Virággal és zenével nem fogadtál,
nem ünnepelsz, Királyi Városom,
S lobogóim sasokként nem lebegnek
a félhomályos est hullámain –
mégis, mégis ujjongva üdvözöllek.
Boldog vagyok, hogy itten élhetek,
rendszertelen utcáid rendszerében,
S körútaid kerengő áramán,
hol minden zeg-zug régi ismerősöm.
Nem tudnék élni nélküled,
te vagy a napfény és te vagy a víz,
kenyerem és borom vagy és gyümölcsöm,
foszló tüdőmet éltető najád.
Milyen varázshatalmad van fölöttem.
Miért őrjöngök néha, messze tőled?
S a honvágy csúfondáros ördögét
mi költi föl addig nyugodt szívemben?
A Bädecker Pestjét nem ismerem,
nem az a Budapest az én hazám –
a Mátyás-templomot s a Citadellát
bámulja csak az idegen kíváncsi;
nekem többet jelent a Sándor-utca,
a szobros Múzeum-kert,Berzsenyimmel,
Arany Jánossal és Kazinczyval
többet az Angyalföld s a Népliget,
a Makk-hetes Csikágója s a villák
gyülekező helye, a Rózsadomb.
A Farkasrét, a rombadőlt Tabán,
az Erzsébet-híd csöpp japáni kertje
mind-mind egy-egy parányi ékköved,
Ó, Városom, fenséges, nagy Királynőm!
Lásd, én, ki egyszerű szavakkal élek,
most úgy dicsérlek, mint a szónokok:
hangoskodással és melldöngetéssel.
Csak úgy tudom világ tudtára adni:
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.
Maholnap Rómák várnak s Párizsok,
S én félek, félek elkerülni tőled:
Párizsban franciául zúg a szél,
a Montmartre-on s a füstös Szajna partján –
S a tengerpartokon latin habok
csodálnák vézna testemet.
Én pesti srác vagyok: vagányok és
csibészek közt telt árnyas ifjúságom:
velük golyóztam templomok mögött.
Velük szívtam az első slukkokat,
S malac-beszédük kedvesebb volt akkor,
mint Vörösmarty áradó zenéje.
Aztán, aztán a vándorévek Pestje:
a József-körút volt a Himalája,
S a dzsungelem Akácfa-utca volt,
hol tízen laktunk egyetlen szobában:
borbély, ügynök, pincér és utcalány.
(Akkor még színész voltam, hősszerelmes,
a költőkből csak Villonért rajongtam
s azt sem tudtam, hogy Keats és Shelley élt...)
Nem tudtamakkor még varázsodat,
Egykedvűen róttam utcáidat:
s egyik háztömb olyan volt, mint a másik.
De most tiéd vagyok s enyém, enyém vagy:
kormod, porod, füstöd, mind-mind enyém,
s barátaim a sarki koldusok,
az utcaseprők és hintáslegények
s bizalmasom sok-sok puccos cseléd.
Budapest! Gyöngye vagy: nem a Dunának
egy halk költő magányos életének,
ki hozzád menekszik, mert nincsen anyja,
Ki aszfaltodból nőtt a csillagokba
s kinek te vagy egyetlen otthona.
Ha elkerülnék innen, ha a Végzet
mégis latin partokra üldöz engem:
Az első hópihék s a zsenge bimbó,
az Ősz, a Kín,a Hír s a Szerelem.
Királyi Városom: eszembe juttat
és sírva mormolom bűvös neved:
Budapest, Budapest,
Budapest.
Forrás:
Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata
I. évf. 1945. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése