Gárdonyi Géza: A bejövetel

Honnan jöttek a magyarok tiz és félszáz éve?

Honnan jön a nagy üstökös csillag fel az égre?

S honnan jön a földrengető, villámszóró vihar?

Európa kapujánál áll millió magyar.

Európa kapujánál fegyver-erdő fénylik.

- Kik vagytok és mit akartok? – ott a muszkák kérdik.

- Attilának unokái: örökünkbe szállunk.

Adtok nekünk szabad útat, vagy magunknak vágjunk?

Összepillant nagysápadtan a muszkák sok vénje.

- Adunk nektek szabad útat Isten legszebb népe,

Adunk nektek szabad útat Kiev városáig, -

tovább aztán hogy’ mehettek, majd ottan megválik!

Megindul be a magyar nép tengernyi nagy árja:

mint valami ezüst-nádas csillog a sok dárda;

közepén meg mintha rengő rózsa-sziget volna,

a szép magyar asszonyokat ökrös szekér vonja.

Lódübörgés, fegyvercsörgés, dal és zenelárma,

csengő-csengés, kacaj, beszéd, kürtök harsogása,

egy-zsivajjá elegyíti a sereg két szárnyát.

Elől megyen fehér lovon a hatalmas Árpád.

*

Hányiveti gőgös ember a kievi herceg:

alánéz a bástyájáról, és imígyen henceg:

- Lóduljatok vissza innen, kutya meg a mája!

Az én földem nem országút, hogy mindenki járja!

Megáll Árpád a fal előtt aranyos ruhában.

Reszket a nagy gyémántforgó ezüst-sisakjában.

Int. S elnémul mögötte a hadak minden sora.

- Ez a nép csak előre megy, visszafelé soha!

s ahol országút még nincsen, majd tapos magának!

Így szól Árpád. S mennydörgés a visszhangja szavának.

Kardja villan, s a seregnek ezt kiáltja: Rajta!

Fölviharzik a förgeteg: száll ezernyi rajba.

A hágcsókon, mint a méhek gomolygó tömege,

ellepik a vár falait: nyüzsögnek fölfele.

Ember embernek a hátán, a tégla se látszik;

Ijedtében a sok muszka a pincébe mászik.

- Rajta! – kiált a herceg is, de a katonái

alig birnak félelmükben a lábukon állni.

Döng a kapu, omlik a fal, remeg még a föld is!

A kievi herceg arca sárga is meg zöld is:

Kapkod ide, kapkod oda, rikkant a hadának:

- Előre hát! – Bizony azok inkább hátra látnak.

Ki is merne szembeszállni ilyen fene néppel,

mely vezére egy szavára zivatarképp kél fel.

S mintha szárnyas tigris volna, úgy repül a falra,

s mintha villám volna kardja, úgy vág jobba balra.

Kőből legyen, aki őket egyhelyen bevárja,

vagy legalább vasbádogból a harci-nadrágja.

Nem volt kőből a sok muszka, bádog se volt rajta:

ráklélekkel ottan hagyta vezérét a bajba’.

És a magyar úr lett volna egy kardcsapás nélkül,

ha a zsoldos kún hadsereg elő nem áll végül.

A világot kúnok tarták akkor bátorságban.

Szanaszéjjel élt a kún-nép, szomorún, hazátlan.

Elszegődtek ide-oda zsoldos védelemnek.

Ezek aztán a magyarral szembe nézni mertek.

Mint mikor a tölgyerdőre zúgó orkán támad,

s gyökerestől kifordítja a nagyerős fákat,

s hull a mennykő, leszakított sziklák dübörögnek,

és portenger borítja e harcát mennynek földnek, -

ilyen orkán volt a magyar, hogy a kúnra támadt.

Vérszemet kapott a többi népe is a várnak:

a kúnoknak háta mögül nyilaztak pogányul,

s égő szurkot sütögettek le a vár falárul.

Vitéz volt a kún egyszálig, jól állta a harcot,

mégis ez a nagy csatázás csupán délig tartott:

mikor a nap delelőre megállott az égen,

ott könyörgött már a herceg Árpád előtt térden.

Ott könyörgött, mint a koldus, kezét összetéve:

- Ne vedd el az életemet, magyarok vezére!

Árpád komoly pillantással mérte őtet végig:

- Lovam elé! Csatlósom lész Atilla földéig!

Itt egy kicsit megpihentek, lovat abrakoltak;

maguk is a bogrács mellett vígan falatoztak.

Ami adót hamarjában Kievre vetének,

három arany verte markát minden közvitéznek.

Három arany meg egy kulacs tüzes, nemes ó-bor.

Bizony föl is kortyantottak némelyek a jóból.

Amikor a kieviek vissza takarodtak,

előálltak vezérei a szétvert kúnoknak:

- Dicső Árpád, Isten tartson, imígyen szólának, -

láttuknem fajult el vére a nagy Attilának.

Hazátlanok vagyunk mink is, világbolygó népek,

csatlakoznánk zászlód alá, ha meg nem vetnétek,

Felelt Árpád:

- Derék kúnok, világ katonái,

vitézségtek nem fog többé idegent szolgálni:

lobogótok illik a mi lobogóink mellé,

hős kardotok illik a mi fegyvereink mellé;

testvérekként jöttök velünk Atilla földjére,

s testvér-osztály lesz kardotok megérdemelt bére.

Itt a kezem: amint a föld birtokába lépek,

az Alföldön örök hazát kerekítek néktek.

Tas vezér a kürtjébe fújt: indulót jeleztek.

Árpád lovát vezette az alázatos herceg.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.