A
hatvanas évek egyik – ha nem a legnagyobb – sikerét Fejes Endre érte el a Rozsdatemetővel. Pedig az előjelek nem
voltak éppen biztatóak: a legrangosabb irodalmi folyóirat ideológiai okokra
hivatkozva visszaadta a regény kéziratát, s a Magvető Kiadó is csak hétezer
példányban jelentette meg az első kiadást 1962-ben. Aztán évente követték az
újabb megjelenések, több százezres össz-példányszámmal. A Thália Színház
Kazimir Károly rendezésében mutatta be a mű drámaváltozatát 1963-ban, s ez is
több százas szériát ért meg. A műről széles körű kritikai – főként ideológiai
jellegű – vita folyt, s ez növelte az érdeklődést iránta.
A
regény szerzője Budapesten született, érettségi után szabóinas lett, majd
vasesztergályos-tanuló. 1945 és 1949 között egy belgiumi bányában, majd a
párizsi Renault-gyárban dolgozott. Hazatérése után 1955-ig vasesztergályos
volt, attól kezdve írásaiból élt. 1975-ben Kossuth-díjat kapott.
Elbeszélésekkel
jelentkezett, első kötete A hazudós
(1958) címet kapta, második elbeszéléskötete a Vidám cimborákat (1966). Mindkét könyv a „pályakezdés” írásait
gyűjti egybe, ám nemcsak a készülődést dokumentálják, hanem a
kétségbevonhatatlan és eredeti írói tehetőséget is. Azok a prózaírók, akikkel
Fejes Endre egy időben – s kissé megkésve – indult, már nemcsak mentesek
maradtak az ötvenes évek első felének meglehetősen általános sematizmusától,
hanem tudatosan is szembefordultak vele, s nem a nagy társadalmi mozgásokra, az
osztályharcra, a forradalmárokra figyeltek elsősorban, hanem azokra az emberi
sorsokra, amelyeket formáltak ugyan a háborúk és a forradalmak, de amelyeknek
lényege nem ragadható meg a forradalmárság, a fejlődőképesség vagy a reakciósság
kategóriájával. Középpontba kerül a
hétköznapi élet, a magánélet a maga örömeivel és gondjaival, azokkal az emberi
vágyakkal, tervekkel, álmokkal, amelyek a „nagy egész” szempontjából mellékesek
és esetlegesek, ám az egyes ember számára meghatározó fontosságúak.
Fejes
Endre novelláinak hősei mind „kisemberek”, akik semmi mást nem szeretnének, csak
a saját és szerény fogalmaik szerint szépen élni, ám erre alig adódik módjuk.
Budapest, „az ezerszer áldott nyolcadik került” a létezési terepük, itt
álmodoznak, dolgoznak, mesélnek, csalódnak, élnek és halnak. Az egyik
elbeszéléstípus beszédmódja és hőseinek alkata romantikus-lírai,
álmodozó-ábrándozó, a másiké realista-tárgyias, s ennek felel meg a
krónikaszerű tárgyalásmód. Ez utóbbiak vezetnek el a regény szemléletéhez és
stílusához.
A
Rozsdatemető különösségét a
munkásosztályról, a szocializmusról alkotott képben és ennek kifejezési
formájában egyaránt fellelhetjük. E különösség váltotta ki a vitát, s ennek
köszönhető a népszerűség is, amelyet az említetteken túl a több mint húsz
külföldi kiadás is bizonyít.
E
regény sikerét később már nem tudta megismételni az író. Pedig a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem
(1968) kisregényként, majd tévéjátékként ismertté vált, témája, konfliktusa is
érdekes volt: egy munkásfiú görög diplomatának adja ki magát, s így hódít meg
lányokat, mígnem az egyiket, aki leleplezi őt, félelmében megöli. A mű mégis
félmegoldású, inkább szövegkönyv, mint regény.
Sokkal
igényesebb a Szerelemről, bolond
éjszakán (1975), ez a csavargóregény, amelynek nyilvánvalóan önéletrajzi
vonatkozásai is vannak: a második világháború után három jóbarát indult el Nyugatra,
hogy Párizsba jusson – álmaik városa és a remélt meggazdagodás azonban
elérhetetlen marad számukra. A legutolsó
regény címe: A fiú, akinek
angyalarca volt (1982). Központi kérdése: milyen annak az embernek a sorsa,
aki mindig a maga igazát mondja?
Fejes
Endre drámái, irodalmi forgatókönyvei, tévéjátékai szépprózai művei alapján
készültek, kivéve az összegző igényű Cserepes
Margit házasságát (1972). A Gondolta
a fene (1977) esszékötet, legterjedelmesebb írása a Rozsdatemető fogadtatás-történetének egyik elemével, a Pascal-mottó
értelmezésével foglalkozik. A Drámák gyűjteménye
1989-ben jelent meg. Legújabb elbeszéléskötetei: Szegény Vivaldi (1992), Lemaradt
angyalok (1993), Szabadlábon
(1995)
ROZSDATEMETŐ
A
regény élén Pascal talán legtöbbször idézett gondolata áll: „Az ember csak egy
nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkozó nádszál. Nem kell
hozzá, hogy az egész mindenség felfegyverkezzék, ha el akarja tiporni. Egy kis
gőz, egy csepp víz meg tudja ölni. De ha a mindenség eltiporná is, akkor is az
ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az
előnyről, amivel az ember fölött áll.
Így
minden méltóságuk a gondolatban rejlik. Ezáltal kell feltámadnunk, és nem
térben és időben.
Legyünk
hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.”
E
mottó kapcsán értelmezték egzisztencialista jellegűnek is a regény
szemléletmódját, s ez akkor egyértelműen elítélő jellegű minősítés volt. Maga
az író elutasította a „vádat” és az érvelést is, s okkal, mert a mottó nem a
szerzőt, nem a művet, nem valamelyik hősét jellemzi, hanem „azt, ami hiányzik a
mű eseményei közül, aminek hiánya íratta meg a könyvet, talán csak azért, mert
fáj, hogy a majdan megteremteni kísérelt öntörvényű világból fájdalmasan
hiányzik valami.” És – érvel tovább -: „Nem gondolkodó ember nincs. Csak jól
vagy rosszul gondolkodó ember van. Pascalnál. S az sem titok, hogy a jól
gondolkodást szeretné terjeszteni.
S
éppen ez a célja Fejes Endrének is. A regény bevezető keretfejezete szerint egy
gyilkosság után nyomoz az elbeszélő: „1962 tavaszán ifjabb Hábetler János
megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben”. Nem akárkit: az egyik sógorát. A
rozsdatemető pedig nem más, mint a gyári raktár mögötti ócskavasakat tároló
udvar. A gyilkos eleinte nem akar megszólalni, aztán az író unszolására mégis
beszélni kezd. Az ő vallomásából, a rokonok, az ismerősök megnyilatkozásaiból
ál össze az az adat- és történéssor, amelyből kibontakozik a Hábetler család
élete az első világháború végétől 1962-ig. Az elbeszélő véleménye szerint Jani „némely
dolgot nem értett meg a világból, ezért volt tehetetlen”. A tehetetlenség
fogalmát itt még nem értheti az olvasó, hiszen a gyilkosság éppen „tett”, ez
esetben a szerencsétlen sorsú ember lázadásának torz formája. A világ nem
értése viszont a rosszul gondolkodás következménye, s így máris visszajuthatunk
a Pascal-mottóhoz.
Hábetler
János – az idősebb – brügecsi származású ácsmester (segédlevelét a nagykőrösi
ipartestület állította ki), aki végigharcolta az első világháborút,
szakaszvezető lett, több kitüntetés tulajdonosa. 1918 tavaszán Budapestre
vezényelték, őrszolgálatot látott el. Nyáron megismerkedett Pék Máriával, aki
szintén falusi származású, s cselédlányként szolgált a fővárosban. Állapotos
lett, erre Hábetler feleségül vette. Szabadságot kért, Brügecsre utaztak, ahol
elképesztően babonás állapotok uralkodtak: egy éppen meghalt kisfiút nem mertek
eltemetni, mert a halottlátó szerint a temetőben füstfúvó ördögök tanyáznak.
Pék Mária vállalkozna ördögűzésre, de nem engedik cselekedni. Végül a csendőrök
fellépésére tértek észhez az emberek.
Mire
visszatértek Budapestre, eltűnt az egész század. Pék Mária házigazdájának
tanácsát megfogadva Hábetler jelentkezet nemzetőrnek, majd vöröskatona lett.
Egy őszi napon a szabadszájú, hirtelen haragú Pék Mária összeveszett az ügyvédékkel,
kirakták őket. Unokabátyjánál, Stádinger Józsi kőfaragósegédnél húzták meg
magukat, de a férfit hamarosan elvitték, agyonverték a fehérek. Megszületett
első gyermekük, Gizike, 1920 januárjában. Az apa levitte Brügecsre, az asszony
egy orvosnál lett cseléd, férje is vele lakhatott. Hábetlert beidézte egykori
századparancsnoka, dr. Mátyás Vilmos százados, aki korábban rábízta
szimfóniájának kéziratát, a békéről papolt, s erősen alkoholizált, most pedig a
minisztériumban dolgozott. Megígérte, hogy segít Hábetlernek, s valóban:
polgári sekrestyésként alkalmazták a Protestáns Tábori Lelkészi Hivatalnál.
Lakást is kaptak a Lenke úti barakk lakótelepen. Főnöke Taubinger Rezső
evangélikus főesperes ezredes volt. Hábetler hajnalonta a Nagyvásártelepen is
dolgozott rakodómunkásként. Később tagja lett a megalakuló Kelenföldi
Dalárdának. Összesen hat gyerekük született, közülök négy nőtt fel, Gizike
mellett János (1922), Eszter (1930) és Hajnalka (1932).
Hábetlert
1933-ban áthelyezték a Ludovika Akadémiára, ahol a leghosszabb ideig múzeumőr-helyettes,
majd 1936-tól felszolgáló lett a tiszti étkezdében. A maradék ételt
hazavihette, így családja és szomszédaik mindig jóllakhattak. 1936-ban
lebontották a telepet, átköltöztek Pestre, a Nagyfuvaros utcába,
egyszoba-konyhás lakásba. 1944 őszén Hábetlert is Nyugatra vitték. A háború után
jegyszedő, majd éveken át fűtő. Gyomorfekélye miatt lesz kocsikísérő, majd
szívbetegsége miatt, nem sokkal idő előtt, nyugdíjazzák. Önértelmezése szerint:
„Én politikával nem foglalkoztam soha, ezért nem is állítom, hogy értenék
hozzá, mert ez nem volna igaz. Engemet csakis az én drága családom sorsa,
boldogsága érdekelt, értük dolgoztam.”
Pék
Mária, ahogy szaporodott a család, otthon maradt, a háztartást látta el,
később, 1944-től az unokák is mind gyakrabban maradtak rá. Egész életét
munkával töltötte, szinte észrevehetetlenül. Csak akkor került a figyelem
középpontjába, amikor valamiért megdühödött, s kiáltozni, veszekedni, verekedni
kezdett. Férje sokáig nagy türelemmel viselte ezeket a családi viharokat, de
öregkorukra mindketten morcosabbak lettek, s mire Hábetler nyugdíjassá vált,
gyakran marakodtak. Szinte egyszerre a férjével lett súlyos beteg, s 1961
novemberében meghalt.
Jani
elsősorban anyja természetét örökölte. Ő is hihetetlen munkabírású, többnyire
csöndes ember, de időnként megdühödik, kiabál, rondán szidja családtagjait,
verekszik. Esztergályos tanuló, majd munkás. 1943-ban katona lett, a háború
vége felé fogságba esett, s csak évek múlva tért haza. A Nagyfuvaros utcában
lakótársuk volt Reich Kató, egy öreg zsidó templomi énekes és koldus lánya, aki
szerelmes volt Janiba. A fiú sokáig nem viszonozta a lány érzelmeit, csak
barátjának tekintette magát, s úgy vélte, zsidó lány nem lehet a felesége. A
fiú katona korában mégis egymásra találnak, s Jani megígéri, hogy ha visszajön,
feleségül veszi Katit. „Nem azért szeretlek, mert szép vagy – szólalt meg. –
Ezt ne gondod. Kalauz Gyurinak megmondtam, azért szeretlek, mert nem tehetek
semmi mást. Lecsukom a szemem, kinyitom a szemem, látlak” – vallja meg Jani, s
az író szerint ezek a regény legszebb mondatai. Kató 1944 szeptemberében
kislányt szült, de mindketten a zsidóüldözések áldozatai lettek. Pék Mária a
lányokkal ugyan Brügecsre menekült az ostrom elől, de Katót és a gyereket
elfelejtették magukkal vinni a zűrzavarban. Hazatérése után Jani Angyalföldön
kezdett a szakmájában dolgozni, szabadidejében pedig szobafestéssel egészítette
ki jövedelmét. Csak 1956 után házasodik meg, felesége Cira Piroska nevű
munkatársnője lett. Fiuk született. Ebben az időben már rendszeresen
veszekedtek az öreg szülők, s Janiék ezt nehezen viselték el. Amikor közölte
anyjával, hogy elköltöznek, az tiltakozik: „együtt maradunk, míg élek”. Jani
válasza: „Ha traktort köt a lábamra, akkor is elmegyek ebből a
disznóhizlaldából. Módom van a fiamból embert nevelni. És jogom is van hozzá.”
Két nap múlva Pék Mária öngyilkosságot kísérelt meg a férje gonoszkodása miatt,
s ezután már ő mondta a fiának, hogy menjen el, legyen boldog.
A
lányok közül a legidősebb, Gizike tisztviselő lett, majd anyja kívánságára
hozzáment Nagyfuvaros utcai ismerősükhöz, Híres Istvánhoz, bár nem volt
szerelmes belé. Ágota lányuk 1944-ben született. A férj aranykezű esztergályos,
1945 után egyre magasabb gyári pozíciókba kerül, de közben csalja a feleségét.
1956-ban a férjet meglőtték, majd internálták. Miután kiszabadult, az asszony
elküldi őt. Híres azonban továbbra is tartotta a kapcsolatot a Hábetler
családdal.
Eszter
és Hajnalka a nagyobbik lány betegsége miatt egy időben fejezték be a polgári
iskolát, majd a Pedagógiai Gimnáziumban tanultak, mindig jól. Szerették a
zenét, ez formálja ismeretségi körüket is. Sok fiúval kerülnek kapcsolatba,
cukrászdákba járnak, zenés szórakozóhelyekre. Eszter férje Zentay György lett.
Az ő apja mesterdetektív volt az előző rendszerben. Nyugdíjazták, majd
kitelepítették, de talpra állt, „életművész” volt. Nem sokkal Pék Mária után
halt meg, ittasan kinyitotta a gázt, de elfelejtette meggyújtani. Fia csak
szeretett volna életművész lenni, de ő nem érvényesülhetett sokáig. Feltehetően
ezért iszik a részegségig. Ez okozza a motorbalesetét is egyik vidéki útján. 1956
után módja van a közgazdasági technikumban érettségizni, s szeretne egyetemre
is járni, de munkahelye nem javasolja, sőt el is bocsátják – talán alkoholizmusa
miatt is. Ő ugyan talál magának jobb munkahelyet, de ezt már nem foglalhatja
el, mert a rozsdatemetői vita hevében Jani az arcába csap ököllel, s ő úgy esik
a vasdarabok közé, hogy azonnal meghal. Egy kislányuk növekedett. Eszter előbb
a szüleihez költözött a férje elől, majd elérte, hogy a férfi hagyja ott őket a
lakásukban.
Hajnalka
Ervinbe, a szaxofonosba volt szerelmes, de Szuha Miklós felesége lett, aki egy
földbirtokos család gyermeke, tehát szintén rossz káder azokban az években.
Normásként dolgozott. Fiuk született, Rákosfalvára költöztek, a fiú anyjának
szoba-konyhás albérletébe. A férfit elbocsátották, szállítómunkás lett.
Hajnalka pedig néhányszor megcsalta a férjét, aki végül is nem küldi el
Hajnalkát, ellenkezőleg, egy idő után az asszony hagyja ott a mindig hallgatag,
magába zárkózó embert. Hivatalosan is elváltak.
Pék
Mária sírdogált, hogy mind a három lánya így járt, de a lányok csak nevették
őt: ők nem tűrik a rossz házasságot, „nincsen rabszolgalelkük, a magánytól sem
félnek, a gyereket pedig eltartják és fölnevelik.”
A
Nagyfuvaros utcai szomszédok közül Reichék mellett különös szerepet játszik
Sápadt Béla szobafestő, aki a háború alatt nyilas volt, valamint az 1945-ben
odaköltöző Seres Sándor, aki nagy kommunista. Hábetleréknek az a véleményük
róla, hogy buta ember, s valóban az – egyébként hivatalsegéd lesz a tel-avivi
követségen, majd a minisztériumban, de őszintén hisz a szocializmus eszméjében,
s agitál is érte. Egyedül Jani áll ki mellette, apját nevezve a legbutább
embernek „az egész nyolcadik kerületben2, s közölve, hogy: „Ha egy altiszt meg
egy mosónő hisz valamiben, azon csak a hülyék röhögnek! És akik röhögnek, azok mibe
hisznek?”
A
rozsdatemetőben a tragikus baleset végül is azért következik be, mert Zentay és
Hábetler vitatkozni kezdtek. Zentay – most is ittasan – elmondja véleményét a
Hábetler családról, életformájukról: „... ti mertek prédikálni nekem? Ti,
akiket magam mögött hagyok ebben a rendszerben is, százszor különb életet élek
nálatok, legalább munkaügyi főelőadó lettem, és még előbbre is jutok (...) ti
előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc,
hajrá Fradi. Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal,
böfögtök, és ágyba bújtok. (...) Láttál már színházat belülről? Elolvastál
egyetlen könyvet is? Pedig te vagy ennek a hatalomnak a birtokosa, esztergályos
főnemes, háborús mártír, hiszen a szerelmedet és a kislányodat egy kis
feledékenység miatt égették el Auschwitzban.” Ekkor ütött Jani, lélektanilag
érthetően: legfájóbb sebét tépték fel.
A
családregény elbeszélője csak a mottóban, a bevezető fejezetben szólal meg
közvetlenül, s bizonyos mértékig Zentay idézett bírálatában. Nem mindentudó
elbeszélő, csak azt mondja el a családról, ami feltehetően egy valóságos
oknyomozás során is megtudható lenne az ilyen típusú tanúktól. Sem történelmi,
sem etikai, sem lélektani szempontból nem érvényesül az értelmiségi módra
gondolkodó ember nézőpontja a rozsdatemetői jelenetig. A Hábetler család
szemlélete meglehetősen homogén a két nemzedék különbözősége ellenére is:
valóban a vegetatív létezés szükségessége és lehetséges örömei s a családnak
ezen a szinten érvényesülő mitikus vonzereje a meghatározó, erősebb a
létrejövő, majd felbomló új családok lehetséges magasabb életszintjénél is. Míg
azonban az öreg Hábetler házaspár gyakorlatilag analfabéta, gyerekeik már
szakmát tanulnak, érettségiznek, s ennek megfelelően dolgoznak, élnek. Egyetlen
nemzedék alatt ez azért meglehetősen nagy előrelépés. Életformájuk persze nem
az igazán öntudatos „szocialista” vagy bármiféle szemléletű emberé, de a
hatvanas évek elejének optimistább közéletében talán megbocsátható az a
gondolati türelmetlenség, amellyel többen – s köztük Fejes Endre is – számon kérték
a társadalmon a forradalmi módon megváltozó, öntudatosodó emberek tömegeit.
Ma
már igazán tudhatjuk, hogy sem a társadalom, sem az egyes ember nem változott,
nem változhatott olyan mértéken és irányban, ahogy ezt akkor elképzelték. Az
egész társadalom csak apró lépésekkel juthat előbbre, a Pascal-mottó
szellemében való értelmes ét, a jól gondolkodás pedig igazán ritka kiváltság, s
nemcsak a Nagyfuvaros utcában, amelynek lakóit szeretettel és szigorral mutatta
be ez a regény.
Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 100-108. old. Móra
Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése