Az éj, e barátságos öregember, ágyam szélére ült, és így kezdett beszélni hozzám:
- Aludj!
Csak az álom az igaz, az álom az egyetlen jó; mert az álom a másvilágot hozza eléd. Az álom a sír előhírnöke, és a sírban lenni a legjobb. Az álom a boldogságot jelképezi, amelyet elérni csak akkor fogunk, ha örökre elaludtunk.
Aludj!
Az élet tele van hazugságokkal, csalfaságokkal,míg az álmok sohasem hazudnak. Az álmok megmondják az embereknek, hogy van egy másik élet, az igazi élet, ahol minden megfordítva vagyon, mint a földön. A koldusgyerek is mosolyog álmában, és a bukott nő hajadonnak érzi magát. Álmában jó,nemes és boldog az ember; ha fáj is valami, csak úgy fáj, mintha nem is a mi fájdalmunk volna; ha sajog is a szív, az a sajgás olyan, minta a sír mélyén kezdene újra fájni a szívünk. Az álom a bölcsesség, az álom a könnyelműség: álmában mindenki olyanná leszen, mint amilyennek született. Álmában nem hazudik senki, az igaz szívét mutatja.
Aludj!
Az álom mondja a legszebb meséket, álmában mindenki költő. És azok a mesék nem fárasztják ki az agyvelőket, mert az Éj suttogja őket anélkül, hogy az agyvelő elfáradna benne.
A kőtörő ugyanazt álmodja, amit a fejedelem; öregasszony ifjú szűzzé álmodja magát, és a szüzek asszonyokká.
Aludj!
De mielőtt elaludnál, halljad, hogy álom csodákat is tud művelni. Betegeket meggyógyít, szerencsétleneket szerencsésekké, szegényeket gazdaggá tesz az álom; és mindig egészségesek, szerencsések, gazdagok maradnak, ha már az álom el is múlott felőlük, és felébredtek. Ez a jó, csodatévő álom minden embernek az életében jelentkezik egyszer. Csakhogy ne mindenki tudja megérteni, meghallgatni az álmok tanácsát. Sokan nem hisznek az álomnak, pedig az álom igazat mond. Halld, egyszer mit álmodott egy ember.
Mintha egy régi, roskatag, elhagyott falusi temető árkában ültem volna, egy holdvilágos éjjelen. Olyan volt a temető, amilyenek csupán a Felvidéken láthatók itt-amott. Ötven esztendő óta nem temettek belé senkit, mert ötven év előtt halt meg az utolsó úr a faluban. A szegény tótok új temetőt hasítottak azóta maguknak, amely kényelmesebb, mert közelebb van a faluhoz. A régi temető ott maradt elhagyottan, kőfala itt-ott beomlott, nagy fái elvadultak, és a kőkeresztek egymásra dűltek, mintha ölelkeznének. A temető közepén beomlott cinterem, amelyet kísértetiesen világít meg a hold.
Csendes éj volt,a falevelek sem mozdultak. A fák mélyéből búsan világított egy fehér márványkő, messze a hegység a hold párás felhőibe burkolózott, és csak itt-ott látszott belőle egy darab, mint valami ócska színpadi kulissza.
Ott ültem a régi temető mellett, olyan helyen, ahol a kőfal bedőlt, és honnan szemügyre vehettem az egész temetőt. Torony nem látszott semerre, mégis éjfelet kongatott valamely láthatatlan toronyban az óra. Mikor a tizenkettedik óraütés elhangzott, szél suhant végig a temetőn, amely szél azonban nem mozgatta meg a faleveleket. A szélben távolról jövő, elnyújtott kiáltás hallatszott:
- Ébredjetek!
Halavány árnyak suhantak ki a sírokból, kisebb-nagyobb árnyak, emberi alakúak, és mégis láthatatlanok. A következő pillanatban az árnyak a régi temető nyitva lévő kapujához tolongtak, és azon át eltűntek a holdfürösztötte messzeségben. Mint az őszi párák rongyokká, foszlányokká szakadozva tűntek el a hegyek felé. Siettek, nagyon siettek. Ki tudná, milyen nagy utakat kell nekik bejárni?
Csupán egyetlen árnyalak imbolygott tova a sírok között. Eleinte olyannak látszott az árny, mint az őszi köd, amelyet a nap a fák alatt felejtett. Aztán mindinkább világosodott, sötétedett, színesedett az árny, és lassan emberi alakká bontakozott. Hangtalan léptekkel közeledett felém, csak midőn vállamat megérintette, akkor láttam, hogy aki előttem áll, senki más, mint egy nő, egy másvilági nő.
Előbb csupán a ruháját láttam. Régi divatú, óselyem ruha volt az, amelyen nagy virágok voltak. Különösen feltűnt előttem piros, aranyos cipője és a rubingyűrű, amely kezén ragyogott.
- Én is egyedül vagyok! - susogta az arc nélküli száj. - Eljöttem hozzád beszélgetni. Kérdezni fogok tőled valamit, kérlek, felelj nekem.
- Felelni fogok! - szóltam, de az is meglehet, hogy csupán gondoltam.
- Mondd meg nekem, mit csinálnak arra, messzire? - kérdezte a láthatatlan hang, és a rubingyűrűs kéz a távolba intett.
Azt gondolom, így feleltem:
- Az emberek mindig ugyanazt csinálják. A gyermekek a nagyapák meséit hallgatják, a lányok, asszonyok szeretnek férfiakat, és az öregek arra gondolnak, hogy ők is szerettek...
- Tehát szeretnek, mindig szeretnek? - suttogta a hang, és a hang reszketett. - Talán te is szeretsz?
- Nem, én nem szeretek.
A rubingyűrűs kéz megsimogatta az arcom:
- Szegény fiam.
Majd így folytatta a hang:
- Talán a szíved rossz? Talán sokat szerettél már? Vagy talán nem találtad meg eddig azt, akit szeretni tudnál?
- Ez az utolsó igaz. Valóban nem találtam még nőt, akit szeretni tudnék, pedig nagyon szeretném megtalálni. Álmomban néha láttam is már. De az álom elmúlik, és véle múlik szerelmem is.
- Megismernéd, ha most látnád álombéli szerelmedet?
- Ezer közül is megismerném, hisz gyakran látom őt éjjelente, mikor az éj susogni kezd fülem körül, mint valamely láthatatlan folyam. Az éjben csónak úszik, és a csónakon jő az én szerelmem. Kérlek, mutasd meg nékem, hol találhatom őt fel.
Az arc nélküli arc ekkor megvilágosodott, és aki előttem állott, nem volt más, mint szerelmem. Az a nő, akinek haja színét nem tudom, akinek szemét csupán álmomban látom... Azaz, hogy nem látom, csupán érzem, amint a kéjt, a mámort, boldogságot szoktuk érezni. Rám nézett, és mosolygott azzal a mosollyal, amelyet csupán álmunkban szoktunk látni. Se örömet, se bánatot nem fejez ki ez a mosoly, csupán valami különös érzést, amelyet átplántál szívünkbe, hogy reggelre kelve magunk is mosolyogva, dúdolgatva ébredünk fel e mosoly látásától. ez a mosoly, amelytől másnap bárányfelhőket láttunk a kék ég mezején, mint fehér libuskákat sétálni zöld tavaszi mezőben. Ez az az álombéli mosoly, amelytől a beteg elfelejti baját, a szegény gondját és az agg vénségét. Gyermek és öreg látta már álmában ezt a mosolyt egy női arcról reá sugározni. Az álom mosolygott, mondják másnap, és ekkor nem látják kietlennek az életet.
- Én százötven esztendő óta vagyok lakója e régi temetőnek - mondta csendesen a nő. - Amíg éltem, nagyúri dáma voltam, és sokat szerettem. Azért nem szeret itt senki a temetőben. De az élők közül gyakran eljönnek ide sokan, akik engem szeretnek a szívük mélyében anélkül, hogy valaha is láttak volna.
- hogy lehet egy halottat szeretni? - mormogtam.
- Ha figyelsz, megérted. Megérted az, amit mi ideát a túlvilágon mindnyájan tudunk. Mi nem haltunk ám meg,amint ti hiszitek. Mi tovább élünk, de csupán az álmokban. Mi vagyunk azok a rejtélyes, ismeretlen alakok, akiket álmukban látnak az emberek. Mi vagyunk azok, akiket sohasem látnak az ébrenlét álmaiban, mert nekünk nem szabad máskor megjelenni, csupán az álmokban. Sohasem gondolkoztál azon, hogy honnan jönnek elő azok az alakok, akiket álmaikban az emberek látnak? Az őszöreg emberek, a mogorva férfiak, a csábító mosolygású nők és a gyermekek? Nos, tehát ezek az alakok mi vagyunk, a régi halottak. Nekünk az a foglalkozásunk, hogy álmokat gondoljunk ki az élők számára. Éjfélkor útrakelünk, és mindegyik elmegy a maga országútján a maga kiválasztott emberéhez. Leül ágya szélére, és álmokat sugdos a fülébe. Ez a régi halottak hivatása a másvilágon, ama halottaké, akik nagyon sokáig feküdtek már, s ez idő alatt jól viselték magukat. Éjfél után a halottak visszatérnek, de az álmok ott maradnak az emberek között.
- és mondd nekem, mindenkinek van kiválasztott halottja?
- A halottak válogatnak élők között. Mindig a régi halottól függ, hogy vajon boldog vagy boldogtalan lesz-e az ő élője, akihez éjjelente álmokat mesélni eljár. Vannak jó és rossz halottak. Volt itt egy asszony, aki mindenkit boldogtalanná tett, akihez eljárt. Az álmok, amelyeket elsuttogott, olyan álmok voltak, amelyek nyomában a boldogtalanság járt.
- És te milyen halott vagy?
Az asszony halkan nevetett:
- Balga kérdés. Gondolj arra, hogy voltál-e már boldog életedben? Nem mindig sóvárogtál, szenvedtél, epekedtél csupán? Voltál-e boldog máskor, mint csupán álmaidban?
- Sohasem voltam boldog. De ezután boldog akarok lenni, mert többé el nem bocsátalak, velem maradsz, mert szeretlek. Szeretsz-e engem?
- Nagyon szeretlek - susogta az asszony -, hisz csupán azért járok hozzád, mert téged szeretlek egyedül az élők közül.
- Velem maradsz tehát mindörökre. Többé el nem válunk, és örökkön álmodni fogok. Megtarthatlak-e magamnak mindörökre?
- meg - felelt az asszony, és megölelt. - Jöjj velem. Végre eljöttél, kedvesem. Végre itt vagy, s enyém vagy. Szeretlek, kimondhatatlanul szeretlek, ahogyan csupán a halottak tudnak szeretni. Jöjj, én kedvesem, és légy az enyém.
Az asszony kézen fogva vezetett végig a holdfényes mezőkön. Hol és merre jártunk, nem tudom. Csupán álombéli szerelmemet láttam, aki végre az enyém lesz. Vége, örökre vége a szenvedéseknek, epekedéseknek. Aludni fogok örökre, a kedvesem karjai között.
- Jöjj, édes - súgta az asszony.
Egy nagy mezőn állottunk, és a mezőn árnyak bolyongtak. Egyik-másik árnyból valami ruhaféle is megcsillant a holdsugárban, de arcokat nem lehetett látni.
- A halottak arcát csak azok látják, akiket szeretnek - susogta kedvesem. - Íme, én megmutattam neked. Most már mindig látni fogod. Csak jöjj, jöjj velem.
Egyszerre egy mély, sötét kutat pillantottam meg lábam előtt. A kőt mélységében sötét víz csillogott. Olyan mély volt a kút, hogy a tekintet sokára érte el fenekét. Körül bús váromladék, amely fölött denevérek csapongtak.
- Ezen az úton jöhetsz el hozzám... - susogta az asszony. - A kútba kell lépned, és aztán mindörökre az enyém vagy. Az én szerelmeim az öngyilkosok.
Megrettenve léptem hátra.
- Nos, félsz talán?
- Félek - feleltem.
Az asszony, aki mellettem állott, hirtelen eltűnt mellőlem. Csupán gúnyos nevetését hallottam a távolból. A kútnak nyoma veszett, és én egyedül, búsan maradtam a holdfényes mezőn...
S azóta mindig keresem a kutat, amelyen át eljuthatnék túlvilági kedvesemhez. De a kutat többé megtalálni nem tudom.
Az Éj mellettem ült, és halk hangon mesélte e történetet.
- Aludj... - mondta az Éj. - Talán te szerencsésebb leszel, és megtalálod a kutat.
Aludj!
Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése