azaz audiatur et altera pars
(Itt két férj szerepel. Diskrécióm tiltja a neveiket leírni. Indiskrécióm azonban megengedi a következő támasztópontok nyújtását. Az egyik külföldi volt, a másik magyar. A külföldi 1325-ben nősült, a magyar 1798-bam. A külföldi egy Audibert de Noves kisasszonyt vett nőül, a magyar egy Vajda lányt. A többi kitűnik az alábbiakból, melyek a mennyországban történnek.)
Az egyik:
Hát gratulálok, édesem, amennyiben nem vagyok tapintatlan. Avagy talán...
A másik:
Köszönöm, nőm nevében is. kedves neje hogy' van?
Az egyik:
Mindig lassan. Lassan-lassan. Önöket most ünneplik Magyarországon, ugyebár?
A másik:
Úgy van. Ámbátor én szerényen félreállok, és átengedem a dicsőséget Lillának. Ő ugyan nem érdemli meg az utókortól e kompromittáló hálát, hiszen uraságod valószínűleg tudja, hogy Lilla kegyestlen volt, és Vitéz jogtalanul nevezte őt "szép kintsetskéjének". (Dölyfösen sétál.)
Az egyik:
Mi sem voltunk kegyesek Petrarcához. A fiú dallott, dallott, amíg meg nem pukkadt belé. De meg kell adni neki, hogy tapintatos ember volt. A hang, uram, a hang! Az a fő! pedig bajban volt a fiú. Laura nagyon kínozta őt. Hogy is mondta költőm egy helyütt?
Trem' al piú caldo, ard' al piú freddo cielo
Sempre pien di desire e di sospetto..
Avagy! didergett a melegben, és égett a hidegben.l hitemre, nem irigyeltem úgy a fiút, mint ahogy ő irigyelt engem. (Büszkén jár fel-alá.)
A másik:
Bocsánat, tónus nálunk is volt. Vitéz még az éj királynéját is csöndre intette, mikor az éj folyamán többet nyögött nőm után, mondván:
... Ints hallgatást nárcisz-pálcáddal
S halkan nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.
Az egyik:
Egy magyartól elég szép.
A másik:
Pedig nem voltak jó éjjelei költőmnek. Ő maga is azt mondja: "aggó éjjelim" valának. Tudja ön, mi az. egy aggó éjjel?
Az egyik:
Nem én.
A másik:
Én sem. De valami borzasztó lehet, mikor az ember úgy egész éjjel a más felesége után agg. Vagy aggik, Tudja isten. Mi nem aggottunk, ugye,kolléga?
Az egyik:
Nem bizony. Hehehe.
A másik:
Hehehe.
Az egyik:
Tudja, kérem, én fütyülök az utókorra.Nekem nem kell szobor és kultusz.Többet ér ma egy veréb,minta százéves évfordulón egy kultusz-túzok. Csak az a miénk, amit megiszunk, és én önnek ezt nem ok nélkül mondom, mert nekem tizenegy gyermekem volt, és lévén mater semper certa, ha én mondom önnek, hogy Laura volt az anyjuk, hát elhiheti.Különben is minden irodalomtörténetben benne van.
A másik:
Úgy van, uram. És ez a mi elégtételünk. A költőnek: nesze semmi, fogd meg jól. Az igaz, hogy a fiú aztán jól megfogja, sőt, el sem is ereszti azt a semmit, mint például b. költőjük, Petrarca úr, és reklámot csinál a nőnek.
Az egyik:
Uram, én megvallom önnek: keblemet még most is dagasztja az a tudat, hogy én egy-egy jó ebéd után különféle hangnemekben kérődztem ama nő jelenlétében, akiről b. költőm, Petrarca Ferenc úr, ezt írta:
Non sa com' Amor sana; e come ancide,
Chi non sa come dolce ella sospira,
E come dolce parla e dolce ride.
A másik:
Ön könyv nélkül tudja az egész Petrarcát?
Az egyik:
Hogyne. Ön talán nem tudja Csokonait?
A másik:
Minden szavát tudom. Együtt olvastuk nőmmel vacsora után, és nagyokat mulattunk rajta. Tudja, uram - hiszen diskrét úrral van dolgom -, Lilla keblén volt egy nagy szeplő. Ez volt az egyetlen dolog, ami nekem benne nem tetszett. Megvallom őszintén, idioszinkráziámvan az anyajegyek iránt. És azt is megvallom, hogy evvel a szeplővel Csokonai békített ki. A haszontalan ezt "kies szigetkének" nevezte. Azt írta róla, hogy ez a szeplő:
Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott,
Mint a delin fejérlő
Rózsába bújt bogárka;
Mint a corynthi szőllő
A cúkoros kalácson.
Ugy bársonyollik, oly szép,
Oly édes, egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.
Az egyik:
Ez szép volt tőle.
A másik:
És hasznos. hát mire való a költő, ha arra nem, hogy az embernek gusztust csináljon a feleségéhez? Szavamra, uram, tetszeni kezdett nekem az a szeplő. Mondok magamba: ha a költőnek tetszik, akkor talán valóban szép. És rajongtam érte.
Az egyik:
Petrarca úr nem volt ily merész. ő folyton nőm erényét dicsőítette. Így egyszerűen megszabadított a féltékenység gondjaitól. Mire való a költő, ha arra nem, hogy ellenőrizze az ember feleségét. Legalább nyugodtan éltem.
A másik:
És tudja isten, mégis szemtelenség.
Az egyik:
Úgy van, uram. Ez az én érzésem is. És nőm is rossz néven vette tőle. Mikor az első gyermekünk született, gondoltam: Petrarca észre tér. De nem tért észre. Tovább reklamírozta az asszonyt. "Ejnye" - mondom, és megszületett a második. És a negyedik és a nyolcadik. Petrarca úr egyre dallott. "Ejnye" - mondom. És lett kilenc, majd tíz. Az istennek se hagyta abba a lírát a fiú. Az asszony is mondta: "Hogyan? Ennek tíz gyerek se elég?" lett tizenegy. Nem, ne adj isten, hogy beszüntette volna a dallást. Erre aztán dühbe jöttünk Laurával, és gondoltuk: "úgy látszik, nincs annyi gyerek a világon, hogy Ferenc befogja a száját." Nem is fogta be. Dallott, amíg bírta.
A másik:
Úgy kellett neki. Vitéz is súlyos csapásokat kapott. De az ilyenen ez nem segít.
Az egyik:
És aztán a szemtelenség, uram... Hát akartam én bejutni az irodalomtörténetbe? Akart a fene.
A másik:
Gyűlöletes figurák maradunk a világ végéig. Én azonban filozófiával nézem a dolgokat. A fiúk nyivákoltak a holdfénynél, mi meg jó cuppanósakat csókoltunk a nőkön. Ez a mi elégtételünk. Mi ezzel vagyunk kifizetve.
Az egyik:
Van benne valami. Petrarca úr felajzott idegekkel bódorgott a világban, én meg kedélyesen paskoltam Laura hátát. Ezt tudták a fiúk, azért ette őket a méreg. Inkább vagyok egy élő kutya, int egy döglött oroszlán. Fütyülök az irodalomtörténetre. Kértem én belőle? Nem. Én jókedvemben hátba vágtam Laurát, és ez nekem elég volt.
A másik:
Nagyon jól beszél. És nejeink se kértek az irodalomtörténetből. Nejeink belőlünk kértek, és velünk jól érezték magukat. Nőm még mint öregasszony is emlegette, hogy Csokonai milyen csúnya fiú volt. Erre még most is emlékszik Beöthy Zsolt. Ő ott volt azon a szüreten, ahol az anyjuk ezt mondta.
Az egyik:
És Laura se kért Ferencből. Uram, nem lantpengetés kell a nőnek, én mondom magának. Elég bolond az utókor, hogy nejeinket ünnepli. Nekünk kéne nejeinket ünnepelnünk! Éljenek a jó, hű, kövér asszonyok! Ordíthat az utókor, amit akar. A tények, uram, a tények mellettünk szólnak.
A másik:
Úgy van, uram. és most hogy' is mondja b. költőm?
Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak...
Az egyik:
Úgy van. Gyerünk, és igyunk egyet a jó asszonyok egészségére.
(Kényelmes léptekkel, büszkén, boldogan, megelégedetten és jóllakottan távoznak.)
VESSZŐ
(Molnár Ferenc)
Forrás: A Hét, 1905., XVI. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése