A hatalom, melynek hadiruháján
Hóhérkötélből volt a paszománt:
Kivert hazádból büntettes gyanánt.
A törvény, melybe jóllakott Judások
Rótták be a vetett parancsolatot:
Kifosztott és kitagadott.
A nép, amelynek annyi vére elfolyt:
Fejét lehajtva, búsa hallgatott,
A vércseppekre könnyet hullatott.
Hogy dal se búgjon, sírogatva rólad:
Halomra hordták, összetörték
És megégették a tárogatókat…
S áthághatatlan
havasok felett,
Hol erdőbontó, jajgató szelek
Tépték a bércek élő üstökét:
Vonal húzódott, szaggatott, sötét,
ott bujdokoltak ismeretlen vészbe,
Titkolt könnyek közt hátra-hátranézve
Mint sebzett szárnyu, sántitó sasok,
A vándorbotos kuruc harcosok…
Zöld erdő elmaradt,
S nehéz léptük alatt
Csikorgott, sírt a hó, -
Károgó madarak,
Üvöltő dúvadak
Szava volt nékik a
Hazai búcsuszó…
*
Idehaza csend lett, irtózatos csend,
Ember meg se moccant, levél meg se rezzent.
Ravatalos ház volt egyvégben az ország,
Halottat sirattak könnyben ázó orcák,
Csak egymásra néztek, és szót se cseréltek,
Hanem azért éppen eleget beszéltek.
És az a százezer jó magyar levente,
Ki a hars siralmát már sirban pihente.
Aki hona földjét, melybe visszatére,
Fehér csontkarokkal szoritá szivére.
Kiknek rohamára egykor ég-föld rengett, -
Ők sem zavarták meg a halotti csendet…
Sűrű óhajtásból – ha már felgyülemlék
Azért ki-kimagzott egy-két tilos emlék,
Sebhelyes öregek lassudan regélve
A fejedelemnek sort hoztak nevére.
Regélték hadait, szélvész-lovasait,
Karmazsinos, piros karabélyosait,
Vitézlő Bercsényit, hogy mit vitézkedett,
Ocskay, hogy vágta a vasas németet,
Vak Bottyán a császárt mikor majd elfogta,
Népét sarabolta, mind ledarabolta,
Vitéz Bezerédit sok nagy neves mással,
Bajvivó tusáját a rác óriással.
És azután azt, hogy fakó lova hátán,
Halálba hogy ugrott Béri Balogh Ádám,
Hogy vala már utban a nagy Mosqua császár,
S mint vágott beléje mindennek, mindennek
A szatmári vásár…
Aztán az is mult. A forgatag évek
Csúcsokat letörtek, színeket cseréltek,
Az uri rendnek más dolgai lettek.
Egy kis jövendőért nagy multat feledtek, -
Farkaskacagányból bárányba vedlettek.
Elszállott a dal is a puszták szelébe,
Ujak nem keltek a régiek helyébe.
Üres szárnnyal jött meg a fecske, a gólya,
Déli szélnek nem volt mondanivalója.
Harmatozó felhők Rodostói égen
Kuruc bujdosókat elsirattak régen:
Égi háboruknak rettentő zengése
Nem költ senkit ott már bizó ébredésre.
Lelkük vivódása hullámokat nem ver,
Elnyelte sok bajuk, utolsó sóhajuk
A Marmora-tenger…
Törökök császárja dicsértessék tetted,
Hogy a fejük alját szépen megvetetted,
Hogy a mi fenséges fejedelmünk végre
Az édes anyjának Zriniyi Ilonának
Oda borulhatott – porladó szivére.
*
És titkon visszajött a bus kuruc-király.
Hamván a könnyező ős Kassa dómja áll:
Harangja sirva kong és sziklatalpa reng,
Szent csontok várjatok, most gyászhajnal dereng,
De az igazinak még el kell jönnie,
Késmárk felől az égnek ki kell derülnie.
Az lesz a hajnal! amikor a bércek
Köröskörül biborban égnek ujra.
S ezer torokból harsogó vihar,
Felhőkbe rejtett kürtös zenekar.
Mind, mind az ő szent indulját fujja:
Az erdőkön tul rézdobok peregnek,
Üteme rezg közeledő seregnek.
S rezg véle itt a magyar ég alatt
A magyar földből minden talpalat,
A barázdákon megáll az eke,
Műhelyekbengépek kereke.
A iskolákban kiürül a pad,
De sokasul a lángoló csapat.
Tenger viharzik, ez amerre megy,
Tűzhányóvá lesz valamennyi hegy.
Minden ember egy égő indulat
És földet renget minden mozdulat.
Ha majd e hajnalt a harsonahangok,
Ez ércpacsirták, telekürtölik, -
S piros virággal, vércseppek nyomával
Rét és mező egyszerre megtelik:
Az éj sietve lopja el magát,
Meg-megvillámlik a zord sziklahát.
Amint a patkós repülő hadak
A bérctetőről aláomlanak.
Majd villan ott fenn a vezéri kard,
S mindenki a majthényi sikra tart.
Szörnyüt csattanva dördül meg az ég,
Tán villámontó tapsoló kezét
Maga az Úr volt aki összecsapta,
A kuruc jelszót dörgvén: „rajta, rajta!”
És ez a hajnal eljő,
Vihar se kell, meghozza szárnyain
Egy márciusi szellő.
Már látom, látom az éjt oszlani,
Bércek tarajját megpiroslani,
Haddal gomolygó magasság felett
Lován az elátkozott herceget,
Kinél szentebbet és fenségesebbet
Kegyetlenebbül a tulajdon anyja
Még el nem temetett.
Parázna mult megtisztult ivadéka
Zokogva néz e látomásra fel,
Nagy néma eskü ég belé szivébe
S gondolatával együtt repül el;
Már ott ül a csótáros paripán,
Vagy ütemez a rézdobok után
A titkolózó erdőség megett, -
Én már derengeni látom az eget.
Meglássátok, hogy ez a hajnal eljő:
Vihar se kell, meghozza szárnyain
Egy márciusi szellő.
*
Tavasz leánya, fehér Március,
Szabadsághősök s vértanuk szerelme!
Vérfrissitő fuvallatodra várunk
S ujabb hatalmas csodatételedre!
Amerre átsuhansz álmatagon,
Füvet fakasztva horpadt halmokon, -
Egy-eg fehér csont,nézd kiüt a füből,
Felkönyökölnek tán a sirlakók,
És kérdezik, hogy mi van odafönn hát?
Mért szólaltak meg a tárogatók?
Kérdezgetik a nyugvó csontvitézek,
A kurucok s honvédek tábora:
Jön-e már az a harmadik sereg le,
Mely győzelemről viszen hirt oda?
ha szárnyaira kél ez az erő,
Rákóczi sirján porszem lesz a kő:
Magasba kapja, ringatva hozza, hozza,
S parittyájába jól belebogozva
Mennykő gyanánt suhintja itt le rátok:
Ti arany-vértes sápadt Góliátok.
S rablott határon, fenn a szürkületben,
A lobogó nagyhirtelen kilebben,
Rojtos felhőből szabva uszó szárnya,
Aranytollu villám cikázza rája
A lángoló igét: „Pro libertate!”
S megjő a hajnal, amikor a bércek
Köröskörül biborban égnek ujra,
S ezer torokból harsogó vihar,
Felhőkbe rejtett kürtös zenekar
Mind, mind az ő szent indulóját fújja, -
Megvillámlik majd a vezéri kard,
Mindenki a majthényi sikra tart,
Szörnyüt csattanva dördül meg az ég,
Mert villámontó tapsoló kezét
Maga az Úr lesz, aki összecsapja,
A kuruc jelszót dörögvén: „rajta, rajta!”
Dereng a hajnal, szólnak a pacsirták:
Kuruc dicsőség, várjuk ébredésed.
Vitéz Rákóczi, a te érkezésed.
Forrás: Budai Napló XXII. évf. 852. sz. 1926. április 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése