Napnyugtakor
végeszakadt a nagy harcnak.
Úgy
hevert a tót, mint a széjjelszórt asztag,
úgy
hevert a mezőn halmokban, százával.
Köztük
Szvatopluk is, véres koronával.
A
magyar megtörli homlokát és kardját.
Táltosok
a sziklán a szent-tüzet rakják.
A
nap helyett mostan az világít széjjel:
sebesültet
gyüjt az asszonynép ez éjjel.
S
míg a csendes és bús munka tart a téren,
máglyánál
a táltos-főpap áll fehérben.
És
így imádkozik:
„Mennyben
lakó Urunk!
Győzelmes
zászlónkkal elibéd borulunk.
Te
vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint
ahogy a darvak szállnak a hegyekből,
s
hogy leereszkedtünk Atilla földjére,
te
voltál mindig a hét vezér vezére.
Óh,
kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd
tűzzük le végképp sátor-rudainkat!
S
ha törnek is reánk olykor erős vészek,
csak
legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de
ne hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon
a miénk e föld rónasága!”
Vezérek,
főurak mind ott körül állva
ügyelnek.
A főpap felhág a nyírfára:
és
beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató
orcával mereng fel az égre.
Percekig
tartó mély csendben áll a főpap.
Istennel
beszél most, Istentől igét kap,
s
bár húnyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint
ahogy a nap lát, felhőn át a földre.
- - - - - -
De
im hárul a lomb: kifordúl belőle.
A
tűznek világa befényli agg arcát.
Kiált:
„E föld neve mától: Magyarország!”
Örvendő
morajlás száll át a táboron,
s
ezer tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja
ez lassan, húnyt szemmel beszélve,
mintha
a messzeség mély ködébe nézne:
„Látom
az időnek végtelen ölében
népünket
virúlni árnyékban és fényben…
Látok
a bölcsőktől a halál partjáig…
Látom:
a gyermekből férfi s agg mint válik,
s
roskadó agg körül új nemzedék mint kél:
gyors
nyomon követi egymást tavasz és tél…
Sátorból
a nemzet költözik kőházba…
Nyugoti
módival ruháját tarkázza…
Vezére
fején ím arany fénye reszket…
Jobbjában
tart kardot, baljában keresztet…”
Itt
elállt egy percre, elakadt a szóba,
mint
az éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek
hallatszik halk megmordulása.
Táltosok
halványan bámulnak egymásra.
A
főpap folytatja jövendő-nézését:
„Látom
városoknak fölfehéredését:
folyók
oldalán, mint egy-egy csoport gomba,
házak
sokasodnak! népük nyüzsgő hangya…
S
mintha az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgetné
be a földmívelő ember:
érik
a gabona; hegyek oldalába
szőlőt
pirosít az őszi nap sugára.
Látom:
királyoknak gyakor változását…
Nyugaton
a magyar sírját hogyan ássák!
Látok
egy nagy királyt: feje fényes, holdas…
Látok
egy más királyt: mindig könyvet olvas…
Látok
egy vak királyt: vezetője asszony…
S
mindig vér… mindig vér… rút testvéri harcon…
Óh,
de mi sötétlik reánk napkeletről?!
szörnyű
sáskatábor száll-e a hegyekből?!
Nem
sáska: tatárhad dúl e szép hazában…
- - - - - -
Földet
szánt egy király, sarkig sötét gyászban.”
Itt
az öreg táltos ismét elhallgatott:
orcáján
egy könycsepp legurult, csillogott.
Azután
folytatta fátyolozott hangon:
„Ujra
élet zöldűl a vérázott hanton…
Jönnek
más királyok: barnák, idegenek…
Duna
táján erős várak kereklenek…
Most
Dél felől támad időnkint zivatar:
lófarkas
zászlókkal, földön járó vihar…
Hosszú
nagy időn át magyar áll a gáton…
Senki
nem segíti ezen a világon!
De
a magyar él! él! Mint az irtott erdő:
levágott
fatörzsből új sarjadék felnő…
Századokon
által mindig verekedve,
nem
megy fehér hajjal férfi az egekbe.”
Elhallgat
a főpap s néz soká sötéten.
Vajjon
mit néz, mit lát az idő mélyében?
Hol
piros, hol sápadt vén komor orcája.
Végre
szól keserűn, a fejét megrázva:
„Isten
urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj
e népen!
Hordjunk
kardot, ha már ez sorsunk e földön,
de
a szolgaságtól ments meg mindörökkön!”
Forrás:
Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása
1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése