Gárdonyi Géza: A budavári gyülés

 

(ezelőtt ezer esztendővel)

Erdély hegyormain máglyatüzek égnek.

Láttokra megsápad orcája a népnek.

Lóra székely, lóra! Szaporán Budvárra4

Hívja az országot Erdély rabonbánja!

- Háborut hírelne? – Nem hordatott kardot.

- Házasítja talán a fiát, Apoltot?

- Tűzlánggal nem hívnak menyegzőre népet.

- Hátha a várára gyászkópját tűzének?

- A jóslat azt tartja nem fog ő elmúlni,

míg két hajnalt nem lát egyszerre pirúlni.

- No már akármi, de nagy hír űl Budváron!

Gyűlnek, gyűlekeznek fegyverben, lóháton:

a hosszú-szakállu méltóságos bánok,

nagysüvegű gyulák, bírók és horkászok,

nyalka fiatalok, vaskezü leventék,

(vállukon röpködnek farkasbőrös menték;)

aggok is eljöttek díszben és kardosan.

(Ülnek a lóháton nagyfiatalosan.)

Zászlók a tornyokon. Hát lenn a vártéren,

Zandirhám sátorán mi leng oly fehéren?

Atilla zászlója! a szent ősi zászló!

kiterjesztett szárnyu aranysassal játszó!

Vagy leszünk, vagy veszünk: itt a napok napja!

Aggodalmas kérdés susog jobbra-balra.

Mert mikor Atilla zászlaját kibontják,

Isten tenyerében érzi a nép, sorsát.

Gyűlnek, gyűlekeznek. Megtelik a térség.

Ablakon, erkélyen, tarka asszonynépség.

A fák ágait meg, mint csertes verebek,

lepik a gyerekek.

Amikor Zandirhám a trónjára lépett,

elcsittúlt a zajgás: néztek a vitézek:

két idegen ifju (követ vagy jövevény?)

állt az emelvényen, Zandirhám jobbelén.

Süvegükön forgó, párducbúr vállukon,

aranycsattos sárga csizma a lábukon;

karcsu derekukon napkeleti kardok.

Az egyik egy összegöngyölt zászlót tartott.

- Kik ezek? Mik ezek? Honnan pottyanának?

- Mintha fonómesék hősei volnának!

- Mégiscsak követek! De honnan jövének?

Kérdésre kérdéssel így felelgetének.

Eközben a téren föllángol a máglya.

Előlép a táltos: karjait széttárja:

Isten! Isten! Isten!

fenn a napos égben!

áldd meg nemzetünket

a jövendőjében!

A szent fapoharat kezébe emelte:

imádságot vagy mit börbitélt felette;

loccsantott belőle a tűzre, a földre.

Tokaj színborával volt az teletöltve.

(Hej, nagy története van e fapohárnak!)

Ami benne maradt, nyujtá Zandirhámnak.

Zandirhám a bajszát kétfelé törűlte,

poharat a népre fölemelintette:

„Iszom mindnyájunknak az egészségére!”

Az istentisztelet ezzel véget ére.

Most Zandirhám lép a trónpad elejére.

kardra támaszkodva áll és néz a népre.

(Mintha volna mesék fehér Tél királya!)

Fojtott csend vár az agg rabonbán szavára.

Végre szól:

- Fiaim, vitézlő székelyek!

most az egyszer nem bajt, örömet hirdetek!

Kicsiny országunkra piros hajnal támad:

első követei, nézzétek, itt állnak!

Mint mikor szellő leng, zöld buzatáblára,

s hamvas kalászokat borzol a szél szárnya,

így fut át egy édes borzongás a népen.

Óh, mert a szerencsét feledték ők régen!

Zandirhám folytatja:

- „Messze Ázsiába

új gyümölcsöt érlelt Bendegúznak fája:

új nemzet sarjadott, velünk egyvér nemzet,

milyet a jó Iten többet nem teremtett!

Annyian vannak, mint a csillag az égen!

Útra keltek most a tavasz kezdetében:

jön-jön a csillagraj! Atilla földjére!

ennek a nemzetnek igaz örökébe!

Égett már minden arc, lángolt minden ember;

a nép öröme most fölviharzó tenger.

Süvegek röpdösnek, kardok kivillannak:

„Éljenek! éljenek! Csakhogy itten vannak!”

Szemek könnyben úsznak, szívek égi lángban.

Sohse volt ily öröm szép Erdélyországban!

A két ifju követ süvegét levéve,

mosolyogva hajlong az örömzengésre.

De int az örebbik, hogy kíván szólani.

Légydongást is mostan lehetne hallani.

„Jó atyámfiai!”

Többet nem mondhatott.

E szókra az öröm új lángokba csapott.

A kő is kiáltott, föld is lelkendezett:

- Atilla nyelvén szól! Testvérnép érkezett!

S percekig tartott, míg elcsittúlt az éljen,

és csak belül zajgott mindenek szívében.

Az ifju folytatta:

 - Amint hallottátok:

Keletrül követül érkeztünk hozzátok.

Nemzetünk megindult,messze Ázsiából,

Atilla fészkéből: Nagy-Magyarországból.

Jöttünk, mint a vízár, minden tért elöntve,

jöttünk,m int a tüzes vihar, mennydörögve;

jöttünk, mint sebesen iramló hullámok,

jöttünk, mint paripán nyargaló villámok.

S miképpen a vihart futó szél előzi,

hírünk a népeket alázatra győzi:

hajlanak, mint a fűszál; ki nem hajlik, roppan!

Igy büszke Kiev is meghevert a porban.

Már Lodomér híres fennelgő vezére,

Hajadon fővel jött Árpád úr elébe;

Galícia önként kapuját kitárta,

s mezítláb, térdelve várt ránk a királya.

Árpád jobbot nyújtott:

- Szívem a kezemben!

Ne múljék melege a lengyel kezekben!

Arany ezüst marhád én el nem kívánom,

csupán útat engedj át a két határon”.

… Mert nem indultunk ám rongy koldus-turbával!

Gulyát se cserélnénk fél Európával!

Mégis a barátság szívességen épül:

három ezer fejszést elfogadtunk végül,

Három ezer fejszés, mintha menny dörögne,

Kárpát őserdejét irtja dübörögve.

(Széles országút kell Árpád nemzetének!)

Ott hallottuk meg, hogy testvéreink élnek.

S ideküldött Árpád üdvözlő jószóval,

S ezzel a zászlóval”.

Itt a selyemzászlót széjjellebbentette.

A ráhimzett turult szellő lebegtette.

Rokonságot vallott a turul a sasra,

mint acél a vasra.

De már a két magyart a trónról lekapták:

összeölelgették, összecsókolgatták.

Kérdezték: Hogy hínak? Van-e feleséged?

Hány éves  vagy öcsém? Isten tartson téged!

S míg a két kezöket százan szorongatták,

más százan meg őket kulaccsal kinálták.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.