Fülep Lajos: Cézanne és Gauguin

Paul Gauguin - Kalapos önarckép (1893)

Paul Cézanne fényképe (1861 körül)

Arisztokraták voltak mind a ketten. Tömegkerülők, tömegmegvetők. Két bizakodó, nagy gyermek, egyik bölcs és meggondolt, másik türelmetlen és lázongó vérű. Cézanne szerény a gőgösségig. Gauguin csak gőg. A művészettel szemben azonban tisztelettel teljesek, előzékenyek, odaadók. Nagy emberek elismerői, nagy tradíciók hűséges folytatói. Mikor forradalmat csinálnak, tudják: kikre hivatkozzanak. Sokat tudnak, s a végletekig csiszolt ízlésük van - másokkal szemben. Keményen dolgoznak, törik magukat, szörnyen szorgalmasak, tanulnak a művészettől és a természettől, fölszívnak magukba mindent, amit csak meg tudnak emészteni, s a nevük: forradalmár. Ezt a nevet kapták. Tanítványok és mesterek egyszerre.

Minden munkájuk mellett ráérnek drámát játszani. Cézanne, a meggondolt filozófus, az öreg mester, persze, nem, hanem annál inkább Gauguin és Van Gogh. Veszedelmes szokássá kezd válni, hogy a fajtájukból való zseniális emberek megőrülnek - ez még hagyján -, és drámákat játszanak. Nem shakespeare-ieket; nagyon, nagyon moderneket. A megírójuk el se érkezett még. Aznap, mikor művészkedésre adják a fejüket, melléjük szegődik az őrület, és el sem válik tőlük többé. Természetes, hogy a művészetük rettenetesen egészséges, egészségfölötti egészségű. És olyan megrendítő, mint a drámáik, amelyek őrült drámák. Mindennél jellemzőbbek az egész időre, az egész XIX. századra, melyben lejátszódnak. Valahol Balzacnál - amilyennek Rodin látta őt - kezdődik a drámajátszás, vagy még előbb, s Stendhal már meg tudja formulázni az egész századra érvényes ítéletét. A lírikusok csavarognak, és egymásra lövöldöznek, a Van Goghok pedig beretvával levágják a saját fülüket, végül agyonlövik magukat.

Gauguin kölyökkorában kezdi a csavargást, és nincs nyugta Európában, ahol éhség, a Van Gogh beretvája, egy matróz rúgása, melytől eltörik a lába, és más hasonló epizódok teszik kellemes változatosságúvá az életét. Amíg nem piktor, addig nyugodt; amint felcsap festőnek, a világjárásra kénytelen adni magát, menni messzi tropikus vidékekre, ahol, persze, folytatja a drámát. Mondom, az elvonultságuk és diszharmóniájuk, a gyerek voltuk és a verekedésük véresen jellemző az egész időre, amely nagyon messze van a renaissance-tól. És különösen jellemző, hogy soha még emberek úgy a lelkükre nem vették a művészetet, mint ők, s nem kellett úgy megszenvedniök a művészetükért, mint nekik. Annyira komolyan veszik a művészetet, mintha az egész világ azon fordulna meg, az egész művészet pedig éppen őrajtuk. Csupa láz minden cselekvésük, mintha csak a menyasszonyukat mentenék egy lángbaborult házból. A menyasszonyukat, szerelmüket, mindenüket, aki nélkül mit ér az élet? égjen meg az egész világ, de az ideáljuk, a szépségről való álmuk maradjon meg. Hát természetes, hogy a mi társadalmunkban, mely nincs az ilyen alakok számára berendezve, rémdrámáknak kell velük végbemennie. A másik jó drámaok pedig, hogy a művészetükkel, a szerelmükkel az embertársaik nem tudnak mit csinálni. Nem is kell nekik. Egyszerűen, mert nem értik. Nem értik nemcsak a doktorok vagy a szatócsok, hanem nem értik a Strindbergek sem.

Cézanne-nak privát szerencséje, hogy nemcsak ki tudta magát vonni az életből, hanem módjában állt öléje emelkednie. Igen magasról fumigálta az életet és az embereket ez a Sokrates-fejű öreg, a bölcs ember szelíden ironikus és jóságos mosolyával. Begubózott - persze, ő is messze Páristól -, begubózta magát a művészetébe, amelyen kívül mi sem létezett számára. Minden csöpp vére, minden gondolata, minden érzése ennek a művészetnek a takarmánya lett. Csak közel, közel a természethez, ez volt az egyetlen vágy, ami hajszolta. Lihegett belé, mert - mint legtöbben a maiak - ő sem volt a nyugodt alkotók fajtájából. Hiába minden magány, az izgalom bennünk van, a velőnkben és a levegőben, melyet beszívunk. De minden idegessége és láza mellett ősember volt ő. Primitív ember, ösztönember, egy nagy gyerek. Ősember, mint Gauguin és Van Gogh, ők hárman a legprimitívebb primitívek a Giottók és Memlingek óta.

A tévedés, mely Cézanne-t az impresszionisták közé sorozta, el fog oszlani. Ma már látjuk, hogy ő - Gauguinnel - egyenesen reakció volt a Monet-k, Pissarrók impresszionizmusával szemben. Ő az igazi nagy tanítómestere a mai generációnak, nem az impresszionisták, s nincs nincs a maiak közt senki, aki sokat ne köszönhetne neki, mint ahogy nincs, s a holnapiak között nem lesz, aki Gauguintől ne tanulna. (Tanulásról van szó, nem utánzásról.) Nem tette magáévá az impresszionisták technikáját, s akár fekete, akár világos képeket fest, mindig egyformán Cézanne ő, és egyforma értékű. Nincs benne teória, metódus, és sohasem volt kapható a színfelbontásra, a komplementer színek és reflexek forszírozására és egyéb dolgokra, amik az impresszionizmus jellemzői. A szó szoros értelmében falifestő ő - egységes foltok felrakója -, akinek ereje koloritjában van, de nem az egyes színek kiaknázásában, hanem megbonthatatlan erejű harmóniáiban. Delacroix-tól sokat tanult és a velenceiektől, közelebb jutott révükön a színek eleven és harmonikus életének titkához. Csakhogy olyan ő, mintha egy Cimabue volna, aki a Tizianok, Veronesék, Rubensek és Delacroix-k színtudásának kvintesszenciájával fest. Mintha fejszével verné rá a vásznaira a színeit - ah, mivé lesz mellette az impresszionisták és néo-k aprólékossága! - brutálisan, embertelen erővel, mindig győztesen. Mit neki szabály, a priori tudás, optika és minden Chevreulje a világnak - "az élet hatalmas egyéni érzésén kívül minden hazugság és ostobaság" - ezt írta egyszer neki Zola, s ezt Cézanne jobban tudta, mint akárki más.

Hogy lehet az, hogy ezt az embert, aki maga az egyszerűség - egyszerű, mint Giotto -, nem értik, kinevetik ugyanazok az emberek, akik extázisba esnek az egyiptomi művészet vagy a quattrocento piktorai láttára? De hát láttam én a Louvre-ban is, a primitívek kis termében vagy lent az asszír dolgoknál elég embert nevetni. Ugyanazokat a primitív dolgokat nevetik ki ma, amik előtt hétszáz vagy egypár ezer évvel ezelőtt megértéssel és meghatva álltak az emberek. Hát ezt nevezik fejlődésnek? Exaltált embereknél még van kelete annak a lelki bensőségnek, elmélyedésnek, ami a Giottók karakterisztikuma. Romantikus fejjel - mint az angol prerafaeliták - hajszolják föl a Giottók lelkiállapotát, és vallást, hitet, elmélyedést, extázist és delíriumot óhajtanak belepréselni a művészetükbe. Mitől ihletődnek meg? A Giottók vallásától, hitétől. A Giottók művészetének ősi, elementáris voltát - ezt az örök művészetet -, a monumentálisan egyszerű művészetet a legkevesebben értik. Azt, amelyik a Cézanne-éval rokon és minden piktoréval, aki nem mesterember, nem ügyeskedő, hanem az egyetlen - mert művészet csak egy van - tiszta, ősi, primitív művészet képviselője. Amilyen Giotto, Michelangelo, Rembrandt, Cézanne, Gauguin, Van Gogh... Az emberek a komplikáltat, mesterkéltet, agyafúrtat, a szemfényvesztést - a Bouguereau-kat és Benczúrokat - százszor inkább beveszik, mint a kézenfekvő, mezítelen, átlátszó és tiszta egyszerűséget. Amint hogy bele tudják hazudni magukat a Giottók vallásos áhítatának komplikált utánérzésébe, de már nem tudják megközelíteni a Giottók művészetének puritánságát. Így vannak Cézanne-nal is, Gauguinnel is. Merthogy primitívek ezek is. Csakhogy Cézanne nem Madonnákat és romantikus lovagokat fest naiv áhítattal, hanem profán szalonnákat, almákat, női testeket és tájképeket. Ugye, nevetséges az ilyesmitől meghatódni? Pedig úgy van, hogy Cézanne-nek néhány alma vagy szalonnadarab látása van olyan fönséges lelki élmény, mint mikor Giotto a Madonna szemléletébe merült el imáival és könnyes szemmel. És Cézanne meg is festi, olyan hittel, erővel, odaadással - mondhatnám: szintén imádkozva - a maga szalonnáit és almáit, mint Giotto a Madonnáit. Mert Cézanne-ból a természet látása vált ki  olyan elementáris művészetet, mint a primitívekből a hitük. És ezért egy Cézanne-féle csendélet, néhány szalonnadarab és piskóta az asztalon, van olyan szentkép, mint egy Giotto- vagy Beato Angelico-Madonna.

Gauguin... öt dolga úgy hat, mint ha öt jelét látja az ember az egyiptomi képírásnak, komplikáltnak; csak ha minden Gauguin-képet és szobrot együtt lát az ember,akkor mondja rájuk, hogy - primitív művészet ez, mint ahogy ismernem kell az egyiptomi képírásnak minden jelét, hogy rámondjam, hogy primitív írás. Olyan primitív a Gauguin művészete, mint amilyen primitív az egyiptomi hieroglif-írás. Íme, itt a Cézanne és Gauguin különbsége. Mind a ketten az anyagból indulnak ki, a matériából és a színből, de ami Cézanne-nak jóformán végcél - az anyag éreztetése és a színek harmóniája -, az Gauguinek eszköz egy szintetikus és dekoratív stílus fölépítéséhez. Gauguin nem magát a természetet keresi, a természet lehető legmélyebb megközelítését, hatásának végletekig feszített visszaadását, mint Cézanne, hanem elemeket, egyszerű elemeket keres a természetben a maga stílusához, dekoratív festői jeleket, amelyekből úgy komponálja meg a maga stílusát, mint ahogy a japán és sok más művészet valószínűleg az írásból, betűkből, figurális hieroglifákból, tisztára dekoratív jelekből fejlődött ki. Szimbólumok, festői szimbólumok (nem irodalmiak) kellenek neki,amelyek önmagukban korántsem bírnak annyi értelemmel és értékkel, mint valamennyien együtt. Nem egyes képekből áll az ő művészete, hanem szerves egy egész az, melynek minden tagjában ugyanaz a vér kering, s az egész organizmusban egy szív kergeti a vért. Ősi művészet, mint az indusoké, asszíroké, egyiptomiaké, kínaiak és japánoké, görög, olasz, német és flamand primitíveké.

legegyénibb dolga Gauguinnek, hogy ösztönszerűleg megérezte, hol kell keresnie az ő szintetikus és dekoratív stílusához az elemeket. Az olyan emberek, mint ő, kompasszt hordanak a lelkükben. Iránya van a lelküknek, mely végzetszerűleg megszabja az utat. Csak a lelke irányát kellett követnie, hogy eljusson Tahitibe, vágyai földjére, melynek neve édes föld, gyönyörű föld - Navé, Navé Fénua. Ahol aranycsillogású bronzszínűre égeti a nap az emberek bőrét, lemélyít, bujává, tartalmassá varázsol minden színt, s ahol természetben és emberekben meg nem érintett rejtélyek és szimbólumok élnek. Az őstermészetet, az ősembert és az ős-Évát ment keresni Gauguin ősi művészetéhez. Je suis un sauvage -ez a hite volt az útlevele, s ő tudta, hol fogja otthon érezni magát. Felejteni ment - tout ce que j'ai appris des autres m'a géné -, és újra megtelni olyan álmokkal és benső lelki élményekkel, amilyeneket a tropikus embernél, olyan színekkel és formákkal, amilyeneket a tropikus természetben talált. Az elveszett paradicsomot ment keresni, és megtalálta Évával együtt - ezúttal Tehurának hívják -, a természet díszével, aki szintén nem több egy gyönyörű szép, élő - dekoratív formánál és színnél. Ott, abban a mérhetetlen gazdagságú tahiti természetben hányszor kérdezhette magától: mire való mindez a csodálatos szépség? Mire való a formák harmonikus mozgása és nyugalma, mire való a színek örök szimfóniája? Mire való az Éva testének minden szépsége? Önmagáért van mindez. Ott értette meg a természet l'art pour l'art-ját, a természet hatalmas díszítő kedvét, és ott támadt erős öntudatra benne is a dekoratív zseni. Mint ahogy a természet, úgy díszített ő is mindent, amihez csak ért, semmi másért, magáért a dísz kedvéért. És ahogy örök stílust érzett a természetben, ő is kereste a maga stílusát. Azoknak az embereknek lelkével, akikkel együtt élt, a természetimádókkal, a természet édes gyermekeivel, akik maguk is élő díszek, dekoratív figurák, arabeszkek, ornamentek.

Ott kiegészíthette tragikus szomját, mellyel az égő és telített színeket kereste, hogy stílusát a világ legszebb színivel ékesítse. Szépnek, ragyogónak, gazdagnak álmodta ő ezt a stílust már itt Európában, de a színekért s a nyugodt, harmonikus formákért és vonalakért messze kellett mennie. Ahol megtalálta az imádott sárgának végtelen skáláját, a leghalványabb nüansztól a legélesebb hangúig egész tájakat látott, melyekben a kadmiumok, chrómok, a kénsárgák, a borostyánsárgák, a chrisanthém bágyadt aranya, a topáz mély csillogása egy lüktető, izzó, szikrázó tűztengerbe olvadt össze. Megtalálta az üde, nedves és komor zöldek, a leheletkönnyű, tiszta és tengermély kékek, a heves cinóberek és harsogó vörösek minden skáláját, s mindezt széles, nagy, egységes foltokban, maga elé kiterítve, kiszórva bőséggel, pazarul. És megtelt illatával e földnek, e színeknek, és vissza tudott vándorolni néhány ezer évvel, s együtt imádta Évával Himát, a hold istennőjét, és Téfaut, a föld istenét. Övé lett az exotikus illat, a nő illata - Noa Noa -, azzal az ősi hittel, melyet ott újra föllelt.

Ami hihetetlen volt, íme, beteljesedett. Soyez mystérieux. A Gauguin tahiti vándorlása talán olyan szent mitológiaként fog élni valaha a mi művészetünkben, eljövendő művészetek múltjában, mint azé a csillagot követő három napkeleti királyé a keresztények hitében - ezt írtam annak a Gauguin-kiállításnak alkalmából, melyen először került nyilvánosságra a Gauguin világa a maga teljességében. És már azóta is mivé nőtt ez a legenda!

Vannak, akik állítólag azért nem értik Cézanne-t és Gauguint,mert nagyon új nekik a piktúrájuk. A régi mestereket állítólag értik, állítólag. Hát se Cézanne, se Gauguin nem új. Nagyon is régiek mind a ketten, bátran be lehetne tenni őket a primitívek termébe. Az igazi piktúra, régi és modern - lényegében - mindig olyan, mint az övék. Más és más egyéniségek képviselik a lényegében egy és abszolút és tiszta művészetet. És végül... szamárság minden elnevezés: primitív, modern, új. Nincs idő, nincsenek korok, nincs távolság. Csak művészetről lehet szó, amely - ha csakugyan művészet - mindig egy, akár modern, akár nem.
Forrás: A Hét 1907.,  XVIII. évf.

Képek:  wikipedia.org