Évfordulóra
Ez volt a mult: négy hét a
pince-mélyben,
bombák s aknák füttyös zúgása közt;
ez volt: a rettegés, az éhezés,
közös nyomorban is egymás marása
s körülünk míg eltűnt a régi élet,
hajunk fehér szálakkal gazdagabb,
miként ha hó hullt volna rá szelíden:
játékos kék egek ezüst pora.
A szenvedés is, mint a jó, mulandó,
emlék a bűz, a folyton-várt-halál;
a mécsesek tüdőt rontó koromja
s melynek fényénél vad csaták dühöngtek:
bástyák dőltek s királyok hulltak el
szelíd sakktáblák vértelen mezőin,
míg fönn gépágyúk ontottak halált.
Emlék a mult, de férfi lett a férfi,
bár, mint az eb, szűkölve meglapult
a pince mélyiben, falak tövénél –
de férfi már, nem hitvány, gyönge báb.
Az utcákon sárgán, penész-szakállal
járkálok, int egy visszatért halott;
vakít a köd, erőtlenít az élet,
a húst leszedte rólam mind a pince:
sétálni már csak csontomat viszem.
Amerre lépek: elhullott lovak,
a sárga döghalál bűzlik belőlük
s egymást marják értük az emberek,
mint a hiénák és a karvalyok.
Itt egy eltorzult állkapocsba botlom,
amott egy láb, egy véres csont hever:
ember vagy állat,nem mindegy neked,
ki élsz, kire halál még nem lehelt?
Megyek, tántorgok részegen a széltől
s csak bámulom az utcák roncsait,
ez itt a Váci-utca? nem lehet:
itt nemrég még úgy csillogott a fény,
s az ékszerek tüzén, a nők szemén
valami boldog-álmos béke lengett,
mit nem találok itt a rom között.
S az Erzsébet-híd büszke íve hol van,
tündér játszik, vagy káprázik szemem?
Meghalt a híd, jaj, már nincsenek hidak,
a Duna Gyöngyéről lehullt az ékszer,
a mély, a mély magába vonta őket,
hat lepke-könnyű, karcső táncosát.
Pesten már béke van, de még Budán
ágyúk dörögnek s áll a szörnyű harc
a híres Várban és a Svábhegyen,
amely a béke fellegvára volt...
Mire elül a harc, - talán tavaszra –
egy lesz Buda s Aquincum romjai –
Karthago is így pusztult el talán
s így kesergett Babylon romjain
egy jövőben bízó asszír dalos.
A Rózsa-dombon, hol tavaly Zsuzsával
kék Antarest csudáltuk boldogan,
májusi tisztaságú februárban,
most, mint itt, hullák és dögök hevernek,
és bár csak egy pillanat csak távbeszélőn,
azt sem tudom, hogy él-e még,
ki számomra már rég halott.
Budát vagy tán Pestet sirassam inkább?
múló-máló követ minek siratni,
az újabb századok újat emelnek.
Egyszer már volt Mohács, de él a nép,
hiába nyomta el német, török,
élünk, mi vér az ősök vériből,
a drága romokból utódainknak
építünk majd egy új, szabad hazát,
hol nem lesz törpeség és szolgaság.
Új földre lépünk, már hiába minden
kesergés, honvágy, régi Városom,
köröttem vagy, de többé nem talállak,
a P e s t a lángok martaléka lett:
csak por vagy és szemét. Elszállt a tündér:
nem vagy megéledő főnix-madár.
Ma még oltalmat nyújtsz nekem, de holnap,
holnap talán már Párizsé a szívem,
vagy a rejtelmes Moszkva vár telével,
vagy a regékből ismert Néva-part;
mindegy: szívem könnyű, ha elmegyek,
mert már csak bennünk élsz, te régi Város,
bennünk, kik egykor éhesen csodáltuk
a fényt, a bűnt, s a lányok szép szemét –
bennünk, kik könnyen búcsúzunk a Multtól
és bízva indulunk feléd, vidáman:
Új élet és Szabadság.
PEST ROMJAIN,
1945. február 11.
Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és
társadalmi képes folyóirata 2. évf. 2. szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése