… - mosolygott béfelé Orbán.
II.
A Zsiga Penyóék háza az alsó faluvégén volt. A két első ablakával tavasztól őszig a Csitkósrétet bámulta s a beteges, dagadtlábú fűzfákat a patakmartján, de az utcán is látott mindenkit, ha bejött a faluba, ha kiment. Ősztől aztán tavaszig, ha lehullott a beteges fűzfáknak a levele, csillogó-szemekkel, büszkén nézett túl rajtuk, ki a fekete, nyöszörgő erdőkre és a csillogó hópokróc alatt nyugvó mezőkre. Nyugat felé a szája volt a háznak és a fülei. Ott hallotta meg, ha az ökrök verekedtek a pajtában, vagy ha a róka vitte a tyúkot, ott vették észre a kirrogást.
Abban a házban nőtt fel Zsiga Penyó télen. Nyáron át a mező nevelte: záporeső edzette a kapanyelén, a nap heve keményítette, igazította a formáit, amíg a sarlóval hajtotta a markot, vagy a villával szedte fiókba a rendet. A hóharmat fehérítette a bőrét, amint a kórét vágta, de aztán ki is húzták úgy, hogy a világnak amennyi asszonyszépítő embere van sem tudta volna szebbé tenni. Olyan volt mint a rózsa, amelyik már nem bimbó, de még nem is kinyílt rózsa, hanem maga a teljes, érintetlen, szűztisztaságú, áradásba-feszülő szépség. Csábítás volt és tűzbe epedő vágyakozás.
Orbán Andris úgy foga a ház szemöldöke alatt, elől a tornácban, mintha attól félt volna, hogy sohase győzi még eleget ölelni.
A kicsiszéken ült, amit Penyó tett oda a tornác-végébe, hogy legyen mire üljön a legény. Neki elég volt széknek az Andris harisnyát repesztő, izmos lábaszára.
A kiskertben az oltott-rózsák jóbűzűséget csurgattak a levegőbe és édesen befolyt a tornácba is. A patak túl az utcán ki tudja miket felelt a ficfáknak, mert azok sóhajtoztak, mint az asszonyok a halottas háznál s lógatták búsan csámpás ágaikat.
Orbán Andrisnak nem az volt az első estéje, amit a lányoknál töltött, de ő úgy érezte, hogy az az első igazi. Addig csak a vére kívánta a lányokat, de most úgy érezte, hogy Penyót kivánja minden kicsi porcikája, de úgy, hogy még a másvilágon is csak az övé legyen egyedül.
Más lányoknál mindjárt a hétfogáson kezdte, de Penyóval úgy bánt, mint mikor egyszer gyermekkorában narancsot kapott a vásárból: előbb ki akarta élvezni a színét, a szagját s csak azután bontotta meg, de akkor is csak kímélettel, nem harapott bele egyből, mint az almába.
Még nem mondta egyik sem a másiknak, hogy – szeretlek –, de nem is kellett azt szóval mondani, mert mondta az egész testük, lángolta a szemük, dobogta a szívük s dalolta a tüzesen pezsgő fiatal vérük.
Erősek voltak mind a ketten. A munka megedzette az izmaikat és a szegénység sohasem gúzsolta mecsevézetté őket.
- Mi ez itt a mejjeden?… - nyúlt a legény a cifra rézpillangó felé, de keze ravaszul tovább tévedett.
- Állj helyt, má bémenyek!… - csapott rá a leány az arcára és pirulva rejtette szemét a legény füle mellé. Haja a fiú arcát bizsergette s a lehelete perzselte a nyakát.
- Né milyen a hold!… - mondta a legény riadtan és amint Penyó felnézett, ajkát rányomta a félig nyitott szájacskára és csókolta hosszan, mintha a lelkét akarta volna magába szívni.
A leány lehunyt szemel pihegett. Nem ellenkezett. Nagy, nagy boldogság ömlött el rajta, mert a legény keze csak a derekát fogta.
- Egészen kellek neki… Nem csak azért kellek!… - ujjongott benne az öröm. Aztán hirtelen felkacagott és gyengén ellökte magától a legényt.
- Há milyen a hold, te!?…
- Ojjan mint te… egyszer ijjen, máskor ojjan.
- Na, ha ojjan vagyok, akkor eresszél, hogy mennyek bé! Má né a Fiastyúk is mingyárt delen van. – Fel akart állani, de a fiú fogta, nem engedte.
- Há ha béméssz, akkor nem jű a Fiastyúk délre?…
Ezen már kacagni kellett, de azért is, hogy a boldogság nehogy széjjelvesse őket.
- Te!… fogta gallérba Penyó a legényt, ahogy a fiúk szokták verekedéskor – te még csaptá bé? Most mit csináljak veled?…
- Csókolj meg!
- Hó, hó fijú: várd csak… - aztán elkomolyodva nézett szembe a legénnyel… - sze te csak úgy jötté hozzám né: csúfságból. Gazdábbak várnak téged: hét-nyolc holdasak… Most a holdak kellenek elébb s a lányok csak kényszerhozományképpen a holdak mellé.
- Nekem van! Nekem nem kell a hold, csak te kellesz! – úgy ölelte magához a leányt, mintha valaki el akarta volna venni tőle.. – S ha nem volna semmimse, akkor is így kellenél!…
De a leány hitetlenül rázta a fejét…
- A föld mindenkinek kell s akármennyi legyen, mégsem elég sohasem. Ládd a faluban is csak az az ember, akinek földje van. A gazdának van szava, ha buta is, má a szeginy rá van utalva, hallgat előtte… mennél több a föld, annál több az ember is utána. Tudod azt te is, ha nem volnál egyedülvaló, te sem volnál elsőleginy, hijába vagy fájin is, okos is: föld nélkül te sem volnál első!…
A legény megrándult, mint a kígyócsípett s karja lehullott a leány derekáról.
- Te is bennem azt nézed úgyi?… a földet!… - hangja úgy kongott, mintha a föld alól beszélt volna és tele volt keserűséggel, mint az epe… Neked is már a föld kell, hogy süvedne el má ecce ez az egész föld!… Na most erigy bé… - Felkelt, hogy indul. – Vaj várd meg Badar Ferit, má azt biztosan szereted föld nélkül is!
A leány megrémülve nézte és a szíve úgy vergődött, mint a sárbaesett fecskefióka.
- Nem érted mondtam, Andris! – nyögte félig sírva… - Nem érted mondtam!… ne menj még! Nem érted: magamé mondtam, sze én úgy… - elharapta a szót s olyan lett az orcája, mint a bazsarózsa.
- Szeretlek… úgyi azt akartad mondani!… - mondta ki helyette a fiú az elharapott szót s csókolta le az arcáról a könnyeket boldogan.
- Mondd ki, hogy halljam is!.. mondjad, hogy szeretsz!
Penyó mosolygott a könnyein keresztül: olyan volt, mint a májusi rét eső után.
- Szeretsz?… - mondta és elkacagott csicseregve s közben úgy tapadott a legényhez, mint a cserfához az erdei felfutó. – MÉ akartál elmenni?… mingye indul, hogy fusson: lelkem, vérkilis…
- Mit is izéltél a földdel!… Örökkétig csak a föld… mindenkinek csak a föld kell. Itt nem kell se Isten, se tudás, se szerelem, se szépség, csak a föld, a föld, addig, hogy az ember állat lesz mellette! – Bálint Jancsibának harminc holdja van s marhább az ökrénél, csak száraz kenyérrel él, mert má nem érkeznek rá, hogy főzzenek a földtől. A határon le sem ül, csak térgyen eszik, hogy tuggyon hamarább felállani. Ágyban nem hál, csak télen s akkor is csak harisnyában, hogy ha éjjel verekednek az ökrök a pajtában, hamarább kifuthasson. Egy vasárnap nem képes felöltözi, má rab… valóságos rabja a birtokának… Ej má sokat is csinál az a föld.. Összetesznek két birtokot s összeáll ojjan kettő, hogy nem is nézhetik egyik a másikat: a földé te!… ezért az átkozott földé poklot vesznek a nyakukba. A boldogság nem számít, csak föld legyen!
Penyó hallgatva támaszkodott a legény vállára. A szemével simogatta az Andris ingerült arcát és a szívében úgy nyilott ki rózsaszín csokrosan a boldogság, mint tavaszi verőfényben a barackvirág.
- Szeret. Föld nélkül is szeretne… Jobban szeret, mint a földet… - ujjongott minden porcikája és a szíve úgy táncolt, mint a bárány, ápriliskor a zöld búzavetésbe. Arcát oda dörzsölte Andris borostás arcához. Átölelte a nyakát és nagy, nagy szerelemmel a fülébe súgta:
- Mi boldogok leszünk főd nélkül is: hiszed?…
Valahol két macska veszekedett egyik a másikkal. A Vernyica-felé ugrattak a kutyák. Az utcán egy nagy varasbéka lepcsegett utálatosan, de ők nem hallották; olyan boldogságos szerelemmel fonódtak össze, hogy még a hold is sietve taszigálta félre magáról a fellegek ezüst foszlányait, hogy láthassa őket. De amint kinézett, Badar Ferit látta meg hamarább, amint kül a kerttövéhez húzódva hallgatózott.
Látta azt a hold is, hogy rosszban sántikál, mert mind rejtőzködni akart. Azért is megfogta az árnyékát és kinyújtotta belől a kerten, hogy éppen a tornácig ért.
Orbán András meglátta a holdvilágnál, de nem szólott semmit, csak még jobban ölelte Penyót, hogy Badart törje a nyavaja, ott kül a kerten.
Penyó is észrevette az árnyékot, riadtan nézte s egyszerre félteni kezdte Andrist.
- Ki van ott, Andris?… - kérdezte remegve és szégyenlősen, hogy valaki leste és látta őket… Jaj, szólj neki! Lássad, hogy ki az?…
- Én vagyok, ha kíváncsi vagy rá!… - Badar Feri felállott a kerttövéből és egy hatalmas ákácfa-szőlőkaróval fenyegetett a tornác felé.
- Gyere ki Orbán Andris hogy igyam meg a véredet!
- Ihacc te tőlem egyebet is, ha szomjas vagy – gúnyolódott Orbán.
- Hij az anyád ámmenit! – taposott Badar tehetetlenül kül a kerten s csikorgatta a fogát, hogy recsegett. – Menyj bé Penyó, menyj bé te kapca, má téged is megöllek, ha a kezembe kerülsz! – Bé akart mászni a kerten, de visszaesett a sáncba.
- Erigy, menyj el Badar!… mi lel tégedet? Mit keresel itt? Ejsze megbolondultál, vaj mi lel, sze én nem szerettelek sohasem!…
Kacagták mind a ketten, hogy visszaesett az árokba és nyögve szöszölődött fel a földről. De mikor felállott, megütődve bámultak el, mert még két karós állott mellette; amint a holdvilágnál kivehették, Tappancs Pista volt az egyik, a váncsa nagygazda s a másik Güzü Jancsi, a jótáncú, részeges pacak és még ketten sunnyogtak a kert tövében is négykézláb, de azokat nem ismerhették, hogy kik.
Penyó fehér lett, mint a fal. De Orbán is úgy érezte, hogy hideglábú hangyák mászkálnak a hátán.
- Öttel szemben, egyedül… - erősen feletlen lesz a móka! Még ha volna minek nekivesse a hátát, mikor megtámadják, le verse tízet is.
- Kimegyek!… - súgta Penyónak… - megvetem a hátamat a kapuhoz: aztán gyüjjenek!
Penyó belecsipeszkedett, mint a bojtorján és kétségbeesve húzta vissza a kicsiszékre.
- Ne menyj, Andris!… ne menyj reggelig sem… - könyörgött sírva. – Ne menyj, má azok ötön megölnek téged!
- Na jó, szót fogadok neked, má látom, hogy igazőán féltsz De csupa csak egyet kéne, hogy elérjek s a többi futna, mint a nyúl… gyertek na belől, fiúk! Hogy lám mit akartok?… - gúnyolódott a külsőkkel.
Badar nem szólott, csak mutatta a karót.
- Gyere haza, Orbán, má késő van; haza kisírünk!… - szólalt meg Tappancs is.
- Én akkó menyek, mikó akarok, má nekem itt helyem van reggelig is! De fogadom, hogy ha mennék, én kísérnélek s te futnál előttem hazáig.
- Mikó jössz, hozzad a lepedőt is!
- Hogy gondoskodsz magadról előre… Biri, ha meglát hónap a nyujtópadon, mind felfelé folyik a könyve bánattyában s aztán akkó izenget még csak utánam, hogy „gyere igazán hozzám má én akká mit adok, amit csak kérsz”.
A künnvalók nem feleltek, csak valamit mormogtak egymásközött és elindultak, fel az utcán.
A falu csendesen aludt. Világtalan ablakok megett a pihenés párolta ki a munkától guzslódott testekből a fáradtság mezgéjét. Az utca néma volt, csak ahol Badarék elhaladtak, ugattak a kutyák s puffant egy-egy kerítés.
Szárnyasegér suhant a csűrszája felé, feketén, mint a tettreinduló roszszándék és az utcán a holdnak egy sugara gúnyosan táncolt az agyonütött varasbéka tarkafoltos hasán.
Penyó sokszor megálmodta ezt az estét, az igazi leányavatást, mikor két legény késhegyre megyen érte: ezt a legnagyobb büszkeséget, ami nem minden lánynak juthat ki, csak húsz közül egynek, a legkülömbnek.
Tudta, hogy másnap róla beszél a falu, de azért másképen gondolta ezt a dolgot: úgy, hogy két legény, amelyik közül ő még egyiket sem szereti, csak úgy né… - Egyszer a táncban összeverekednek érette. Mások sikítoznak, de ő csak mosolyog büszkén és úgy néz, mintha nem is érdekelné. Aztán mikor a gyengébbiket elviszik véresen, a másiknak megsimogatja a dagadt orcáját s a lesz a szeretője…
- De Andrist, hogy megüssék!… inkább őtet öljék is meg, mincsább, hogy Andrist csak egy ujjal is bántsák.
Átölelte a fiú nyakát, mintha védeni akarta volna.
- Ne menyj haza… én úgy félek… Hálj itt a szénatartóban, reggelig!… Én bémenyek, má késő van, de te ne menyj haza, jó?…
A fiú hallgatta a kutyaugatást… - A köz felé járhatnak Badarék… megúntak várni, mennek hazafelé… - gondolta.
A két tenyere közé fogta a leány hamvas arcát és csókolta pászmára, ahol érte.
- Na, most aztán menyek!
- Igazán!…
- Na egy szót se!.. Te kicsi buta, ha itt hálnék, mit mondana hónap a falu?… Ingem kacagnának, hogy gyáva vagyok s téged, hogy rosszféle vagy.
Az udvaron Penyó elfutott a pajta felé, a vasvilláért, de Orbán visszadobta a ganédombra.
- Vót nállok karó! Nem láttad? – Felöltötte az ujjast s megsuhogtatta a kicsi vadalmafa pálcáját… - Elég e nekem! Szerusz!
Penyó nézte, amíg láthatta. Kezét rászorította dobogó szívére, hogy nehogy kiszakadjon a féltségtől. Aztán mikor már a kopogást sem hallotta, bément s lefeküdt.
Orbán lassan, figyelve ment az utcán végig. Rá volt készülve, mindenre, de nem félt, csak valami merevedés félét érzett a nyakában, de az, úgy gondolta, csak a nagy figyelem mián van rajta.
Egy-egy árnyéknak neki is ment, de mikor közelment, nem volt sehol senki; még a Vernyicán sem, pedig ott a patakmartja, csupa burján és bokor igazi búvóhely.
A Fersutcán, már nem is ügyelt semmit. Fütyörészve ment, mint máskor szokott s csak megfagyott a megütődéstől, mikor a közhídja alól elejébe állott Badar Feri.
Nem volt két lépésre sem tőle. Látta, hogy az álla reszket a méregtől és fúj, mint a dühüs bika.
Nem félt tőle csak egyedül; nyugodt volt, mintha ott sem lett volna.
- Mé mentél ahoz a lányhoz, te!?… - hörögte Badar s olyan volt a hangja, mint a bika szaggatott bömbölése. – Még méssz!?…
nem volt ideje ütni mert Orbán elkapja a felemelt karót, kifacsarta a kezéből, eldobta és csak a pálcával indult neki.
Badar nem várta, megfordult és indult be egy pusztatelken.
Orbán utána. De még kettőt sem léphetett s valaki a hátára szökött.
- Az anyád felleges egit! Most ágálj!… - sziszegte a fülébe Tappancs.
Orbán le akarta rázni a hátáról, de nem tudta.
Badar visszatért és nekiment elölről, csak úgy ököllel. A vadalmafa pálca egy ütésre kettőbetört a fején. Orbán megfordította botvégre s úgy kezdte kenni.
Tappancs nem ütött, mert mind abban járt, hogy tegye le a földre: ki akarta húzni a lábait alóla, de nem volt elég ereje hozzá.
Orbán a pálcavéggel úgy potyolta a Badar fejét, mint az almást. Ziháltak, herregtek mint a marakodó kutyák.
Orbán még nem érzett fájdalmat, sem vért sehol magán, de Badarnak csorgott le a képén és melegen folyt le a hátán is.
- Megölünk te!… Most meghalsz!… - hörögte, de csak vaktában ütött, mert a vérétől nem látott semmit.
Orbán megtántorodott, de nem esett el. Kikapta lábát a Tappancs kezéből és hasbarúgta, hogy elnyúlt a földön.
Badar is eleresztette, mikor látta, hogy a másik nem fogja, és ijedten hátrált.
Orbán, mintha semmi sem történt volna, nyugodtan begombolta az ujjasát, mint aki elvégezte a dolgát és lehajolt, hogy keresse meg a sapkáját. Tudta, hogy a másik kettő pusztakézzel többet nem mer nekimenni, de a karóról elfeledkezett: ott hevert a Badar Feri lábnál, az utcaközepén.
Tappancs elkapta és odanyomta a Badar kezébe… Puff!…
Orbán úgy érezte, hogy az ég a fejére szakadott. Elveszett a szemevilága… ezer harang kongott a fülében, hogy megsüketült tőle. Tántorgott, de nem esett el. Egy kicsi idő múlva megint látott. Látta Badart a karóval, de nem volt ereje, hogy nekimenjen.
Tántorogva elindult hazafelé. Badar utána a karóval.
- Nesze… szerető!… Nesze! Nesze!
Tappancs röhögött, s az jobban fájt Orbánnak,m int az ütések. Aztán otthagyták és előrefutottak.
Orbán azt hitte, hogy valami csúfságot akarnak csinálni vele, de a Szittyomék kapujánál látta, hogy Badar tántorog s Tappancs segít neki, hogy mehessen.
- Még elfolyik a vére s meghal… - gondolta ijedten… Utálattal nézte kezében a vadalmafapálca darabját: egyik vége véres volt, a Badar Feri vérétől. Félre dobta s utánaköpött.
Megtapogatta a fejét… - Szépen nőddögél – állapította meg. – De az a fő, hogy nem véres: regge mehetek kaszálni… Fütty, Bundás!… ne szökjél a lábamra, mert ott ütötte meg Badar.
De a kutya nem tudta a verekedést. Vidáman szökdösött körülötte, amég csak belépett az ajtón.
Másnap az itatás idején a Tappancsék ökre bömbölve állott meg a vályúnál. Megvadulva, rémülten nézte a vizet s szarvával hányta a földet mint a dühüs.
- Mi van abba a vályúba, te!?… - szólott oda vén Tappancs a fiának a csűrbe.
- Há izé… né…
- Ne nyegj az anyád ámmenit má beléd eresztem a villát!
- A Badar Feri vére… az este főbeütötte Orbán Andris. Nye Pájkos! Hogy az istenkutyája egye meg a csontodat!… - Az ökörrel nem lehetett bírni, kész volt, hogy felborítsa a vályut.
- Bár törte vóna bé a tédet is… má csak arravaló vagy… - zsémbelt a vénember s nézte a fiát ellenségesen.
Badar Feri bekötött fejjel, véresen ült a pajtahíján. Az apja már tízszer is szólította, de olyan véresen, s úgy összetörve hogy álljon a szülei elé?…
Úgy érezte, hogy valami drága, drága portékát elvesztett, amilyen neki többet sohasem lesz. Fájt a feje is, de ha Penyóra gondolt, úgy érezte, hogy a szívét harapófogóval szaggatják.
Orbán Andris a maglóherét vágta a Csutaklábban. Kalapját felvetette balfelén a daganat, de számba sem vette. Húzta a kaszát és énekelt, hogy csengett. Kaszafenéskor nézte a Penyóék házának a piroscserepes tetejét és hallgatta a szapora sujkolást…
Penyó sujkolta az este megszapult gúnyákat: feltürkölőzve, mezítláb, frissen olyan volt, mint a tavaszi hajnal.
A verekedés híre végigfutott a falun és ő úgy érezte magát, mint mikor a buglyatetetjén állott és mások ind alól voltak rajta…
- Csak tudnám, hogy Andrissal mi van?…
Ződerdőben jártam, ibojját gyomláltam, de gyomláltam.
Gyomlálj babám, álgyon meg a teremtő Úristen,
Te érted halok meg, te érted zár el majd a temető!
- Istenem, ez ő!… - szorította mellére a kezét. – Andris!… ő énekel!… Szerette volna megölelni az egész világot. Szíve megtelt az ének és az énekelő hangjával és úgy érezte, hogy elég, ha nem nyomja belé az arcát a hidegvízbe.
- Te lányka!… megbolondultál?… - nézte az anyja megbotránkozva. – Vaj mondd meg, hogy mi lel?… - Aztán elmosolyodott és egy sóhajtást küldött, vissza, túl harmincesztendőkön, mikor még ő is tizenhatesztendős volt abban az időben.
Mikor Andris elhallgatott, elkezdte Penyó, hogy:
Bár, csak mindétig, szombat este lenne
Hej, hogy a babám mindég nállam lenne…
Úgy válaszolgattak egyik a másiknak, énekkel, mint két vadmadár az erdőn, fészekrakás idején.
Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése