 |
| Kép forrása: http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/kiallitas/jgy_szerelmei/alomvilag.html |
Mindössze öt-hat esztendeje lehet, hogy Juhász Gyulát a névtelenség tengeréből partra szállította fénylő édesanyánk: az alma mater. Feszes márciusi atillák sujtásos poézise és a vidéki kislányok muskátli-ablakainak szóló spinéthangok között: egy igénytelen, szürke nevű és szürke horizontú fiatalember szállt ki a partra. Szó, ami szó. nem lőtt ércbuzogányokkal a Parnasszusra. S nemigen lehetett az akkori erjedésből megállapítani, micsoda formában fog kikristályosodni a poézise. Hogy ebből a százféle formát öltő anyagból tejopál lesz-e, vagy, ami gyakoribb eset - kandlicukor?
Most, hogy az első kötete az utolsó két évéről beszámol, már körülbelül tisztában vagyunk vele. Az akkori szürkeségből lassan-lassan finom, összemosódó, irizáló féltónusok váltak ki. A fiatalságból - igaz poézis serkedt. Meglehetősen szokatlan valami ma: egy fiatalember, aki csak fiatal, és aki ezt a fiatalságot csak a poézis aprópénzére váltja. Elvégre a fiatalság jogán beülhetett volna a parlamentbe is - mint ama párduckacagányos márciusi dalnokok -, vagy mehetett volna haza, a közigazgatásba, főispánnak vagy tanfelügyelőnek, mint azok, akik retorikai estéken egy-egy tiszaháti kis libáról szoktak édesdeden dalolni.
Juhász Gyula azonban hiába kacérkodik a halállal, az elmúlással, hiába húzza valami névtelen nosztalgia haza az öreg édesanyjához, vagy ösztökéli, hogy odakuporodjon az őszi napsugárba, a klastromok falán felfutó repkény tövébe - nem hiszünk neki. Juhász Gyula még fiatal ember, erős ember. De mivel komoly, állhatatos és intelligens, mivel az ő fiatalsága inkább egy magabíró öntudat, mint dac és temperamentum, hát nem csinál belőle nagy kázust. Nem gurgat mázsás köveket a hegytetőre, nem akar selmeci pipából lávát fújni, nem küldi harcba a derék jambusokat az általános választói jog érdekében. De nem ír legyezőverseket és Hölgyfutár-poézist sem, és nem ír törékeny románcokat - kiadói megrendelésre.
Juhász Gyula nem genialitáson kezdi karrierjét, hanem ír a biztos ítélet, a formákon való uralkodás és a poétai belső szükség ereje szerint. Ír, mert ő zene suhogását érzi meg egy elejtett szóban is, mert az emlékek is, a vágyak is, mint egy nagy, szomorú lepel, úgy borulnak rá néha a lelkére. Ír, mert - írnia kell, tekintet nélkül arra, hogy kinek és minek, mert költő, és ennélfogva a vers neki enyhülés, vigasztalódás, visszatérő önbizalom, mint a grafikusnak a vonal, a spiszbürgernek az ölelés vagy a sírás, vagy a káromkodás.
Poétai talentumunk a fiatalok közt is bizonyára van nagyobb nálánál, de intelligensebb nála egy sincs. Minden soránál a disztingvált ízlés áll őrt, és minden dalán ott van a hangfogó. Sehol egy kiálló él, sehol egy sarok, melyen fennakadhatna az ember, csak igaz poéta tud ennyi lágy formát a mi kemény, szarmata, töredező nyelvünkbe belelehelni.
Hetvenhét oldalon sehol egy epedő szerelmes vers, sehol egy hódító nő - csak egyszer, Szent Iván bűvös-bájos éjjelén kísérti meg egy régi árnyék. Van ebben valami modern miszticizmus, és nem tehetek róla, de én ebben a csöndes, tompa rezignációban nagy küzdések elsimulását látom. A görcsös vágy mögött, mely az édesanya, a Tisza füzesei, a lankás, elhagyatott szegedi tanyák világába űzi e nagy, szomorú városból, megérzem a hónapos szoba romantikáját. A hideg télben a nyári, forró éjszakákat, melyeken az ember felszakítja az ablakot, és úgy hallgat egy valahonnét eltévedt valcert.
Ám nem lehetünk örökké tizennyolc évesek, és amint az már az ókorban is szokásban volt: egyszer csak mégis megjön az ember jobbik esze. S az a pár év, mely erre szükséges, Juhász Gyulának elég volt rá, hogy a mostani - kissé eklektikus - filozófia magasságából nézze a világot. Hogy himnuszt írjon Meunierhez, míg mások még jórészt a Heine és Verlaine utait járják, hogy Nietzsche új testamentumában találjon megnyugvást, hogy Hamletről írjon valamely ködös ossziáni estén, és ha az ember ennyi gondolatóriás árnyékában kóborol, csoda-e, ha a derűje is csak mitológiai képekben tud kibontakozni, és a jókedvet is csak a Dionysos epikur pogányságán át, töredezetten tudja élvezni?
Hát persze, egy-egy népszerű poétánk egyénisége őt is megbűvölte. A Tüzek lángjánál ő is melegedett, s ő is visszanéz "turáni arccal" a múltjába e napimádó "rajnak" - mivel ezt most divatba hozta egy népszerű poétánk. No, mindegy, a fő, hogy hiszünk neki, hogy csakugyan valami igric volt az őse. "A nagy keleti pusztaságon, Valami kóbor szabad igric, ki élt nótázva, napimádón." Csak szavakkal való játék volna ez a vallomás - másnál. De Juhász Gyulának el lehet hinni, mert komoly és súlyos bizonyítékai vannak erre a szomorú ősiségre.
BABURIN
(Nádai Pál)
Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése